Donald Trump venezuelai kommandós akciójában és az attól 12 ezer kilométerre Izraellel közösen indított Irán elleni légicsapásokban közös elem, hogy mindkét, nyugati szankciók alatt lévő, olajtermelő ország legnagyobb felvevőpiaca Kína. Napi közel 14 millió hordós, éves szinten közel 700 millió tonnás kőolajigényének ötödét Iránból és Venezuelából szerezte be. Irán a termelése 85 százalékát, Venezuela 60 százalékát Kínába irányította – legalábbis a becslések szerint, hiszen hivatalos adatok nincsenek, ugyanis a szankciók miatt az export árnyékflottákban lévő tankerekkel zajlik.
A rendszerváltást a diktátor, Nicolás Maduro elfogása és amerikai bíróság elé állítása után elkerülő, az addigi alelnökkel kiegyező venezuelai akciónak és a talán rezsimváltást is célzó, az iráni síita teokratikus rendszer vezetőjét, Ali Hamenei ajatollahot likvidáló amerikai hadműveleteknek a külső szereplők közül az egyik legnagyobb vesztese tehát a jelek szerint éppen Kína lehet.
Trump lépései így súlyosan érinthetik az olcsó energiára építő kínai gazdaság fenntartását, épp akkor, amikor az évtizedeken át megszokott, évi közel tíz százalékkal bővülő kínai gazdaság növekedése mélypontra jutott. Oroszország viszont – ahol a Kreml politikailag és kisebb részben anyagilag szintén némi veszteséget könyvelhet el a baráti vezetők kiiktatásával – sokat nyerhet is az olajár megugrásával és azzal, hogy Kína importforrásai szűkülnek.
„Az Egyesült Államok láthatóan igyekszik ellensúlyozni Kínának a ritkaföldfémek terén kialakított globális monopóliumát azzal, hogy újjáépíti az amerikaiak globális befolyását a kőolaj területén” – mondta a Telexnek Matura Tamás. A Kína-szakértő szerint az Egyesült Államok ezzel felkészül egy esetleges konfliktusra Kínával. Kína vissza is fogta a ritkaföldfém-exportját, ami a rakétagyártásban Washingtonnak is kulcsfontosságú. Ennek kiemelt jelentősége épp az Irán elleni akciók után lesz, hiszen pótolni kell a készleteket a bevetések után, főként, ha elhúzódik a közel-keleti háború.
Az amerikai ellenlépést az olajforrásokon túl maguknak a Kínával szoros kapcsolatot kiépítő politikai szereplőknek a leszedésével is igyekszik bebiztosítani Washington. Részben még Trump utalásai a kubai rendszerváltásról is erről szólhatnak. A budapesti Corvinus Egyetem oktatója szerint azonban egyelőre nagy kérdés, hogyan tudja kontrollálni az Egyesült Államok az Irán elleni beavatkozás menetét és következményeit.
Két forrást is elterel Trump
A januári venezuelai akció után Trump azonnal bejelentette, hogy az amerikaiak elvonnak több tízmillió hordó venezuelai olajat – az ország hatalmas, de gazdaságosan nehezen hasznosítható készleteiről itt olvashat bővebben –, és azt maguk értékesítik.
Ez már önmagában kényelmetlenül érintette Kínát, amely a déli országrészén a sűrűbb venezuelai olaj feldolgozására kalibrált finomítóit látta el, a világpiaci árnál jóval olcsóbban. Van ugyan a piacon hasonló tulajdonságú kőolaj, például Kanadában, de a dél-amerikai forrásnál drágábban.
Irán most a kínai igények közel 15 százalékát lefedő termelésének kiesésével még nagyobb fejfájást okoz a pekingi vezetésnek.
Ez az Iránnal szembeni szankciók miatt szintén a világpiaci árnál olcsóbb, ráadásul a venezuelainál négyszer több olajat jelentett. A kiszámíthatatlanságot azonban növeli, hogy az Irán elleni légicsapások és az iráni válaszcsapások, valamint a Perzsa-öböl kijáratát jelentő Hormuzi-szoros lezárása Kínát az arab olajtermelőktől is elvághatja.
