Grecsó Krisztián: A múlt nem valami eltartott ügy, hanem a valóságom

A Valami népi cím alapján egyszerre lehet asszociálni arra, hogy a városi környezetben játszódó, 2019-ben megjelent Verával szemben az új kötet írásainak színtere újra a falu lesz, illetve arra is, hogy szerzőként kísérletet tesz a paraszti léthez, a népi írókhoz, a népi irodalomhoz mint fontos irodalomtörténeti hagyományhoz, de akár a saját pályakezdéséhez (l. a 2001-es Pletykaanyu) fűződő viszonyának az újragondolására. Melyik „megfejtés” áll önhöz a legközelebb?

Egyik sem idegen tőlem, sőt. A Valami népi már régóta megvolt mint cím, nagyon izgatott voltam, hogy merem-e adni, merthogy megfelelően pimasz és egy kicsit ironikus is önmagammal szemben, erősen a saját vélt vagy valós pozíciómnak és történetemnek a megmosolygása. Benne van egyfelől, hogy engem is érdekel, hogy az elmúlt huszonöt évben a közösségekhez, a származásomhoz, a múltamhoz való viszony hogyan alakult át, és mennyiben szabja meg a mostani életemet, másfelől pedig annak a megtapasztalása is, hogy az elmúlt harminc évben ezeknek a közösségeknek az élete radikálisan megváltozott. Visszarendeződött a kasztrendszer, és rengeteg olyan jelenség van, ami előtt értetlenül állok – ilyen például a dizájnerdrogok megjelenése a leszakadó falvakban –, és ami elképzelhetetlennek tűnt akkor, amikor elkerültem a szülőfalumból. A falu világa megtört, nagyon sok hagyomány megváltozott, például rengeteg a válás, ami teljesen új jelenség ezekben a közösségekben. Nagyon sokan kényszerülnek külföldön dolgozni, tehát az sem igaz már, vagy legalábbis megszűnőben van, hogy a falu egy univerzum lenne; ehelyett a falu ma úton van.

Ezeket a faluról alkotott benyomásokat, tapasztalatokat mennyire erősítette fel az új kötetben itt-ott meg is említett járványhelyzet?

A karantén ideje alatt volt egy számomra nagyon megrázó, a Valami népi helyzete szempontjából azonban nagy lökést adó jelenség: az értelmiségi hivatásokkal, a művészekkel szembeni fölpaprikázott gyűlölet. A „menjetek el kapálni!”, meg a „majd most megtudjátok, milyen dolgozni!” szlogenekre gondolok. Épp ekkoriban számos tanulmányt és korabeli dokumentumot, például bírósági jegyzőkönyveket olvastam a negyvenes évek második feléből. Ez ugyebár az az időszak, amikor épphogy kiértünk a háborúból, de már futunk bele a szomorú ötvenes évekbe; ott vagyunk a diktatúra tövében, elkezdődnek az agitálások, a kommunista szervezkedések. Egy lelkileg és mentálisan hihetetlenül megviselt magyar társadalom, egy szó szerint éhező nép képe bontakozott ki előttem. És miközben olvastam a különféle bírósági jegyzőkönyveket, vallomásokat arról, hogy a falusiak hogyan fordultak az ügyvédek, az iskolaigazgató, a keresztény nővérek, zsidók és nem zsidók ellen, egyszer csak az egyiknél rádöbbentem, hogy de hiszen ezt az embert ismerem a gyerekkoromból: egy jóságos bácsika volt, aki ott üldögélt a parkban a padon. Emiatt a saját múltamhoz való viszony, a történelmi múlthoz való viszony, meg egyáltalán az, ahogy megpróbálok mesélni a kötetben, mindvégig rendkívül személyes és alanyi lett. A múlt számomra nem valami eltartott ügy, hanem a valóságom: én is ott voltam, én is befolyásoltam, én is rúgtam vagy gördítettem rajta valamit. Ha a ’30-as évek cselédsorsáról, az ’50-es évekről, a téeszesítésről mesélek, mindig a legszemélyesebb családi múltammal foglalkozom.

