Délelőtt tíz órára várta Rigó Kálmánt, a villanyszerelőt. Tíz óra negyvenegy volt, de nem merte felhívni, mert Rigó Kálmán bőbeszédű volt, a fiatalasszony pedig mostanában nem vágyott sok szóra.
Hogy ne tétlenül töltse az időt, felületi takarításba kezdett. Hetek óta nem adódott alkalma a fürdőszobában vízkőteleníteni. Épp a csapot sikálta, amikor – tíz óra ötvenkét perc – csöngettek. Felvette a kaputelefont, és kérdezés nélkül beengedte az érkezőt. Az ajtóban ott állt egy magas, mackó alkatú, joviális ábrázatú férfi, nyújtotta óriási tenyerét.
– Szólítson nyugodtan Rigó Kálmánnak.
– Jó napot. Fröhlichné.
– Á, milyen szép neve van kegyednek. Az ura netán sváb? Vagy ez zsidó név?
– Igen. Nem. Itt, ha beljebb tetszik – Fröhlichné odébb rúgta férje bőrcipőjét, mert az valahogy épp az ajtó elé keveredett –, ha beljebb tetszik… mutatom a problémát.
– Kérném alássan, mindjárt az elején problémázunk? Micsoda életszemlélet! Én például soha nem problémát látok, hanem megoldandó feladatot. Tetszik érteni? Mindjárt egészen másként fest a dolog – Rigó Kálmán bebújt a kis lakás ajtaján, fejbúbjával a nappaliban megérintette a csillárt, koszos bakancsáról pergett a tavaszi sár –, mert ha például rosszkedve támad az embernek, ami ugye az én esetemben igen ritka – pajkosan kacsintott a fiatalasszonynak –, sokat segít ez a strátégia – így, á-val mondta, hogy strátégia. – Aki problémát lát a dolgokban, az mindig siet, tetszik érteni. Na, ez a másik dolog, kedves fiatalasszony. Ugye nem baj, ha így hívom? Hiszen kegyed előtt még ott áll az egész élet, bár meg kell hagyni – fáziskeresőjével, mintha a mutatóujja lenne, pajkosan megdorgálta Fröhlichnét –, kegyed egy kissé színtelen. Ha szabadna javasolnom, menjen ki a napra. Miért nem megy sétálni a barátaival? Nehezen hinném, hogy egy ilyen kedves hölgynek nincs számtalan barátja. Mert tudja, ahogy a költő is mondja…
– Igen, hogyne, itt, ha bejön a fürdőszobába, a mosógép mögötti konnektorral van valami… megoldandó dolog.
– Hej, ezek a fránya mosógépek! Sokat kérnek, azt meg kell hagyni. És nem csak a fogyasztásról beszélek, tetszik érteni, ugye? Rövid élettartamú ócskavas mindegyik. Az én időmben, ha nem haragszik, valamivel idősebb vagyok kegyednél, ezeket még húsz-harminc évre tervezték. Manapság meg – Rigó Kálmán legyintett egyet, és behajolt a mosógép mögé. Az aljzat kiszakadt a falból, és a kábelein lógott szomorúan. Rigó Kálmán megrázta a fejét, aztán felegyenesedett, és felvont szemöldökkel, mintegy meglepve közölte Fröhlichnével, aki időközben csakugyan egyre színtelenebbé vált, miszerint: – Ez ki van szakadva a falból.
– Igen, ki.
– Ejj, ejj. Hát, kérném, ezt vissza kell illeszteni.
– Igen, azért telefonáltam…
– De ahhoz ugye előbb el kell húzni a mosógépet.
F.-né máris átkarolta vékony karjával a szerkezetet, és kitolt csípővel, eltorzult arccal húzta-vonta, mint a birkózó az ellenfelét.
– Nem úgy van az, asszonyom – mordult rá Rigó Kálmán. – Hát kérném, nem szeretném én itt a mentősökkel eltölteni a reggelemet. Életrelé van-e? De tudja, mit? Akár van, akár nincs, tessék szépen lekapcsolni a biztosítékot. Mosógépet áramtalanítani. Nem ismerek magára, kisasszony, nem ismerek magára!
Fröhlichné elszaladt a spájzba, valami zörgött, aztán csörgött, egy láda valahonnan leesett, végül sikerült előrángatnia a fém kislétrát. Óriási robajjal átcibálta a konyhán, kinyitotta, felállt rá, és matatni kezdett a biztosítékok között.
– Tessék nyugodtan lekapcsolni az összeset. Nem kockáztatunk. Nem akar ma senki meghalni, ugye, kisasszony? Hiszen élni olyan jó dolog, tetszik érteni. – Rigó Kálmán a fázisceruzáját, ami eddig a kezében volt, beillesztette a munkaruha zsebébe. – Most már húzhatja azt az átkozottat.
