Kína szerint háború vagy béke a tét, de a tajvaniakat a pénztárcájuk jobban mozgatja a választáson

Tajvan az elmúlt években a világrend, vagy akár rögtön az emberi civilizáció összeomlásáról, a közelgő világháborúról, esetleg csak hidegháborúról szóló jövendölések egy visszatérő szereplőjévé vált.

Az ukrajnai orosz invázió óta népszerűek a parttalan sziget kínai lerohanásának esélyeivel kapcsolatos, a Kína és az Egyesült Államok közti közvetlen katonai összeütközést latolgató parttalan spekulációk, és a mikrocsipgyártásban betöltött központi szerepe miatt a világgazdasági blokkosodásról szóló fantáziálásoknak is integráns eleme Tajvan hogyléte – miközben a sziget amúgy a világvége-jövendölések árnyékában a világ egyik legstabilabb, legdinamikusabb és leginnovatívabb demokráciája.

Ez a kettősség lengi be a szombati elnök- és parlamenti választás körítését: valójában senki nem akar balhét, miközben mindenki azzal vádolja a másikat, hogy balhét akar. A választás tétje az ellenzéki Kínai Nacionalista Párt, avagy Kuomintang (KMT), illetve a szigetet szakadár tartományának tartó pekingi vezetés, a Kínai Kommunista Párt szerint az, hogy „háború lesz vagy béke”. Avagy a kevésbé felfokozott megfogalmazás szerint az, hogy a jelenlegi kormánypárt hatalmon maradása esetén folytatódik-e a lassú, de biztos politikai távolodás Peking és Tajpej között, és ezzel nő-e a Kínai Népköztársaság és Tajvan közti konfliktus esélye.

A kormányzó Demokratikus Progresszív Párt (DPP) és elnökjelöltje, Laj Cseng-tö szerint ezzel szemben a KMT hatalomra jutása a Pekingnek való behódolást és a tajvani demokrácia szétverését hozná, és csak a DPP képes biztosítani a hosszú távú különállást és prosperitást.

Ugyanakkor a szavazást megelőző elemzések szerint a választók jelentős és növekvő részét nem elsősorban a háború és béke motiválta, hanem a lakásárak, bérek, vagy belpolitikai ideológiai kérdések. Ezek az ügyek a Tajvani Néppárt (TPP) sebészből lett elnökjelöltje, Ko Ven-csö személyében egy harmadik erőt is kitermeltek, ami a választási eredmények megjóslását is megnehezíti.

Laj és a DPP orrhossznyival vezet, de a taktikai szavazás és a mozgósítás fényében KMT-s elnöke és megosztott parlamentje is lehet Tajvannak.

A voksolás kimenetelét természetesen Washingtonban is nagy érdeklődés övezi, bár a felfokozott retorika ellenére hatalmas irányváltást túlzás lenne várni – és a Tajvan–Kína–Amerika háromszög alakulására vélhetően a novemberi amerikai elnökválasztás nagyobb hatással lesz.

Kis történelem

A Tajvan körüli feszültségek alfája és ómegája, hogy kit illet a méretes hegyvonulat által határolt, mindössze 36 ezer négyzetkilométeres földdarab, illetve honnan származik és kinek a fennhatósága alá tartozik 23 milliós lakossága.

Erre a múltból mindenki megtalálja a számára kedves választ. A szigetet először ausztronéz törzsek népesítették be, a késő ókorban jártak először kínai expedíciók arrafelé. A 17. században a hollandok gyarmatosították, majd kínai uralom alá került, és jelentős han kínai bevándorlás indult. A 19. század végén japán gyarmatbirodalom kebelezte be, majd a II. világháború után formálisan a Kínai Köztársaság része lett. Nem sokra rá kitört a kínai polgárháború a köztársaságot irányító nacionalista Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt között, az előbbiek pedig vereségük után, 1949-ben Tajvanra menekültek, és ott rendeztek be egy Amerika-barát jobboldali diktatúrát, míg a kommunisták a „szárazföldi Kínában” kikiáltották a Kínai Népköztársaságot.