Úgy tudom, hogy eredetileg Fehérben fehér lett volna a kötet címe. Miért döntött a csere mellett?

Sajnos rendkívül amatőr vagyok, nem a mostani kötetem az első, aminél azt hittem, hogy megvan a végleges címe, le is nyilatkoztam, és aztán kiderült, hogy mégse. Ugyanígy jártam a Fehérben fehér címmel is, ami szerintem egy szép és nagyon alázatos cím, annak az apácamunkának a szépségét mutatja, hogy valakik képesek voltak egy tevékenységet úgy végezni, hogy a produktum gyakorlatilag alig látszik. A fehérben fehér ugyebár egy alföldi hímzésfajta, és nekem nagyon tetszik, hogy nem azt mondják, hogy fehéren fehér, hanem hogy fehérben fehér; ettől van az egésznek valamiféle ornamentikája. De aztán a Valami népi mindent vitt, elsodorta a korábbi tervet, a Fehérben fehér pedig megmaradt mint cikluscím.

Illetve ez az egyik novella címe is, sőt úgy tűnik, hogy az egyik legfontosabb novelláé, hiszen ebben hangzik el a „valami népi” mondat is. A Fehérben fehér amúgy pont nem egy szegvári történet, hanem részben egy jászsági településen játszódik.

A Fehérben fehér azért nem szegvári történet, mert egy olyan, Pesthez sokkal közelebbi világot akartam ábrázolni, ahová a novellában szereplő cseléd még hazajárhat, ahová még vannak átjárások.

Még egy gondolat erejéig kanyarodjunk vissza a címhez: a valami jelző közben azt is üzeni vagy üzenheti, hogy ez a kísérlet nem törekszik a teljességre, hanem „csak” mélyfúrásokat tesz.

Igen, hiszen ez nem szociográfia, hanem egy novelláskötet, ráadásul a novellák is csak az Istennek nehéz című ciklusban kötődnek egymáshoz, amúgy független szövegek. A ciklusokat ugyanakkor nem ötletszerűen rakosgattam össze, nem véletlenül van alcímük is, azt megmagyarázandó, hogy a novellák miért kerülnek egy tematikus egységbe, legyen szó akár a Helyek ciklusról, akár a Fehérben fehér párhuzamos történeteiről.

A már említett Vera című regény és a 2020-ban megjelent, Magamról többet című verseskötet után miért nyúlt újra a novella műfajához?

Bár közben párhuzamosan írtam regényt is, azt éreztem, hogy ezek a történetek mérhetetlenül tömörek. Például a már említett Fehérben fehér novellában benne van egy regénnyi történet, egy cselédnek a sorsa, plusz a falu két világháború közötti világa, és közben, vele párhuzamosan a mi jelenünk is. Viszont most nem kezdtem el azt, amit máskor csinálok, hogy belemegyek, és egészen apró skicceket csinálok, hanem őrületesen élveztem, hogy ezeknek a rövidebb szövegeknek van egy sajátos lendületük. A kisepikai műfaj lehetőséget adott számomra arra, hogy próbáljak valami érvényeset mondani a párhuzamosságokról és az egymást keresztező sorsokról, és hogy megpróbáljam elmesélni azt, hogy mennyire lehetetlen még az empátia keretein belül is felfogni valamit abból, ami a másikkal történik. A Valami népi novelláiban azt próbálom meg körüljárni, hogy ezek a sorsok valamilyen módon befolyásolják ugyan egymást, de döntően azért mégse, hanem járják a saját sorstalan útjukat.

A Magamról többet című verseskötetben nagyon fontos volt Babits, Pilinszky hatása, és aztán a kötet végén meg is nevez egy sor szerzőt – kortársakat és nem kortársakat is –, akik inspirálták. Ebben a kötetben nincs ilyen felsorolás, de aligha véletlen, hogy Móricz neve már az első novellában előkerül, és aztán Nagy Lászlótól Parti Nagy Lajosig, Mészöly Miklóstól Kukorelly Endréig terjed a név szerint megemlített és akár meg is idézett szerzők listája. Jól érzékelem, hogy ebben a kötetben is rendkívül fontos gesztus, hogy felvonultassa azokat a szerzőket, akik jelentős hatással voltak önre?

