Putyin elszámította magát a háborúval, így egyre élénkebb a kérdés, milyen lehet Oroszország a vezér után

Miért mehetett szinte ellenállás nélkül 800 kilométert Moszkva felé a Kreml ellen lázadó Jevgenyij Prigozsin? Mit tanulhat az orosz vezetés és a társadalom Franco és Salazar csaknem negyven éven át tartó spanyol és portugál diktatúrája és a rövid görög junta utáni átmenetből? Belebukna-e Putyin, ha befejezné a háborút? Magyarul is megjelent a Helikon kiadónál Alekszandr Baunov A rezsim vége című könyve, amelyről az egykori orosz külügyi diplomatával, később újságíróval, a Newsweek egykori orosz kiadásának szerkesztőjével, az Oroszországból mára kiszorított Carnegie Intézet főmunkatársával beszéltünk a Putyin által Ukrajna ellen indított háború negyedik évfordulóján.

Varázstalanította Vlagyimir Putyint az Ukrajna ellen négy éve indított háborúja. „Ha nem Putyin, akkor ki?” – szólt a klasszikus kérdés, és az orosz elnök a 26 éve tartó hatalma nagy része alatt sikeresen hitette el, hogy az egyetlen válasz ő maga. 2022. február 24. előtt sokan még azok közül is így gondolták, akik értették, hogy az alternatíva látszólagos hiányát maga a Kreml teremti meg az ellenzék fokozatos kiszorításával, a nyilvánosság terének folyamatos szűkítésével. Pedig akkor még hallhatók voltak azok a hangok, működhettek azok a médiumok, amelyek nem voltak a hatalom közvetlen kontrollja alatt.

„Ma már senki sem teszi fel ezt a kérdést, [Putyin] elvesztette mágikus erejét” – mondta a Telexnek Alekszandr Baunov. A háború eleje óta külföldön élő elemző, a 2022-ben Oroszországból kiszorított Carnegie Intézet főmunkatársa szerint a háború elhúzódásával nyilvánvalóvá vált, hogy Putyin elszámította magát, amikor megtámadta Ukrajnát. Villámháborút tervezett, gyors győzelmet várt, ellenállás helyett hadseregét készségesen fogadó országot.

„Február 24-én Kazahsztánba kellett mennem előadást tartani. Azt hittem, a szenátusi meghívót lemondják, de ellenkezőleg, még inkább fontosnak tartották a rendezvényt. Így a háború első napját végül ott töltöttem, három nappal később repültem vissza Moszkvába, de már csak egy napra. Tudtam, hogy már nem maradok Oroszországban.” Akkor már az is látszott, hogy Putyin számítása nem jött be a villámháborúval. Volodimir Zelenszkij nem menekült el, Kijevet nem tudták ellenállás nélkül bevenni. A támadó orosz hadsereg első komolyabb veszteségeit is elszenvedte.

Krími megoldás csak Krímben lehetett

„Az világos volt, hogy ebből nem lesz Krím, de ebben előtte is biztos voltam” – mondta Baunov, utalva a 2014-ben az orosz hadsereg először letagadott, majd elismert bevetésével, de puskalövés nélkül megszerzett félszigetre. Annak megszállása után nem kellett komoly szankciókkal számolnia az orosz vezetésnek, a világ lényegében tudomásul vette az annexiót. 2018-ban még a futball-vb-t is gond nélkül megtarthatta Oroszország.

Baunov cikkeiben nagyon is valószínűnek tartotta, hogy Oroszország teljes erejű háborút indít, de a támadás előtt két nappal, amikor Putyin egy bizarr, hivatalosan élő, valójában felvételről közvetített ülésen az orosz kormány és a nemzetbiztonsági tanács tagjaival kimondatva elismerte a szakadár kelet-ukrajnai donyecki és luganszki „népköztársaságokat” (DNR, LNR), felmerült benne, hogy talán mégis megáll ennyinél a háborús fenyegetés.

Nem állt meg. Hamar kiderült az is, hogy ez a hivatalosan „különleges katonai műveletnek” (orosz rövidítéssel SZVO) nevezett akció sem vértelen, sem rövid nem lesz. Ezzel az is biztossá vált, hogy a putyini rezsim új, nyíltan diktatórikus szakaszába lép.