A nyugati világ az 1970-es évekig a tajvani kormányt fogadta el a legitim kínai vezetésként, mígnem az Egyesült Államok a kínai és a szovjet kommunisták összeveszését kihasználva, stratégiai okokból kibékült Pekinggel. Ugyanakkor az Egyesült Államok kongresszusa ezzel párhuzamosan külön törvényben garantálta 1979-ben, hogy megvédi Tajvan önigazgatását, és a kormány 1982-ben hat további biztosítékot nyújtott a tajvani vezetésnek.

Azóta számos nyilatkozatban megerősítették, hogy Tajvan államiságának kérdése amerikai nézőpontból lezáratlan ügy, és ellenzik a status quo megváltoztatását. Washington azt sem tette világossá, hogy pontosan hogyan reagálna egy tajvani konfliktus esetén – a hivatalos stratégia a „stratégiai homály”. Bár Joe Biden elnök az elmúlt években többször leszögezte, hogy megvédik a szigetet, kormányszóvivői ezt később igyekeztek kimagyarázni.

A másik oldalon a Kínai Népköztársaság külpolitikájának régi alapvetése az „egy Kína-elv”, azaz hogy egy kínai állam létezik, amelynek vezetője a Kínai Kommunista Párt, területének pedig elidegeníthetetlen része Tajvan – a kínai nép 19. és 20. századi megaláztatásai pedig csak az ország „újraegyesítésével” érnek véget. A pártállam fejesei évtizedek óta hangoztatják váltakozó intenzitással, hogy ha békésen nem megy, akkor erővel fogják „újraegyesíteni” az országot; erről 2005-ben egy külön törvényt is hoztak. Peking gyakran hivatkozik az „1992-es konszenzusra” is, amely szerint a KKP és a KMT képviselői megegyeztek róla, hogy egy Kína van, csak máshogy értelmezik, hogy annak melyik a legitim vezetése.

Tajvan demokratizálódásával a helyzet még komplikáltabbá vált. A tajvani értelmiség az 1970-es években elkezdett szervezkedni az 1949 óta tartó statáriummal és a Kuomintang fehérterrorral tarkított diktatúrájával szemben – a Kínai Köztársaságban az ellenzéki pártok be voltak tiltva, a sajtó központi irányítás alatt állt. Ez lassan meghátrálásra kényszerítette a rezsimet, 1986-ban megalakult a DPP; a KMT 1987-ben feloldotta a statáriumot és a sajtó kontrollját, majd Li Teng-huj vezetése alatt belement a demokratizációba is. A KMT és a DPP köré a demokratizálódást követően két nagy politikai tábor alakult ki, a konzervatív kék és a progresszív zöld koalíció.

Identitás, pénz, stratégia

A két oldal között számos alapvető ellentét húzódik a kínaiság kérdésében. A kommunista rezsim hiába a KMT ősellensége, utóbbi mégis csak egy kínai nacionalista párt, ebből fakadóan egy egységes kínai nemzetben gondolkodik, és a KKP-vel való párbeszéd híve. Ez persze nem volt mindig egyszerű: 1995-ben, amikor Li Teng-huj meg akarta látogatni amerikai alma materét, Kína a tenger megrakétázásával jelezte, hogy ez sok lenne; egy évvel később pedig az első szabad tajvani elnökválasztás előtt szintén lövöldözéssel fejezte ki, hogy nem támogatja Li megválasztását (Li győzött, a kínai rakétázásra az Egyesült Államok haditengerészeti felvonulással reagált).

Ezzel szemben a DPP keménymagja messzebbről eredezteti a tajvani identitást: azt állítja, hogy a KMT által képviselt han kínai nacionalizmus nem reprezentálja a sziget etnikai, kulturális és nyelvi hagyományait, és a helyi társadalom az 1949 előtt sem volt Kína történelmi része. Egy másik, ennél kevésbé vérmesebb nézet szerint az 1949 előtti helyzettől függetlenül azóta a tajvani egy külön kulturális identitással bíró társadalommá vált, ami megkérdőjelezi az egy Kína-elvet és az újraegyesítés eszmei alapjait. Ezt a társadalom többsége is így gondolja: a tajvani Nemzeti Politikatudományi Egyetem felmérései szerint 2023 júniusában a lakosság 62,8 százaléka tartotta magát elsősorban tajvaninak, és csak 30,5 százaléka tajvaninak és kínainak.