Persze. Az viszont érdekes, hogy a korábbi szövegeimben nem volt ennyire hangsúlyos az idézetek, a vendégszövegek szerepe. Ezeket az idézeteket én mindig határozottan jelzem, nem bedolgozom őket, átírva, hanem kiütnek a szövegből. Ezeken a verseken nőttem fel, nagyon szervesen hozzátartoznak a valóságomhoz, sőt ahogy öregszem, még fontosabb szerepet töltenek be az életemben: az utcán járva-kelve is ezek a szövegek mennek a fejemben, segítenek élni és folyamatosan rácsodálkozni a nyelvre. Például amikor életemben először elmentem Horvátországba megnézni a tengert, rögtön az a Parti Nagy-sor jutott eszembe, hogy „a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon teraszáról látni a tengert”.

Egy sor olyan szerzőt elővettem az elmúlt években, akiket fiatalabb koromban olvastam utoljára, ebben is valamiféleképpen benne van a visszatalálás azokhoz az időkhöz. Újraolvastam például Nagy Lászlót, és jobbnak találom, mint akkor, pedig mindig is nagy költőnek tartottam. Ha van olyan, hogy a szövegek körül kicserélődik az idő, vagy kimegy mögülük a kor, a pozíció, ahonnan olvasni lehet őket, akkor Nagy László most számomra egészen izgalmas figura. Nagyon tetszik például a váteszi attitűdje, a versbe vetett hite, az a felfogás, hogy a költő megváltoztatja a szövegeivel a világot. Nagy László, és mellette talán még Juhász Ferencet említhetném, őszintén hitt abban, hogy a vers csodát csinál. Jólesik ezt látni és megélni, még akkor is, ha tudom, a mi generációnk soha nem fog így hinni a szövegben.

Közben legalább ilyen izgalmas azoknak a szerzőknek megtalálása, akiket nem említ meg ugyan név szerint, de érzékelhető a jelenlétük. A kötetzáró Negyvennégyes című novellát olvasva például nagyon erősnek tűnik az Iskola a határon hatása. Az elbeszélő ugyanúgy újoncokról és civilekről beszél, és egy olyan ottliki világot jelenít meg, amelynek mozgatórugói, belső törvényszerűségei gyakorlatilag elbeszélhetetlenek a kívülállók felé.

Az Iskola a határon nézőpontja – miszerint a beavatottságot nem lehet átadni, és hogy egyszerre vagyunk beavatottak a saját életünkben, illetve civilek a másik életével szemben – az egész kötetben megfigyelhető, sőt olyannyira domináns számomra, hogy a Nagy László-idézet helyett akár egy Ottlik-idézet is szerepelhetne az elején. A Negyvennégyes című novellában az elbeszélő folyamatosan beszél valami beavatottságról, eleinte nem tudjuk, hogy miről van szó, sőt azt sem, hogy hol vagyunk, és mi zajlik. Aztán szép lassan kiderül, hogy a sugárterápiára várók ülnek egy kórházi folyosón, és a beavatottak a már régóta sugárkezeltek közössége. A kórházban ugyebár az történik, hogy a GDPR miatt nem a nevükön szólítják a betegeket, hanem kapnak egy-egy számot, így a betegek is csak a másik számát ismerik. Hónapokig négy-öt órákat ülnek együtt, elképesztően sokat, mert az időpontra menés azt jelenti, hogy órákig együtt várakoznak a folyosón.

Ennél a novellánál egyébként nagyon érdekes volt, hogy egyszer csak kaptam egy levelet Bölcskei Gusztáv nyugalmazott református püspök úrtól, aki elküldte nekem azt a prédikációját, amiben ezt a novellát elemzi. Nagyon szépen érti és értelmezi a szöveget, és arra jut, hogy Jézus mosolya van a novella végén megjelenő beteg kisfiú mosolyában. Bevallom őszintén, hogy korábban nem gondoltam erre, de ez egy olyan domináns értelmezés lett számomra, hogy most már nem tudok nem arra gondolni, hogy direkt így írtam, pedig emlékszem, hogy nem így írtam.

