Mesemúzeummá degradálástól tartanak a Nemzeti Múzeumban L. Simon László beiktatása után

Ellentmondásos beszéddel vázolta fel L. Simon László hétfői beiktatási ünnepségén, hogy milyen Magyar Nemzeti Múzeumot (MNM) képzel el a következő évekre. Az augusztus elsején beiktatott fideszes kultúrpolitikus-költő-borász egy olyan koncepciót mutatott be, amely nyit az identitáspolitikai szempontok és a nemzeti legendák múzeumi szentesítése felé, miközben a tudományos szempontokat másodlagossá teszi.

Eközben L. Simon biztosította a múzeumi dolgozókat, hogy nem akarja a saját ízlését másokra erőltetni, nekik magasabb fizetést és nyitottságot ígért, a politika felé pedig „opportunizmus nélküli lojalitását” fejezte ki – hasonlóan ahhoz, ahogy Demeter Szilárd a választások után szintén politikai kinevezettként átvette a Petőfi Irodalmi Múzeumot.

Politikus múzeumigazgató

L. Simon László gyakorló fideszes országgyűlési képviselőként lett a Nemzeti Múzeum vezetője, de azt ígéri, hogy ezzel aktív pártpolitikusi munkáját befejezi. A volt kulturális államtitkár és országgyűlési kulturális bizottsági elnök áprilistól lett „a Magyar Nemzeti Múzeum megújításáért és a múzeumi integrációért felelős miniszteri biztos”, majd némileg váratlanul a nyár elején beadta pályázatát a Nemzeti Múzeum vezetésére. Ezt megelőzően a minisztérium visszavonta a korábban egyszer már kiírt főigazgatói pályázatot, amelyre eredetileg Varga Benedek addigi főigazgató is pályázott. Az új kiírásban L. Simonnak már nem volt ellenfele, egyedüli pályázóként indulva papírforma volt, hogy Kásler Miklós emberierőforrás-miniszter őt nevezte ki az MNM főigazgatójának, és augusztus 1-jével hivatalba is lépett.

Első hónapja információink szerint döntően tájékozódással telt, így idáig leginkább csak pályázatának szövegéből (ezt ő maga hozta nyilvánosságra) lehetett kiindulni, hogy mit is tervez az intézmény élén. Pályázatában többek között fejlődést, az anyagiak rendezését ígérte. Ez régóta aktuális lenne: a bérek a Nemzeti Múzeum intézményeiben más közgyűjteményekhez képest is alacsonyak, információink szerint a munkatársak jelentős része minimálbérre van bejelentve. Ebben most valóban van esély a helyzet javulására, bár nem elsősorban L. Simonnak köszönhetően: a kormány még az ő kinevezése előtt, júniusban hozott határozatot az úgynevezett kultúrstratégiai jelentőségű intézmények plusztámogatásáról, amivel az MNM költségvetési támogatásai is nagyjából megduplázódnak.

L. Simon László a pályázatában emellett felvázolt egy olyan lehetséges múzeumi integrációt, amelyben a Nemzeti Múzeum független intézményeket venne át. A fideszes politikus a Természettudományi Múzeumnak és az Iparművészeti Múzeumnak a Nemzeti Múzeum alá hozását lengette be, de ambicionálja megyei múzeumok átvételét is. Ezt a tervet tudomásunk szerint eredetileg egy tágabb kormányzati kultúrstratégia vetette fel azzal a céllal, hogy a kormányzati kultúrpolitikai célok így könnyebben átvihetők lennének országos és helyi szinten is. Kormánydöntés azonban erről nincs, az intézményátvétel jelentős pluszforrásokat igényelne, és jelentős lehet a politikai költsége is, a jelenlegi fenntartó önkormányzatokkal konfliktust jelentene – így ez egyelőre inkább csak igénylistának látszik.

Bár a legfontosabb magyar közgyűjtemény vezetését aktív politikusként elnyert L. Simon igyekezett cáfolni, hogy át akarja politizálni a múzeumi munkát, ugyanakkor nyíltan vállalta az intézmény megcélzott politikai funkcióját: „...felkarolandó témákat, ügyeket szállítunk a kormányzati emlékezetpolitikának, illetve, hogy a kormányzat számára is fontos kérdéseket szellemileg előkészítjük” – írta pályázati anyagában, és olyan, szerinte politikai óvatosságból korábban elhanyagolt, kényes témák felvállalását ígérte, mint a Horthy-korszak, a Bethlen-kormány tevékenysége, a kuláküldözés vagy a kommunista rendszer egyházellenességének bemutatása. (Hogy ezek a témák nem feltétlenül voltak valójában mind elhanyagolva, jelzi, hogy a Nemzeti Múzeum éppen tavaly adott helyet a Horthy-korszakról szóló, vegyes fogadtatást kapott kiállításnak, amelyet Kásler Magyarságkutató Intézete állított össze.)