A DPP számos vezetője korábban Tajvan függetlensége mellett is felszólalt, és a párt nem ismeri el az 1992-es konszenzust sem, sőt a megállapodás létezését is megkérdőjelezik, miután a fogalom először 2000-ben jelent meg a tajvani politikában, a DPP külpolitikai törekvéseinek KMT-s bírálatai között.

A másik fontos különbség, hogy mint minden rendes egypártrendszerben, korábban Tajvanon is összefonódott az állampárt és a gazdasági elit, utóbbi pedig a politikai feszültségek letekerésében érdekelt, hiszen a tajvani identitásnál, demokráciánál, szabadságnál és népakaratnál jobban érdekli a pénz, amiből Kínában elég sok van. Az addigra jóval fejlettebbé vált, bimbózó elektronikai iparral bíró Tajvan az 1990-es évektől a KMT bábáskodása alatt, a KKP bátorítására Kína fontos külső befektetőjévé vált, és a tajvani vállalatok kulcsszerepet játszottak Kína világgazdasági integrációjában – eközben pedig hatalmas vagyonokat termeltek tulajdonosaiknak.

A DPP ezzel szemben hagyományosan a balosabb értelmiségiekből állt, akik kevesebb hasznot láttak a kínai bizniszből, és elvi alapon is ellenezték a két gazdaság összefonódását. Ez különösen az ezredforduló után vált mély törésvonallá a két párt között, amikor Kína felzárkózásával és megerősödésével párhuzamosan változni kezdtek a gazdasági erőviszonyok. A DPP köreiben ez úgy csapódott le, hogy Tajvan kiszolgáltatottá válik egy olyan gazdasággal szemben, amely nyíltan el akarja foglalni. (A dolog iróniája, hogy ez az összefonódás jelentős részben a demokratizálódáshoz köthető: az 1980-as éveket megelőzően a tajvani rezsim a szárazföldi Kínával való érintkezés legtöbb formáját tiltotta, illetve erősen szabályozta.)

Ez utóbbi adja a harmadik, stratégiai jellegű ellentét alapját.

A KMT természetesen nem akarja a KKP uralma alá hajtani a szigetet, de szerintük a de facto különállás és a gazdasági fejlődés fenntartása érdekében Tajvannak nincs más választása, mint hogy stabil és kiegyensúlyozott viszonyra törekedjen nagyságrendekkel nagyobb és erősebb szomszédjával, és tartózkodjon a KKP által szeparatistának tartott magatartástól.

A DPP szerint ez erősíti a Kínai Kommunista Párt befolyását, és így aláássa a sziget politikai és társadalmi rendszerének fennmaradását. Szerintük Tajvan csak akkor tud fennmaradni, ha nagyobb támogatást szerez a nemzetközi közösség körében, és az Egyesült Államok, Japán, Dél-Korea vagy akár Európa hajlandó Kínával szemben képviselni érdekeit, sőt akár a sziget védelmét is hajlandó felvállalni.

Gyengülő DPP, fáradó társadalom

Nagyrészt ezek az ellentétek határozták meg a tajvani politika utóbbi két és fél évtizedét: 2000 és 2008 között egy erősen függetlenségpárti DPP-s kormány volt hatalmon Csen Suj-pien vezetésével, bár KMT-s parlamenti többség mellett; 2008 és 2016 között Ma Jing-csiuval visszatért a KMT, és látványos gazdasági és diplomáciai közeledés indult, Ma még Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfővel is találkozott. Ez 2014-ben bicsaklott meg, amikor Ma kormánya szolgáltatáskereskedelmi szerződést kötött Kínával: a ratifikáció ellen parlamentfoglalásig fajuló diáktüntetések indultak, a paktum végül elbukott, és a DPP 2016-ban magabiztos győzelmet aratott Caj Jing-ven vezetésével, aki a sziget első női elnöke lett.