Kína és Irán partnerségére jellemző, hogy miközben az amerikai–izraeli légicsapások és az iráni válaszcsapások kezdete után vasárnap más országok már inkább lehorgonyoztak az egyik oldalon, kínai hajók még át mertek haladni. Az iráni Forradalmi Gárda a hét közepén jelentette be, hogy a szorost lezártnak kell tekinteni. Javarészt Szaúd-Arábia, Irak, Kuvait, de kisebb részben az Egyesült Arab Emírségek is a szoroson át szállítják az olajat, márpedig – az arab és iráni nyersolaj együtt már Kína olajigényének 60 százalékát adja. Igaz, a térségből legalább Omán közvetlenül ki tud jutni az Indiai-óceánra.
A közel-keleti térségen túl Oroszország 17 százalékát teszi ki a kínai olajimportnak, ezen kívül hét százalékot Malajzia, öt százalékot Brazília és legalább ugyanennyit a már említett Venezuela tesz ki, Kazahsztán pedig egy százalékkal van jelen a kínai piacon. A közép-ázsiai posztszovjet ország az olajat részben a nyugat-kínai Alasankou településig futó vezetéken és tengeren juttatja el, az oroszországi Novorosszijszkon keresztül, amely viszont ki van téve az ukrán dróntámadásoknak is.
Árnyékban is éles a verseny
Oroszország jelentősége így tovább nőhet Kína szemében, már csak azért is, mert az 1,4 milliárd lakosú ázsiai nagyhatalom olajszükségleteinek csak ötödét állja hazai termelésből. Növelte ugyan alternatív energiaforrásait, a megújulók még mindig csekély hányadot adnak az energiamixbe.
Az Ukrajna ellen ötödik éve háborúzó Oroszország a katonai agressziója miatt ugyan szintén nyugati szankciók alatt áll, azonban fekvése és infrastruktúrája révén képes arra, hogy növelje olajexportját ázsiai szomszédjába. Trump Indiához hasonlóan Kínát is büntetővámokkal fenyegette meg az orosz kőolaj importja miatt, ám ennek a nyomásnak Peking jobban ellen tudott állni, így borítékolható a növekedés. Ez már februárban, még az amerikai-izraeli légi csapások előtt érzékelhető volt: a januárban átlagos napi 120 millió hordó iráni olajszállítás februárban százmillióra csökkent, míg napi 170 millióról 200 fölé nőtt az orosz szállítás.
Oroszországnak erre kapacitása több okból is van: elvégre az orosz fél európai olajexportja lényegében lenullázódott a szankciók miatt – csak vezetéken maradt belőle valamennyi az EU-s szankciók alól mentességet kapó Magyarország, Szlovákia és Csehország felé. Utóbbi a 2027-es határidő előtt már lényegében leállt az orosz olajról, a két előbbibe pedig a Barátság kőolajvezeték leállása miatt akadozik a szállítás. A vezeték ukrajnai szakaszát orosz dróntámadás érte, a magyar kormány szerint azonban mégis Ukrajna a felelős, mert vagy nem siet a helyreállítással vagy a munkálatok befejezése után sem akarja a szállítást politikai okokból biztosítani, ezzel is nyomást gyakorolva az Ukrajna európai támogatását lehetőségei szerint akadályozó magyar kormányra.
Oroszország így alternatív piacokat keresett, a háború évei alatt legnagyobb felvásárlójává India lépett elő, ahová a más országok zászlaja alatt működő árnyékflottájának tankerei juttatták el az orosz olajat. Indiára azonban az amerikaiak egyre nagyobb nyomást helyeztek, Trump a globális vámháborújában tavaly nyáron külön frontot is nyitott, további büntetővámokkal sújtva Indiát az orosz olaj felvásárlása miatt. India így némileg visszafogta az orosz olaj importját. Így viszont az oroszoknak új helyet kellett találniuk az eladatlan olajuknak, és kézenfekvő célpontként Kína felé vették az irányt. Abban reménykedtek, hogy növelni tudják exportjukat az eddig tengeri szállítások és a Kelet-Szibéria–Csendes-óceán kőolajvezetéken biztosított eladások mellett.
Mindez azonban némi versengést okozott a döntően szintén Kínába exportáló Iránnal.
Ez Kína javát szolgálta, hiszen a felek igyekeztek egymás alá ígérni a szankciók miatt máshol nehezen eladható olaj árában. Eközben Kína el tudta kerülni, hogy egyetlen szereplő túlságosan nagy szeletet kapjon a felvevőpiacából.