A mostani novellák kiemelten fontos szereplője az apa. A Jelmezbál című regénye Egy családregény mozaikjai alcímmel jelent meg, és a Vera előzményszövegének tekinthető. Felfogható a mostani kötet egy aparegény mozaikjainak?

Nagyon remélem, hogy igen, mert az azt jelentené, hogy képes vagyok megírni egy ilyen aparegényt, ami nagyszerű dolog lenne. Dávid Anna, a Magvető Kiadó igazgatója régóta szorgalmazza ezt, jóllehet alapvetően sokat írtam az apámat érintő ügyekről, például a gyerekkora előkerül a Mellettem elférsz-ben. Egy klasszikus, apa-fiú helyzetet feldolgozó regényt azonban egyelőre nem voltam képes megírni, pedig nemrég megint nekirugaszkodtam.

Miért nem sikerült?

Szerintem teljes létjogosultsága van egy szöveget terápiás célokra használni, de az a legritkább esetben szépirodalom. Ha a terápiát szövegben végzed el, és nem lélekben, az olyan, mintha pszichológushoz jártál volna. Ennek a fajta terápiának persze komoly múltja van, rengeteg dologgal szembesít, de még József Attilánál is kérdés, hogy szépirodalom-e, elég sokat vitatkoznak róla. Én mindig úgy rugaszkodom neki a szövegeimnek, hogy ezt a munkát már előzetesen elvégeztem magamban, mert a szépirodalmi szöveg alapvetően mégiscsak számol azzal, hogy részt vesz egy kommunikációban, muszáj neki közvetítőnek lennie, nem lehet az a kizárólagos funkciója, hogy a szerző kiírja magából a bánatot. Ezt a munkát az apámmal egyelőre nem tudtam elvégezni, noha sajnos már lassan húsz éve, hogy meghalt. Még mindig csak keresem a fogásokat és a felületeket, de az új kötet Helyek ciklusában azért megpróbáltam jó pár történetet megírni róla.

Az Istennek nehéz ciklus szövegei közül három is szerepelt a Haász János és Zsuppán András által szerkesztett, Istennek nehéz című indexes tárcakötetben. Fontos változás ugyanakkor, hogy az E/1. személyben megszólaló narrátor mellett beemelt egy Grusz nevű szereplőt, kitágítva ezzel a szöveg terét. Miért módosultak időközben ezek a novellák?

Mert megértettem, hogy hová tartanak a novellák, és hogy mit akarok velük elmondani: azt, hogy mindenféleképpen kívülálló vagy a másik sorsában. Az Istennek nehéz ciklusban mesélek egy figuráról, aki egyértelműen az én alteregóm, ráadásul egy G. K. nevű mindentudó elbeszélő beszél róla, úgy, hogy még ő sem képes felfogni, hogy mi és hogyan történik vele, majd egy idő után el is hagyja, mert nem tud vele azonosulni. Grusz története folyamatosan töpörödik, az utolsó novellában már fel sem tűnik a figurája, mert az elbeszélő képtelen átélni a történetét, egyszerűen nem tud róla semmit mondani. Mivel tudtam, hogy ezt akarom elmondani, azt a megoldást választottam, hogy megtükröztem a szereplőket.

A kötetzáró ciklus szövegei közül többnek a beszédhelyzete azonos a Magamról többet pozícióival, gondolok itt a betegségről, az apaságról, az apává válásról vagy éppen a szerelemről szóló novellákra. Ebben az értelemben tekinthető ez a könyv a két évvel ezelőtti verseskötet továbbírásának?

Igen, sokszor tényleg olyan, mintha prózában tükröződne a verseskötet. Az utolsó ciklus a Boldogságtörténetek alcímet viseli, és például azt a kérdést teszi fel, hogy el lehet-e mesélni egy boldog pillanatot. Igazából itt valóban kilyukadunk a Magamról többet tematikájához, ahol szintén az volt a helyzet, hogy a drámák, a traumák banalitása elbeszélhetetlen, mert nincsenek történetei. Ugyanígy a boldogság történetei is elbeszélhetetlenek, és ezáltal rendkívül mulandóak és porlandóak, hiszen mit lehet azon elmesélni akár a legjobb barátodnak, hogy életed egyik legboldogabb pillanata az, hogy a szerelmeddel ültök a stégen, és nézitek a Tiszát.