„A háború elhúzódása váratlan volt. A támadást tiltakozások követték Oroszországban, a hatalom nem is tudta azokat rögtön elfojtani. 2022 márciusára már tízezres tételben indultak eljárások az utcai megmozdulások résztvevői ellen, és a rendszer gyorsan elnyomó üzemmódba kapcsolt.” A tüntetők elleni fellépés után célkeresztbe kerültek a még felszólaló képviselők. Az első Alekszej Gorinov moszkvai önkormányzati képviselő volt, akit 2022 nyarán hét év börtönre ítéltek az új bűncselekmény, a „háborús álhírek terjesztése” miatt, később további három évet kapott. Aztán a közéleti szereplők, művészek, újságírók következtek. Aki ellen nem indult eljárás, az inkább elhagyta az országot, miután az állam több médiumot ellehetetlenített.

Ellenállás könyvborítóval

De ennek az elnyomásnak is vannak fokozatai: 2023 elején Baunov könyve, A rezsim vége még megjelenhetett oroszul. Igaz, valójában nem Oroszországról szól, mindenki óhatatlanul Putyin rezsimjére gondolt. Annyira, hogy még a digitális cenzúra is ráérezhetett. Amikor az online rendelések teljesítésekor kiküldték az értesítést, hogy „A rezsim vége című könyv átvehető”, akkor azt a címzettek nem kapták meg. Később csak a megrendelés számát írták bele, így már átment a szűrőkön az üzenet. Az állami digitális kontroll kiépüléséről ebben a cikkünkben olvashat bővebben.

„Tudom, hogy sokan olvasták a parlamentben is, az egyik bizottsági elnök a bizottsága minden tagjának ajándékba is adott belőle. Ez akkor belefért. Ma már valószínűleg nem tehetné.”

A könyv helyenként a tiltakozás apró szimbóluma lett: a mára betiltott jogvédő szervezet, a Memorial vezetője, Oleg Orlov ezt mutatta fel a bíróságon az ellene indított büntetőperben. A még a Szovjetunió végén, a sztálini bűnök feltárására létrehozott szervezet alapítóját egy cikke miatt ítélték két és fél év börtönre az orosz hadsereg diszkreditálásának vádjával, de egy fogolycserével néhány hónappal később Németországba távozhatott.

„Az eredeti, narancsszínű borító a diktátor alakjával, aki távozik a képből a könyv szélén, és a cím, A rezsim vége, kifejezték viszonyukat ahhoz, ami folyamatban van. A könyvet néha másokkal tették egy sorba. Például a Lubjanka téri nagy könyvesbolt, amely épp az FSZB, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (a volt KGB) hírhedt székházával szemben van, kitette a kirakatba az Oroszország vezetőjéről szóló hagiográfiai könyvet, a Putyin útját, mellé pedig A rezsim végét.

A legnagyobb könyvvásáron pedig A rezsim vége mellé A moszkvai ember álma című könyv került” – írta Baunov a magyar fordítás előszavában.

A megjelenésekor, 2023-ban, a tényirodalmi kategóriában messze ez a könyv vezette az eladási listát. „A mögötte szorosan jött egy könyv arról, hogy miként kell megbirkózni a stresszel, és Orwelltől az 1984” – mondta Baunov, aki a könyvvel megkapta orosz államtól a billogot: ő is „külföldi ügynök” lett.

Putyin rendszere nyeretlenül sem inog

A státusz – amellyel Magyarországon az Orbán-kormány is megpróbálkozott – ma már konkrét korlátozást jelent. Az eredetileg csak nonprofit szervezetekre kitalált, ma már bármely magánszemélyre vonatkozó törvény bevezetésekor az orosz állam azzal ütötte el a diktatúrát kiáltókat, hogy ez csupán az átláthatóságot szolgálja. A külföldi ügynökké nyilvánított szervezet képviselője minden megnyilatkozásakor a neve mögé írja, semmi több.