Identitásépítés tudomány helyett

Hétfői beiktatási ünnepségén L. Simon Lászlónak Kásler Miklós miniszter adott át egy anyagválasztásában kissé posztmodernnek ható, Aba Sámuelt ábrázoló, Zsolnay-mázas pirogránit szobrot. Kásler elsősorban a Magyarságkutató abasári ásatásairól beszélt, L. Simon pedig egy „21. századi, friss, üde, a legifjabbak számára is izgalmas és vonzó” múzeumról, amely vizuális eszközökkel azoknak is képes átadni a kulturális örökséget, akik már nem olvassák rongyosra „a magyar népmeséket, mondákat, balladákat és történelmi regényeket”.

A kultúrpolitikus-intézményvezető szavaiból (teljes beszéde itt olvasható) az derült ki, hogy ő a múzeum egyik fő feladatának azoknak a legendáknak, „közös történeteknek” az átadását tartja, amelyek a nemzeti identitás megőrzését segítik – akkor is, ha azoknak nincs tudományos alapjuk, vagy éppen a tudomány egyenesen megcáfolta őket. „Megközelítésemben a Magyar Nemzeti Múzeumnak az a legfontosabb feladata, hogy minél szélesebb körben járuljon hozzá történeteink újabb és újabb nemzedékeknek történő átadásához, s mindezen túl nemzetünk hiteles történelmének, valamint történelemformáló mondáinak, mítoszainak és hiedelmeinek bemutatásához” – fogalmazott, és hitet tett a mellett, hogy a tudományos szempontokon túl a legendák ápolását is múzeumi feladatnak tartja.

L. Simon beszédében a Magyar Nemzeti Múzeumot a tisztán tudományos szempontokat érvényesítő kutatóintézetekkel állította szembe: e szerint, míg a kutatóknak „szigorúan tilos tényként kezelniük azt, amit nem tudnak tudományos eszközökkel igazolni”, a múzeumoknak „számolniuk kell a közösséghez tartozó emberek érzelmeivel”. Számolnunk kell azzal – mondta az új főigazgató a múzeumi alkalmazottak előtt –, „hogy ha valamiről utólag akarják kideríteni, hogy nem úgy van, ahogyan mi azt nemzedékeken keresztül hittük, ahogyan apáról fiúra, tanárról diákra továbbadtuk, akkor egy egész nemzeti közösségen képes eluralkodni a kognitív disszonanciának nevezett belső feszültség”.

„Azoknak a történeteknek a jelenvalóságát is figyelembe kell venni, amelyeket nem tudunk a tudomány módszertanával igazolni, vagy éppen azzal tudjuk bizonyítani, hogy még valóságalapjuk sem volt”

– mondta, és példaként Kásler legkedvesebb témáját, a hun kérdést hozta fel. Valamint Vicuskát, Gárdonyi fiktív alakját, illetve a történeti adatok szerint valójában soha nem létezett Dugovics Tituszt, mint akiknek az érzelmi erejük akkora, hogy nem szabad őket elvenni az emberektől.

Az L. Simon-beszéd ellentmondásos megítélésű volt a hallgatósága körében is, beszéltünk olyan, neve elhallgatását kérő MNM-alkalmazottal, akinek erről a koncepcióról a „mesemúzeum” szó jutott eszébe:

„A beszéd elég botrányos axiómája volt, hogy a tudomány nem a múzeum dolga, hanem a legendák, mesék, mondák vizuális megjelenítése a feladat, egyfajta 21. századi show-műsor előállítása”

– fogalmazott nekünk a beiktatási ünnepségről.

Nem lesz ízlésterror

L. Simon beszédében „az 1994 utáni szocialista-liberális kormányzás merjünk kicsik lenni” mentalitásával és a „posztmodern világlátással” állította szembe saját koncepcióját. A megfogalmazott identitásfókuszú, legendásító múzeumi elképzelés ugyanakkor éppen a politikai posztmodern programbeszédének is tűnhet – felidézve a Magyarságkutató Intézet szakértőjének a védekezését, aki a Pozsonyi csata című 0.1-es táltos sci-fit azzal igyekezett megvédeni a kritikáktól, hogy a film ugyan valóban nem pontos, de nem baj, mert majd az identitásnevelésben hasznosul.

Míg a Magyarságkutató Intézet magát tudományos intézményként definiálva tűzte zászlajára a tudományos tényektől elszakadó identitásépítést, L. Simon a beszéde alapján a tudományt meghagyná legendamentesnek, eközben azonban a legfőbb magyar közgyűjteményt mozgatná át a tudományos szférából egy olyan területre, ahol már az identitásépítés az elsődleges.

Az új főigazgató leszögezte azonban, hogy nála senkinek nem kell ízlésterrortól és a munka átpolitizálásától tartania, és azt mondta, türelemmel, nyitottsággal, érdeklődéssel viszonyul majd az „eltérő értékrendű és ízlésvilágú, ugyanakkor értékes munkát végző kollégákhoz”, továbbá magasabb bért, lobbierőt és a fenntartó felé hatékony képviseletet ígért.