A kötetben Szegvárról indulva jutunk el a XIII. kerületig, többször is megnevezve a megérkezés, az otthonra találás tapasztalatát, miközben egyfajta alternatív újlipótvárosi-angyalföldi helytörténet is kibontakozik. Kimondottan célja volt, hogy visszaemeljen az emlékezetbe elfeledett fővárosi helyszíneket, legyen szó egy parkettagyárról vagy egy harisnyaszem-felszedő üzemről?

Nekem ez nagy és régi mániám. Ott van például az az elemi gondolat, hogy a lakásomat valaki évtizedeken át lakta, ott volt az ágya, ott szeretett, ott volt boldogtalan. De az is mesél egy világfelfogásról, ahogyan egy lakás megépült a ’30-as években, gondolok itt a cselédszoba meglétére vagy a fürdőszoba méretére. Újlipótvárosnak az a része, ahol most ülünk, nem messze a Duna-parttól, nem is olyan régen még ipari negyed volt, néhány évtizeddel ezelőtt itt parkettagyár működött, bejöttek a sínek, a Szent István parkon túl szemfelszedő üzem és Merkúr-telep volt. Sok embernek azok a terek jelentették a megélhetést és a boldogságot, ahol most lakópark van. Mintha az ő életük nyomtalanul eltűnt volna, de mégsem tűnt el, hiszen továbbra is köztünk élnek. A város múltja tehát itt van, továbbra is kísért, miközben lakik itt sok százezer első generációs, vidékről érkezett fiatal is, aki itt keresi önmagát, múlt nélkül, hagyomány nélkül, anélkül hogy tudná, hogy a város maga hogyan változott meg az elmúlt évtizedekben. Emiatt szerintem nem is lehet Budapestet egyetlen városként felfogni, ahhoz túl nagy és széteső, túl sok világ él itt egymás mellett, rengeteg szubkultúra és társadalmi osztály, amelyek egyáltalán nem tudnak egymásról, nem látják egymást. Úgy érintkeznek térben ezek a világok, hogy a valóságukat tekintve fényévekre vannak egymástól. Budapest nem egy valóságos tér, hanem valami befogadó kategória, amiben a te szűkebb környezeted szabályai a legfontosabbak, és onnan nézve csodálkozol rá más világok teljesen más szabályaira. Ezért aztán még a kerületen belül is igyekeztem kisebb környezeteket találni és azokra figyelni.

Egy jellegzetes budapesti helyszínt, a Nyugati pályaudvart ábrázolja a Valami népi borítója is, mégpedig a Ferdinánd hídról nézünk rá, kb. arról a helyről, ahol a Grusz nevű alteregó először tapintja ki a nyakán a daganatot.

A Ferdinánd híd nem egy létező híd, hanem egy felüljáró, a vidékiek többsége valószínűleg nem is tud róla, de a budapestiek jelentős része számára sem ismert, pedig ezt a várost nemcsak a Duna szabja ketté, hanem a sínek is különböző területekre határolják. Másrészt, amikor beérkezik a vonat az Alföldről a Nyugatiba, a megérkezés pillanata az, amikor átmegy a Ferdinánd híd alatt. Harmadrészt, ezen a felüljárón mentem át, amikor a daganat kijött a nyakamon, és az életem egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott. Ez a sok tapasztalat egyszerre van jelen a Ferdinánd hídban, ami ezáltal egy fura központi metaforája lett a kötetnek. A borítón egy kortalan képen nézünk le a Ferdinánd hídról a Nyugati felé. A kép az ’50-es években készült, a Fortepanon bukkantunk rá, és a többi könyvem borítóját is megtervező Baranyai B. András rajzolta át kortalanra – szerintem telitalálat.