Ehhez képest ma már nem indulhat választható tisztségért, az eladott autójáért vagy a bérbe adott ingatlanáért járó pénzt sem veheti át külön engedély nélkül az, akit az állam külföldi ügynöknek nyilvánít. Külföldi finanszírozás sem kell a jelzőhöz, elég a Kremllel ellentétes vélemény hangoztatása miatt rásütni, hogy „külföldi befolyás alatt áll.” És természetesen kockáztat az is, aki egy ilyen szerző könyve mellett kiáll. Oktatási intézményekben hivatalosan nem is ajánlható.

A putyini rezsim már hosszú ideje ebbe az irányba tartott. Mérföldkő volt a 2008-as ötnapos dél-oszétiai háború Grúziával, ahogy a 2011-12-es tüntetések elfojtása is Putyin visszatérésekor az elnöki székbe. Mérföldkő volt az ügynöktörvény, a Krím 2014-es annexiója és a kelet-ukrajnai beavatkozás is. A legfontosabb határvonalat mégis 2022. február 24. jelentette. A háború elhúzódásával pedig a putyini rezsim diktatórikus átalakulása is felgyorsult.

„Ukrajnát folyamatosan érik a hátország infrastruktúrájának megsemmisítését célzó bűnös orosz dróntámadások, de Oroszország magának is nehézséget okoz a háborúval. Nőnek az árak, a vállalkozásokat érintő adók, deficites a költségvetés, gondok vannak a munkaerőpiacon. Akadozik a kereskedelem. Persze nincs áruhiány, mint a Szovjetunióban, de nem olyan a helyzet, mint amit az emberek korábban megszoktak” – mondta Baunov.

A rendszer azonban nem inog. Szó sincs arról, hogy Putyinon nagyon erős belső társadalmi nyomás lenne, amely miatt a háború befejezésén kellene gondolkodnia, bár ebben kényszer is van, épp azért, mert nem ért célt.

A Kreml csak háborúzva alkudozhat

„Nyilván megkapja az adatokat a gazdaság helyzetéről, de nem tudom, mennyire érti azokat. A győzelem gondolatához az utolsó pillanatig ragaszkodni fog” – mondta Baunov, aki szerint az eddigi amerikai–orosz, és a legutóbbi, közvetlen, Szaúd-Arábiában és Svájcban tartott orosz–ukrán tárgyalások épp ezért nem vezettek eredményre.

„Putyin egyetlen valutája a háború maradt.

Csak abban reménykedhet, hogy ezzel tudja maximalizálni a győzelmet: ez lehet még valamennyi terület megszerzése, a szankciók feloldása, az ukrajnai választás kikényszerítése, ezzel Volodimir Zelenszkij eltávolítása az ukrán elnöki székből. A Kreml tökéletesen tisztában van vele, hogy ha most leállítanák a háborút, akkor ezek kikényszerítésére már semmi esélye nem lesz. Az ő valutája a háború és kész” – mondta.

A háborút tehát az oroszok nem adják fel, „ha csak Donald Trump nem kínál valami különleges, érdekszférák elismerését jelentő felosztást”. Baunov szerint ez nem állna távol az amerikai elnöktől, de nyilatkozatai és Putyinnak tett gesztusai ellenére erről egyelőre nincsen szó. „Enélkül nehéz elhinni, hogy Putyin magától, csakúgy befejezi a háborút.”

Baunov szerint nem Putyin hatalma a tét. Elvonulhatna azzal, amit eddig megszerzett Ukrajnából. Ez a 115 ezer négyzetkilométer Ukrajna ötöde, ha nem is jogilag, de a gyakorlatban ezt ellenőrzése alatt tarthatná. A rendszere nem omlana össze, attól, hogy „nem veszi be Herszont”, hiába világos mindenkinek, hogy az egész háborúval „Putyin elszámította magát.”

Az idő a diktátorok felett is eljár

Ha nem is az összeomlás a tét, ezzel az elszámítással, és egyszerűen Putyin kora és negyedszázados uralma miatt megint határozottabban merül fel a kérdés, hogy milyen lesz majd az ország utána. Ez akkor is igaz, ha mostani mandátuma 2030-ig szól. Az alkotmányt kijátszva még utána is indulhat egy hat éves mandátumért, amelynek végén már 84 éves lesz. Ilyen kort egy szovjet vezető sem ért meg a hatalomban.

