Kiss Tibor Noé: Bohóc sincs szerencsére

A 15. Ördögkatlanra készülnek a fesztivál szervezői. Megkérték néhány író-költő barátjukat, hogy az elmúlt másfél évtized képei közt válogatva idézzék meg a Katlant. Az ő írásaikat közöljük hetente. A sorozatban korábban megjelent Háy János, Kollár-Klemencz László, Parti Nagy Lajos, Kemény Zsófi, Beck Zoli és Grecsó Krisztián írása.

Az elmúlt tíz év alapján szívesen elkészíteném az ördögkatlanos toplistámat a Vágtázó Halottkémektől a Mennyekbe Vágtató Prolibuszig – és talán a varázslat lenne az a motívum, ami közös ezekben az előadókban –, én azonban, bevallom, elsősorban nem a programok miatt járok a katlanba. Lerágott csont az Ördögkatlan kapcsán spontaneitásról beszélni, de hát mégiscsak ez működteti ezt a fesztivált. Számomra legalábbis az igazán emlékezetes, személyes pillanatok és élmények itt valahogy nem a színpadokhoz, az úgynevezett eseményekhez kötődnek. (Bocs Jelenkor, bocs Balanescu, bocs slam poetry, bocs mindenki.)

Ilyen például egy könnyed örömzenélés a nagyharsányi árokparton, már ha tényleg spontán. Felvenni egy stoppost, aztán együtt megnézni a koncertet – vagy kihagyni a koncertet, mert olyan jól esik beszélgetni. Vagy koncert helyett felolvasóestre menni. Koncert közben nem is a koncertet nézni, hanem az embereket, ahogy a koncertet nézik, az Ördögkatlan otthonos tereiben, traktorguminak dőlve, fűben üldögélve nincs is ennél jobb szórakozás.

A katlan számomra leginkább megfigyelési terület. Vidéki fiatalok Budapesten, budapesti fiatalok vidéken, vidéki fiatalok budapesti fiatalok koncertjén, budapesti középkorúak budapesti fiatalok felolvasóestjén, és ezek további variációi. Ha én csinálnám a brosúrát, valami olyasmit írnék bele, hogy az Ördögkatlan sokszínű fesztivál, ahol mindenki megtalálja a kedvenc programjait – és néhány olyat is, amiről eddig azt sem tudta, hogy létezik. Én például gyűlölöm a cirkuszt, de a francia Galapiat előadását egymás után kétszer is megnéztem pár évvel ezelőtt. Ja, persze, ez már újcirkusz, ami nekem akkor vadiúj volt. Részegnek látszó tevék és kivénhedt, fogatlan oroszlánok helyett csupa humor és akrobatika, megannyi Berki Krisztiánba oltott Charlie Chaplin. Bohóc sincs, szerencsére.

A magam részéről a katlanon szeretek kiszakadni az időből. Minden tiszteletem azoké, akik programfüzettel a kezükben egyik helyszínről a másikra rohannak, én viszont inkább heverészni szeretek ebben a Bermuda-sokszögben. A heverészésre legalkalmasabb helynek a nagyharsányi Kovács Udvarházat tartom, valamint a Kisharsány fölötti Vylyan Teraszt. Órák telnek el itt, és közben csend van, még akkor is, ha a színpadon valaki hegedül, énekel vagy veri a gitárt. Por, fülledt meleg, a frissen nyírt fű illata. A szőlőültetvények szimmetriája. Találgatjuk, hogy mikor érnek ide a felhők a cementgyár felől, bámuljuk a Szársomlyó oldalából kivájt mészkőbányát. A természet mindenhogy szép. Népi romantika és indusztriálromantika egyszerre. Mély, szürke az ég, mint egy Stalker-pillanatkép, a fejemben a Hommage á Beremend (Csermanek Lakótelep) sorai ismétlődnek. Nyugi van, a többit hozzáképzelem.