Bár Caj kormánya nem volt valami népszerű, 2020-ban újrázni tudott, jelentős részt a Kínai Kommunista Párt támogatásának köszönhetően: a DPP támogatottságán nagyot dobott, hogy a kínai hatóságok leverték a hongkongi tüntetéseket és felőrölték a város autonómiáját, Hszi Csin-ping pedig feltekerte az „újraegyesítéssel” kapcsolatos retorikát, ezzel pedig emlékeztette a tajvani lakosságot a közeledés veszélyeire.

A DPP a kínai magatartásra hivatkozva az utóbbi években a diverzifikációt hangoztatta, és igyekezett korlátozni a Kínába tartó befektetéseket. Ebben jelentős segítséget jelentett, hogy Tajvan a világ messze legfontosabb mikrocsipgyártójává vált, amit a tajpeji vezetés az utóbbi években igyekezett politikai érdekeinek szolgálatába állítani. A probléma, hogy az Egyesült Államok, Japán vagy Németország inkább a kitettségek csökkentésével és a csipgyárak bevonzásával reagált erre, mintsem a sziget politikai és védelmi támogatásával.

A népszerűség azonban nem maradt tartós: a DPP nem szerepelt jól a 2022. novemberi helyhatósági választásokon, és a párt jelöltje, Laj Cseng-tö, avagy William Lai alelnök 40 százalék alatti támogatottsággal fordult rá a mostani elnökválasztásra. (Caj a kétciklusos mandátumkorlát miatt nem indulhatott volna.)

Laj a kampányban a kontinuitást hirdette, a KMT-t autokratikus tendenciákkal és a kínai érdekek kiszolgálásával vádolta,

ami a választás előtti utolsó felmérések átlaga szerint 36 százalék körüli eredményre lehet elég (Tajvanon tíz nappal a voksolás előtt felmérésstop van, ezért ezek a számok a január eleji állapotot jelölik). Ez az ellenzék megosztottsága miatt az elnöki poszthoz akár elég is lehet, de a DPP parlamenti többségének megőrzésére kevés az esély.

A DPP talajvesztésének egyik részmagyarázata, hogy a Kína-politika már nem automatikusan nyerő ügy a párt számára. A tajvani kormány „szárazföldi Kínával kapcsolatos ügyekkel” foglalkozó részlegének felmérései alapján a lakosság döntő többsége a status quo fenntartását támogatja, és közülük relatíve kevesen vannak, akik valóban függetlenségpártiak.

Ezzel párhuzamosan a KMT és a DPP közti gyakorlati eltérések jelentősen csökkentek: a KMT a társadalmi változásokra reagálva elkezdte jobban kihangsúlyozni Tajvan különállásának megőrzését; míg a DPP vezetői hatalomra jutva elfogadták, hogy a függetlenség kikiáltása nem reális – avagy megfogalmazásuk szerint Tajvan a gyakorlatban a KKP-tól függetlenül működik, emiatt nincs szükség kikiáltani a függetlenséget.

Erős gazdaság, gyenge momentum

A magyarázat másik fele, hogy a tajvani lakosság számára a választás nem elsősorban a Kína-politikáról szól, hanem a kormány belpolitikai és gazdasági teljesítményéről. A hagyományosan a DPP felé húzó fiatalabb választók körében fontosabbá váltak az anyagi ügyek, így az ország fejlettségi szintjéhez képest alacsony bérek, az alacsony bérekhez képest magas ingatlanárak és bérleti díjak – Tajpejben egy két hálószobás lakás 30 évnyi átlagbérbe kerül, azaz a budapestihez viszonyítva is több mint kétszeres relatív árakról van szó.

A sziget 19,5 millió választókorú lakosa közül 6 millióan 20 és 39 közötti korosztályhoz tartoznak, 3 millióan 20 és 29 közöttiek, szemben az 5,3 millió 60-on felülivel. Ebben a felállásban a fiatalabbak szava döntő lehet, különösen egy szoros versenyben.

A gazdasági momentum sem a kormánnyal van.