„A háború elhúzódása, a felismerés, hogy totális hiba volt, sokakban vetette fel a kérdést a rezsim végéről. Főleg 2023-ban, amikor új volt a bizonyosság, hogy Putyin elszámolta magát.” De mivel a rendszer ellenállóbb volt, a gazdaság nem omlott össze, Baunov szerint 2024-ben ez megint kevésbé volt téma. 2026-tól viszont megint élénkebb a kérdés, hogy mi lesz a háború után, ami immár hosszabb ideje tart, mint a II. világháború a Szovjetunió 1941-es német megtámadásától a náci birodalom feletti győzelemig. Baunov szerint ez újabb pszichológiai határ.

Ezért aztán a könyv még inkább betalálhatott a Kremlnek, még akkor is, ha az eredeti orosz kiadás egyáltalán nem Oroszországról szól. Elvégre vannak nyilvánvaló párhuzamok, de különbségek is. A külföldi, így a magyar kiadást már jelentősen kiegészítette a szerző, konkrétan Putyinnak illetve a Szovjetunió végének és az oroszok egyetlen demokratikusnak tekinthető évtizedének, a '90-es éveknek szentelt fejezetekkel. A magyar kiadás emellett külön előszót is kapott, amelyben Baunov Budapest és Magyarország saját családjában is meghatározó jelenlétéről írt.

„A könyv témája, hogy hogyan működik az autokrácia, mi mobilizálja a társadalmat. Ebben közös a hivatkozás a nemzeti tradíciókra, a különlegesség hangsúlyozása. Hogy a társadalmat, az egyént megóvja az erkölcsi széteséstől. Arra hivatkozik, hogy ha technológiai vagy gazdasági előnye nincs is, az erkölcsi fölényben van a hanyatló külvilággal szemben. Ez most a hivatalos, domináns eszme Oroszországban, de ez nem új gondolat, ott van a történelem szélsőjobboldali diktatúráiban is.”

Az Oroszországgal kapcsolatos konkrét párhuzamokat az eredeti könyv nem írja le, de nem politikai okokból. Baunov szerint nem lett volna akadálya akkoriban azzal együtt kiadni, egyszerűen az orosz olvasók számára van, amit nem kell leírni, mert triviálisak. A könyv spanyol kiadásában a Franco-rezsimre vonatkozó részek rövidültek ugyanígy, mert vannak folyamatok, amelyeket a spanyol közönséggel nem kell külön ismertetni.

Az utódlás nehézségei

A spanyol, a portugál és a görög rezsimben közös, hogy bár különböző okokból, de a vezérnek hosszabb távon nem sikerült átörökítenie a rendszert. Az 1932 és 1968 között kormányfői székből diktatúrát vezető, egyetemi katedráról indult közgazdász Antonio de Oliveira Salazar nem is jelölt ki utódot. 1970-ben bekövetkezett haláláig azt hitte, hogy élete utolsó két évében is ő vezette az országot, amelynek rendszere végleg 1974-ben omlott össze. Az 1936-tól három éven át tartó véres polgárháborúban a baloldali köztársaságiakat legyőző, 1939-1975 között kizárólagos hatalommal rendelkező Francisco Franco tábornok ugyan időben kiválasztotta János Károlyt, ám a Bourbon-dinasztia trónhoz engedett tagjával mégis alkotmányos demokrácia jött létre Spanyolországban. A liberális demokrácia felé mozdult el vele együtt Portugália is. Ez történt Görögországban is, és végül mindhárom alig tíz éven belül már az EU elődjéhez, az Európai Gazdasági Közösséghez (EGK) csatlakozhatott.

A haza atyja címet nehéz átörökíteni

Az utódlás kérdése Putyinnak is látható gondot okoz. Ha tett is kísérletet utód kiválasztására 2008 és 2012 között, amikor Dmitrij Medvegyevnek adta át az elnöki széket, végül inkább az alkotmány kiskapuját kihasználva visszatért. 2024-re aztán egy módosítással újabb kiskaput nyitott további két ciklusra.