Sok kínai befektetés veszhet el
Kína azonban nemcsak a biztos források elapasztása, de kihelyezett hitelei miatt is aggódhat. Venezuelának olajfedezettel összesen 60 milliárd dollárt adott főként a Kínai Fejlesztési Bank. Ezt az olajár beesése után egyre növekvő olajszállítmánnyal kellett Venezuelának fedeznie, de becslések szerint 10 milliárddal továbbra is adós. Kína iráni befektetései 4,5 milliárdnál megálltak, ezek közvetve rakétaprogramjának fejlesztésében is segítették Iránt, és kínai eszközökkel épült ki a rezsim fenntartását biztosító megfigyelőrendszer is – emlékeztetett a CNN.
Szándéknyilatkozatokban ennek tízszeresét irányozták elő, ám ezt végül az Irán elleni szankciók miatt Kína inkább nem vállalta, miután fontosabb volt nekik a kínai cégek zavartalan működése a nyugati piacokon – írta elemzésében a berlini Carnegie Eurázsia Központ.
Igazán azonban az ország olajimportjának tizedét fedező Irakban jelentősek a kínai befektetések: döntően olajipari beruházásai 2005 és 2024 között 30 milliárd dollárt tettek ki.
Moszkva alkupozíciója javulhat Pekingben
Oroszország most esélyt kap arra, hogy mindenkinél nagyobb szeletet hasítson ki a kínai olajpiacból. Moszkvának ez azért is kedvező, mert a két ország kapcsolatában már jó ideje Kína a domináns fél. A történelmi Oroszország és a Szovjetunió tapasztalatából táplálkozó Kreml csak az utóbbi 20 évben szoktatja magát ahhoz, hogy keleten ennyire erős partnerrel kelljen számolnia, amely már katonailag is meghatározó.
A lakosságában tízszer, gazdaságában is legalább nyolcszor nagyobb ország súlya tovább nőtt Oroszországban azután, hogy a nyugati szankciók következtében Kína a modern technológiák szinte egyedüli forrásává vált. Most Vlagyimir Putyin orosz elnök valamennyit javíthat Hszi Csin-ping kínai államfővel szemben a pozícióin, ha legalább nyersanyagexportőrként növeli szerepét.
Ezt egyrészt megteheti a tengeren, ahol nem mellesleg egyre inkább elkerülheti a Szuezi-csatornát, és inkább északon szállíthat, amit a klímaváltozás és az atommeghajtású jégtörők biztosíthatnak. Ez két héttel rövidíti le az utat, már volt példa rá, hogy Oroszország a Balti-tengerről indulva ezen az útvonalon szállított olajat Kínába.
A Jeges-tengeren jóval rövidebb hajózási útvonalakat lehetne fenntartani Kelet-Ázsia és Európa, illetve Amerika között. Az, hogy egyetlen hajó képes blokád alá vonni a Szuezi-csatornát, vagy a mostanihoz hasonló konfliktusok veszélyeztetik a szállítást, még inkább felértékelheti ezt az útvonalat is. A Jeges-tenger fenekén pedig óriási szénhidrogénkészletek rejtőznek, a világ feltáratlan készleteinek több mint ötöde.
Emellett természetesen ott van a szárazföldi szállítás, amely még kiszámíthatóbb feltételeket biztosít Kínának. Az oroszok abban is reménykedhetnek, hogy gázszállításaikat is növelhetik, felgyorsítva a Szibéria ereje-2 vezeték építését. Részben ezzel függhet össze Putyin legutóbbi kijelentése, miszerint Oroszország inkább nem várja meg a 2027-ben életbe lépő EU-s szankciókat és maga áll le a földgáz területén az Európába irányuló exporttal.
Kivételt csak Magyarországgal és Szlovákiával tenne, meglehetősen zárójelbe téve a politikai szuverenitás fogalmát. Az orosz elnök kijelentette, hogy földgázt és kőolajat ezek „a megbízható szerződött ügyfelek” továbbra is kaphatnak, amennyiben „a jelenlegi politikájukat fogják képviselni a jövőben is”. Meglepő módon nem a szokásos „partner” kifejezést használta, hanem az inkább bizonyos alárendeltségre utaló „kontragent” szót.