Ugyan a koronavírus-járvány annak szakszerű hatósági kezelése és a tajvani elektronikai ipar megrendelésállományának megugrása miatt más országokkal szemben nem recessziót, hanem kifejezetten erős növekedést hozott – 2021-ben 6,5 százalékos ütemben nőtt a tajvani bruttó hazai termék, azaz a GDP –, az utóbbi két évben a világgazdasági kereslet lassulásával kifulladt a lendület. Az előző télen két negyedévben is mínuszba került az ütem, és 2023 egészét nézve egy százalék körüli növekedést várnak. Azaz Tajvan gazdasága hiába erősebb, mint négy éve, a választásokra gyengülő számokkal fordult rá a kormánypárt – még a decemberi 2,7 százalékos infláció sem nyugtatja a népet, sőt ez arrafelé inkább magasnak számít.

A kampányügyek között volt továbbá az energiabiztonság kérdése (Tajvan energiájának 90 százalékát importálja), a védelmi reform, a demokrácia állapota, a korrupció mértéke, a népességfogyás növekvő üteme (2022-ben 0,87-re zuhant a termékenységi ráta, ami még a korábbi trendekhez képest is erős romlás).

A társadalmi és ideológiai kérdésekben pedig legalább olyan mély a szakadék a KMT és a DPP között, mint Kína esetében. A konzervatívabb és idősebb választók szemében a DPP progresszív politikája – például az azonos nemű párok házasságának 2019-es legalizációja vagy a halálbüntetés bojkottálása – hasonlóan fontos kérdés.

A prózaibb magyarázatok között van az is, hogy egy dinamikus demokráciában, szabad sajtó és kompetitív politikai verseny mellett az emberek hajlamosak ráunni a kormánypártra, és a DPP nyolc év alatt eredményeitől függetlenül elvesztette vonzerejét.

Háborúpárti baloldal, guruló dollárok

A KMT jelöltje Huo Ju-ji a fővárost körülvevő közigazgatási terület, a négymilliós Hszinpej (avagy „Új Tajpej”) 66 éves polgármestere, aki az elnökválasztási kampány előtt a sziget egyik legnépszerűbb politikusa volt.

Nem tudni, hogy Habony Árpád körei Lengyelország után Tajvanra is eljutottak-e, mindenesetre a KMT szlogenjei a magyar választóknak is ismerősek lehetnek: a DPP Kína-ellenes agitációjával háborúba akarja vinni a népet; a párt korrupt, inkompetens, élősködik Tajvanon, és a liberális agyrémeivel felforgatja a hagyományos társadalmi viszonyokat; továbbá természetesen az amerikaiak zsebében van.

Ez az üzenet mérsékelten volt csak sikeres, Huo népszerűsége erősen megkopott a kampány alatt, bár ebben szerepe volt saját párttársai áskálódásának, valamint a karizma és a vízió hiányának.

A KMT bírálói szerint Huo nem rendelkezik koherens elképzeléssel a felhánytorgatott problémák megoldására. Az utolsó felmérések átlaga 31 százalékra mérte Huót, de az egyes pollok nagyon tág skálán, 24 és 38 százalék között mozogtak, ami jelzi a választás kimenetelének bizonytalanságát.

A KMT-t az sem segítette, hogy Ma Jing-csiu volt elnök magatartásával aláásta a pragmatikus Kína-politikáról szóló kampányszlogeneket. Ma idén márciusban a tajvani elnökök közül elsőként Kínába látogatott, ahol körbeudvarolta az elvtársakat, elmondta a kötelező szöveget arról, hogy „mind kínaiak vagyunk”. A voksolás előtt a Deutsche Wellének adott interjújában pedig arról beszélt, hogy bízik Hszi Csin-pingben, szerinte a pártfőtitkár egyáltalán nem forszírozza jelenleg az „egyesítést”.

A KMT nagyobb problémája a harmadik erő szerepére pályázó Ko Ven-csö feltörése. Ko sebészből lett politikus, 2014 és 2022 között Tajpej független polgármestere volt, és 2019-ben Tajvani Néppárt (TPP) néven megalapította a „lehet más a politika” című politikai termék tajvani változatát. „Utálom a KMT-t, de a DPP-t még jobban utálom”, mondta egy novemberi interjúban.