Baunov szerint Oroszországnak inkább a majdnem 40 évig tartó portugál és spanyol rezsim lehet tanulságos, mint az alig hét évig uralkodó görög: utóbbiban volt demokratikus politikai közösség, amely át tudta venni az ország vezetését. Az Ibériai-félszigeten hosszú évtizedek elnyomása után ez már nem létezett, a rendszer funkcionáriusokra épült. Ezzel a Szovjetunió is szembesült, és ez 26 év után igaz a putyini Oroszországra is. Különböző csoportok azért léteznek, ahogy Spanyolországban is léteztek mérsékelt reformkörök: a monarchisták, az Opus Dei technokratái, az ultrakonzervatívok és a sokféle, nagyrészt emigráns ellenzék.

„A könyv emlékeztet arra, hogy a rendszert nem szabad kizárólag a diktátor személyére fókuszálva nézni” – mondta Baunov. A diktatúrában sem csak monolit tömbök vannak. Még ha maga alá is gyűrte a különböző csoportokat, egyensúlyoznia kell. „Ez nem jelenti, hogy lobbizni kell valamelyik erő mellett, hiszen tévedni is lehet az erőviszonyok felmérésekor, de legalább ismerni kell a részletesebb képet. Ez fontos lenne Oroszországgal kapcsolatban is” – mondta.

Baunov szerint tanulság az is, hogy „az ellenzék mindig gyengének látszik, de ez megtévesztő.” Az erőviszonyok látszólag mindig erre mutatnak, ha az erőforrásokat nézzük. „Aki tegnap semmi volt, másnapra minden lett. A rezsim vége mindig dinamikus.”

A rendszer gyengesége épp az ereje

A három európai rezsim esetében világos volt, hogy ha elvégzik a liberális demokratikus átalakuláshoz szükséges feladatokat, akkor a Nyugat teljes jogú tagjaivá válhatnak. Görögország 1981-ben, a két ibériai ország 1986-ban csatlakozott az EGK-hoz. Ez a perspektíva adott volt az addigra létrejött EU idején a közép-európai volt szocialista országoknak.

Oroszország rövid demokratikus időszaka viszont nem kínált ilyen egyértelmű utat. A nyugati intézményi integráció az ország méreténél fogva nem volt opció, a Nyugatnak nem is volt igazán terve arra, hogyan is kezelje politikai intézményekbe ágyazva az egyébként partneri országot – túl azon, hogy létrejött a NATO-Oroszország Tanács, és felvették a G8-ba. A Nyugatnak most sincsen erre világos elképzelése.

„Tény, hogy most sincsen terv. Már csak azért sem, mert ez most érzékeny téma. Brüsszelben az európai politikai intézményekben úgy látják, hogy ha most kezdenék el ezt megvitatni, akkor az európaiak úgysem jutnának ebben közös nevezőre” – mondta Baunov. Szerinte ezért kerülik a kérdést, pedig ez azt jelenti, hogy „ha Putyin hirtelen meghalna egy úszásedzés közben, akkor taktikai terv sincsen arra, hogy kivel kell beszélni a hatalmi körön belül, és az ellenzékből.”

Márpedig a diktatúra vége nem feltétlenül jelent átmenetet a demokráciába. A váratlan, ingatag helyzet az ellenkezőjéhez is vezethet. Ezt jelezte Jevgenyij Prigozsin lázadása. A Putyin séfjeként ismertté vált, majd a Wagner magánhadsereg létrehozásával hadúrrá változott milliárdos 2023 nyarán, kívülről nézve megdöbbentően könnyen menetelt addig Ukrajna ellen harcoló katonáival Moszkva felé. Egyetlen éjszaka érdemi ellenállás nélkül 800 kilométert vonult. „Minden esélye megvolt a sikerre” – mondta Baunov.

Az 1,1 milliós Rosztov-na-Donu felett az ellenőrzést könnyedén átvette. A város lakóiból tömegek barátságos érdeklődéssel, szelfizgetve fogadta a Wagner zsoldosait. A serege ellátását keveslő, ezért a védelmi miniszter és a hadsereg vezetőjének lemondását követelő, de Putyint közvetlenül nem kritizáló Prigozsin elindult Moszkva felé. Néhány helikopteres ellentámadástól eltekintve, amelyben a zsoldosok meg is ölték az orosz hadsereg több katonáját könnyedén haladtak.