A mester mosolyogva nézte Fröhlichné és a mosógép küzdelmét.
– Szerencsés egy jószág – dörmögte vidáman.
– Na, nézzük, kedvesem, nézzük – dünnyögte, miközben a fejlámpa pántját igazgatta a fején. – Nem olyan nagy dolog, higgye el nekem, drága asszonyom.
– Elhiszem, de én nem értek az ilyesmihez.
Rigó Kálmán, mielőtt a csavarhúzójával behatolt volna a dugaljba, felegyenesedett; arckifejezése maga volt a döbbenet.
– Nem? Hát hiszen semmiség az egész. – És már nyújtotta is a fázisceruzát Fröhlichnének. – Tessék megfogni! Nem harap.
Mint egy koronát, óvatosan felhelyezte F.-né fejére a fejlámpát (a pántja savanykás szagot eregetett), aki ezzel a keskeny, idegesen cikázó fénynyalábbal a feje körül hirtelen nagyon magányos lett, akár egy világítótorony az éjszakai tengeren. Minthogy nem szeretett volna a férfi szemébe világítani, ettől fogva nem találkozott a derűs ábrázattal, csak a hangja kísérte, mint a lelkiismeret.
– De ha maga nem is ért hozzá, azért a Fröhlich úr biztosan látott már dugaljat. No, tessék szépen oda leguggolni. Úgy, úgy! Látja a műanyag borításon azt a kis csavart? Tessék csak bátran kicsavarni, nincs áram alatt.
Ilyenek hallatszottak a fürdőszobából:
– Úgy, úgy. Nem, azt tessék visszahelyezni, és mielőtt a kegyed meghúzná, szorítsa a falhoz a másik kezével. Úgy, bizony! Nagyon ügyes. Komolyan mondom, gratulálok magának.
A dugalj visszakerült a falba, F.-né visszakapcsolta a biztosítékokat.
– Nagyszerű. Akkor készen is vagyunk?
– Még van egy lámpa is, amit meg kellene nézni, ahogy a telefonban is…
– Nono! Nem úgy van az. Tegyük félre a sietséget, és pihenjünk egy kicsit. Nem hajt minket a tatár, tetszik érteni.
– Egyre mennem kell a gyerekért az iskolába.
– Kegyed ne siettessen, ha kérhetem. Egy munkát végigzongoráztam, erőt kell gyűjtenem. Kérhetném-e, hogy készítsen nekem egy szelet kenyeret, mert rettenetesen megéheztem.
Fröhlichné szaladt a konyhába, hogy kenyeret kenjen a mesternek. Rigó Kálmán szeme megakadt a bejárati ajtó előtt heverő férfi bőrcipőn. Nagyon szép lábbeli. Negyvenhatos? Vagy nyolcas? Lehajolt, megfordította: hiszen ez nyolcas, épp az ő mérete. A talpa még érintetlen. Hiszen ez egy vadonatúj…
– Itt van a kenyér.
Amíg Rigó Kálmán a tízórait fogyasztotta, melyhez egy bögre kávét is rendelt négy cukorral, fel-alá járt a kis lakásban, és közben elismerően bólogatott.
– Szép, takaros kis lakás, meg kell hagyni. Egy ilyenben el tudnék lakni magam is.
– Igen, köszönöm, ezt a lámpát, ezt kellene itt, tessék nézni… nem tudom, mi baja, nem világít pár napja.
Rigó Kálmán összevonta szemöldökét, törzsét előbb hátravetette, majd huncutul elmosolyodott, és egészen közel hajolt F.-néhez, aki gyorsan lesütötte a szemét.
– A lámpa magában nem ád fényt, tetszik tudni, kisasszony. A lámpába izzó is kell, az világít. Ha egyszer csak már nem ád több fényt, izzót kell cserélni benne. Ezt nem tudta a naccsád? Ejnye, no!
A fiatalasszony alig tudott megszólalni, úgy kiszáradt a torka.
– Cseréltem benne izzót.
– Ohó! Akkor nincs más hátra, mint hogy megnézzük. Na, tessék, itt van a csavarhúzó, tessék csak lecsavarozni azt a búrát. Csak semmi félsz, Fröhlichné. Akinek ilyen bátor neve van, az nem hátrálhat meg semmi elől.
Miután áramtalanították a lakást, F.-né a létra tetején találta magát a fénylő koronával, csavarhúzóval a kezében, és a mester bátorító szavai kíséretében bontotta szét a mennyezeti lámpa két búráját. Soha életében nem szerelt még, és bár feszélyezte a mögötte álló nagy testű férfi, aki a pocakjával időnként megérintette a vádliját, pár percre megfeledkezett róla, hogy a fiáért siessen az iskolába.