Ennek ellenére a 2010-es évek közepén még a DPP környékén mozgott, ellenezte a Kínához való gazdasági közeledést, és Caj Jing-ven kampányát is segítette, cserébe a DPP nem indított ellene jelöltet a tajpeji polgármesterségért. Az évtized végére azonban látványosan megenyhült a Kínai Népköztársasággal szemben, pártja pedig a KMT közeléből kezdett kádereket rekrutálni.

Hivatalos szlogenje Kínát illetően az „elrettentés és kommunikáció” párosa: növelni akarja a védelmi költségvetést és racionalizálni a hadsereget, egyúttal viszont újranyitná a 2014-es kereskedelmi szerződést, hidat építene a kínai szárazföld közelében lévő, tajvani ellenőrzés alatt álló Csinmen és a kínai Hsziamen közé, és felújítaná a politikai párbeszédet. Szerinte a KKP-tól sem kell igazán tartani: azt is mondta, hogy szerinte Hszi más, belső problémákkal van elfoglalva, és jelenleg Tajvan nincs az égető kérdések között.

A mostani voksoláson a KMT-vel közös indulása is felmerült, de ez november végén meghiúsult: a KMT és a TPP vezetése egy sajtónyilvános élő vitán próbálta eldönteni, hogy együtt induljanak-e vagy sem, és ha igen, ki legyen az elnökjelölt, de ez az egymást gyűlölő ellenzéki erők összefogásának más példáihoz hasonlóan komédiába fulladt. Ezzel együtt Ko a gazdasági helyzet miatt kiábrándult fiatalok jelentős részét meg tudta szólítani, és 24 százalékon állt január elején. Bár a győzelemre nem sok esélye van, de a törvényhozásban a TPP még a mérleg nyelvévé válhat.

Egyes várakozások szerint a taktikai szavazás miatt Ko eredménye a végén alacsonyabb lehet. Huo az utóbbi hetekben erősödött, és a voksolás napján az esélytelen Ko szavazói közül sokan dönthetnek úgy, hogy mégis inkább a KMT-t választják.

A versenybe rövid időre Kuo Taj-ming, avagy Terry Gou, az Apple készülékeinek összeszereléséről ismert Foxconn alapítója is beszállt független jelöltként, miután a KMT-tól elhajtották. A vagyonát Kínában megalapozó és a mai napig döntően Kínában gyártó milliárdos üzletember arról szónokolt, hogy a DPP csak feszíti a húrt, ehelyett a Kínával való tárgyalások felújítására és a gazdasági kapcsolatok mélyítésére lenne szükség. Bár az ember azt gondolhatná, hogy ez a szöveg bejön Pekingben, a kínai szócsövek inkább arra panaszkodtak, hogy Kuo indulása megosztja az ellenzéki szavazótábort, javítva a „szecesszionisták”, más szóval a DPP esélyeit. Októberben a kínai hatóságok adóügyi vizsgálatot indítottak a Foxconn ellen, mire Kuo letekerte kampányát, és november végén ki is szállt a versenyből.

Pekingben és Washingtonban is készülnek

A választás előtt a Kínai Kommunista Párt régi szokásához híven szeparatizmussal, háborús uszítással és az amerikai érdekek szolgálatával vádolta a DPP-t. Hszi Csin-ping a rend kedvéért többször leszögezte, hogy Tajvan Kína része, és ha az egyesítés nem megy szép szóval, akkor erővel lesznek kénytelenek gondoskodni róla; ezt nyomatékosítandó a kínai légierő is elpazarolt egy kevés üzemanyagot Tajvan körül.

Az ukrajnai orosz invázió óta permanens, bár általában kevés konkrétumot tartalmazó spekulációk tárgya, hogy Kína tervezi-e lerohanni Tajvant, és ha igen, mikor. A Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) vezetése például nyilvánosan azt állította, hogy Peking 2027-re felkészülhet erre; más amerikai értékelések szerint 2049, avagy a kínai polgárháború lezárásának századik évfordulója a céldátum. Olyan spekulációk is vannak, miszerint a most 70 éves Hszi Csin-ping Kína dicsőséges újraegyesítőjeként, a kínai nagyhatalmiság helyreállítójaként akar bevonulni a történelembe, és mindez Tajvan megszerzése nélkül elképzelhetetlen.