„Egy ilyen rendszerben senki nem veszi a bátorságot, hogy önállóan döntsön, arra van a főnök, küldjön utasítást, méghozzá írásban. Oroszországra is jellemző, senki nem vállalja a döntés felelősségét, hiszen senki sem érezheti magát megvédve.” Ha valaki téved, vagy egyszerűen később úgy alakulnak az erőviszonyok, akkor nem számíthat sem a civil társadalomra, sem a politikai pártokra, sem a sajtóra, sem az igazságszolgáltatásra. Baunov szerint „a hatalom gyengesége az erejében van”, azaz épp abban, hogy mindenki tart tőle, ezért önállóan nem lép. Még akkor sem, ha épp a védelmére kellene kelni. „Márpedig Putyin nem adott parancsot. Talán nem volt benne biztos, hogy teljesítik. Elvégre a Wagner katonáira sokan a sajátjaikként tekintettek, rájuk nehezebb lett volna lőni” – mondta.

Baunov szerint ha akartak volna, talán könnyen eljuthattak volna Moszkvába, már ha tudják, mit is akarnak elérni. „Sok csinovnyik már azzal számolt, hogy el kell menekülniük Moszkvából. Nem tudjuk, mi lett volna a moszkvai menetelés vége, de láttuk, hogy önként, parancs nélkül senki nem kelt Putyin védelmére.” Ha már párhuzamok, ez a lázadás gyorsan jött, az elhúzódó háború második évében. Portugáliában a sikertelen gyarmati harcok tizedik évéig kellett várni hasonlóra, igaz, az el is mosta a már Salazar nélküli „Új Államot”.

Putyin szerencséjére Prigozsin inkább egyezkedni kezdett, „egyszerűen csak erőt akart mutatni, hogy alkudozhasson”. A hatalom elhitette, hogy megállapodtak, Prigozsin pedig nem sokkal később lezuhant repülőgépével. Mindenesetre a történtek nem csak azt jelzik, hogy az elégedetlenség ott lappang a felszín alatt, hanem azt is, hogy azok nem feltétlenül a demokratikus erőket hozzák a felszínre.

A rezsim vége után jön a rezsim eleje?

Ami a két világháború közötti rezsimeket létrehozta, és amelyek közül érintetlenül a szovjetek kommunizmusa mellett csak a spanyol és a portugál diktatúra élte túl Európában a II. világháborút, az 19-20. fordulóján domináns, döntően liberális politikai elittel szembeni bizalom elpárolgása volt. Az I. világháború elképesztő pusztítása után a globális krízis teremtette meg világszerte az autoriter rezsimeket, Mexikótól Spanyolországon, Németországon, Magyarországon, Törökországon át Japánig. A 20. század második fele a liberalizációról szólt, hosszú távon világszerte lazultak a különféle rezsimek, Latin-Amerikában éppúgy, mint Dél-Afrikában vagy Ázsiában. Még a kommunista Kína is ebbe az irányba mozdult el. Ennek a folyamatnak a része volt a szocialista tábor felbomlása is.

„Létrejött egyfajta egyensúly a társadalom és a felvilágosult hatalom hivatásos politikusai között. Véget ért a hidegháború, növekedett a jólét, úgy tűnt, itt a történelem vége” – idézte fel Baunov Francis Fukuyama klasszikussá vált művének címét. „De aztán eljött a csalódás időszaka” – ebben a tekintetben most valóban látunk hasonlóságokat a múlt század ‘20-as ’30-as éveivel. Azaz a rezsimek nem csak elmúlnak, létre is jöhetnek. Olyan politikai mozgások vannak folyamatban, amelyek jobbról előzik a liberálisnak címkézett teljes politikai elitet, beleértve a konzervatívokat és a szocialistákat, ezeket Európában is látni.

„De az én könyvem arról szól, hogyan halnak meg a diktatúrák és válnak az érintett országok demokratikusakká. Talán azért is olvassák olyan sokan, mert ennek a történetnek happy end a vége.”

Alekszandr Baunov: A Rezsim vége című könyve Marosi Lajos fordításában a Helikon Kiadónál jelenik meg február 25-én.