Nézte a kék, a piros és a barna borítású drótokat, ahogy kúsznak ki a falból, meg azt a kis téglalap szerkezetet, amelyet Rigó Kálmán „csokinak” hívott, és amelybe több irányból lehetett csatlakoztatni a kábelvégeket, majd apró csavarral leszorítani őket, hogy kapcsolatba lépjenek egymással, és miközben a fénysáv a feje mozgását kísérte a sötét nappaliban, lebegő érzés fogta el, és érthetetlen okból, de megnyugodott.
– Látja, csillagom, megy ez magának. Maga nagyon tehetséges, drága asszonyom. A férje, ha meglátja, összeütheti a tenyerét – hatalmas csattanás a sötétben, F.-né felsikoltott, és ha a mester nem kapja el, talán nyakát szegi. Egy pillanatig a hatalmas férfi karjában pihent, aztán egy óvatos kézmozdulattal jelezte, hogy most már leszállna. Rigó Kálmán egy lendületes mozdulattal a talpára állította F.-nét.
– Elnézést – mondta, és a férfi szemébe világított.
– Nem tesz semmit. Örülök, hogy segíthettem.
– Most már jó?
– Hogyne! Fejemet teszem rá, hogy most már kiváló. De azért a búrát még ne tegye vissza, hátha valami balul üt ki, tetszik érteni. Kapcsolja vissza a biztosítékot, és ha minden szépen fungál, visszaillesztheti a búrákat. Onnantól már nem kell félnie semmitől.
Fröhlichné így is tett. Áthurcolta a zörgő létrát a lakáson, felmászott rá, a kapcsolókat egyesével visszakapcsolta, a lámpák felgyulladtak.
– Látja, csillagom? – mondta Rigó Kálmán, és újra összeütötte a tenyerét, hogy csak úgy csattant.
Fröhlichné megint átvánszorgott a lakáson a létrával, hogy visszaillessze a lámpabúrákat.
– Komolyan mondom, drága asszonyom, maga igazi tehetség.
– Köszönöm. Most már igazán mennem kell a fiamért. Mennyivel tartozom?
– No, akkor most várjon egy percet, hadd számoljak! – Rigó Kálmán áttrappolt sáros bakancsával a szőnyegen, leült a férj íróasztalához, kisajátított egy jegyzetpapírt meg egy díszes tollat, ezt megnyálazta, és számolni kezdett hol csak dörmögve, hol hangosabban kiejtve néhány számot. Aztán ujjai között a toll megállapodott, a mester felállt. – Negyvenhétezer és kétszáz forint. F.-né beletúrt a táskájába, kotorászni kezdett, amikor pedig nem találta a tárcáját, kiborította az egész tartalmat a szoba közepére, majd térdre rogyott, és kihalászta a piros tárcát. Remegő kézzel kutakodott benne, de abban csak harmincezer forint volt.
– Nincs nálam ennyi pénz. Esetleg nem lehetne…
Rigó Kálmán teljes meggyőződéssel mosolygott.
– Drága asszonyom. Ábszolúte semmi gond. Ábszolúte. Holnap eljövök érte, ha megfelel.
– Nagyon köszönöm. Nagyon kedves. Igazán hálás vagyok. Igazán hálás, tényleg. Köszönöm.
– Ugyan, ugyan – odalépett Fröhlichnéhez, felemelte, és két nagy tenyerébe fogta a nő remegő apró kezeit, majd finoman megcsókolta.
Az ajtóban még ezt mondta derűvel:
– Okvetlenül dicsekedjen el a férjének, ha az megjött a munkából.
Fröhlichné tökéletesen kifejezéstelen arccal szólalt meg, semmibe néző tekintettel.
– A férjem három napja halt meg.
– Óh, igazán részvétem. A viszontlátásra.
Fröhlichné bement a nappaliba, és leült a férje íróasztalához. Pár perc múlva ismét csöngettek. F.-né odatámolygott a kapucsengőhöz. Egy pillanat múlva Rigó Kálmán állt előtte.
– Drága Fröhlichné, mondja csak, elkérhetném ezt a szép cipőt? Épp az én méretem, más meg már úgysem fogja használni, tetszik érteni.
F.-né átadta a férje cipőjét Rigó Kálmánnak, aki egyenesen sugárzott a boldogságtól.
– Nagyszerű. Esetleg egy szatyrot is tudna hozzá mellékelni? Köszönöm, drága. Egyet se féljen, jövök holnap is!
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