A kínai invázióval kapcsolatos félelmeket ugyanakkor jelentősen csökkentette, hogy Hszi az elmúlt bő fél évben a régi szép maói időket idéző vehemenciával kezdett tisztogatásba a kínai fegyveres erők vezetői között. A hadügyminiszter és kilenc tábornok, köztük az ország atomfegyver- és rakétaarzenáljának vezetői is el lettek takarítva.

Az amerikai sajtónak nyilatkozó washingtoni hírszerzési források szerint a kampány oka, hogy a katonai vezetők körében elharapódzott korrupció miatt nem halad az elvárt ütemben a haderő modernizálása. Olyan pletykák is napvilágot láttak, hogy kémkedés vagy más nemzetbiztonsági kockázatok (is) lehetnek az ügy hátterében. A hírekkel kapcsolatban némi szkepticizmusra adnak okot az olyan bombasztikus és jó eséllyel hamis részletek, miszerint a kínai rakétákat vízzel töltötték fel üzemanyag helyett – a modern rakétákat nem folyékony, hanem szilárd halmazállapotú üzemanyag hajtja –, de az biztos, hogy a haderő legfontosabb részeinek tisztogatása mellett nehéz lenne az egyébként pusztán logisztikai szempontból is irreálisnak tűnő invázióra készülni.

A DPP győzelme ezzel együtt vélhetően nem maradna következmények nélkül.

Peking már a voksolás előtt elkezdte korlátozni a tajvani kereskedelmet, és a DPP újrázása esetére újabb szankciókat lengetett be. A szokásos hadgyakorlatozás sem lenne meglepő Peking részéről, és potenciális büntetésként felmerülhet a tengeri blokád, ám ez komoly világgazdasági károkkal járna, ezért pusztán a választási eredmény miatt nem feltétlenül érné meg Hszi számára.

Laj és a kormány vádjai szerint Kína szokásához híven idén is próbálkozik a választás manipulációjával, az elnökjelölt online álhírterjesztéssel és egyes ellenzéki jelöltek pénzelésével is megvádolta Pekinget. A voksolás előtt Tajvan felett is megjelentek az Egyesült Államokban bemutatkozott kínai kémballonok; a felfokozott hangulatot jelzi, hogy a tajvani hatóságok egy kínai műholdkilövést rakétának néztek, és telefonos riasztást küldtek ki a lakosságnak. (A KMT szerint természetesen szándékos hisztériakeltésről van szó.)

A tajvani hírszerzés szerint a politikai nyomásgyakorlás még a popzenét is elérte: állítólag egy Kínában turnézó tajvani együttest, a Maydayt arra akarták rávenni a helyi hatóságok, hogy szálljanak be a kampányolásba, majd amikor erre nem voltak hajlandóak, tátogással vádolták meg őket. Az eset jelzi, hogy a Kína-politika milyen mélyen áthatja a mindennapokat, viszont azt is, hogy a tajvani kultúra nem vált le a kínairól, a tajvani előadók és művészek népszerűek Kínában.

Az Egyesült Államok igyekezett kimaradni a kampányból, és azt hangsúlyozta, hogy bármilyen színezetű tajvani kormánnyal kész együttműködni. Bár a standard narratíva az lenne, hogy Washington a DPP-vel van, a helyzet azért ennél bonyolultabb: a két fél nem ért mindenben egyet, az amerikai kormány gyakran túl izgágának tartja a DPP-t, és nem akar balhét Tajvanon. Ebből a megközelítésből a KMT sem lenne Joe Biden ellenére, amennyiben képes lenne harmonikusabb kapcsolatokra törekedni Pekinggel az amerikai kapcsolat megtartása mellett – hiszen hosszabb távon a status quo fenntartása nem reális amerikai védnökség nélkül.

Az amerikai kormány perspektívájából nem is az a kérdés, hogy az új elnök Kína felé tolja-e Tajvant – vélhetően nem –, hanem hogy

egy tapasztalatlan új vezető egy megosztott parlamenttel a háta mögött képes lesz-e a háromoldalú kapcsolatok törékeny békéjének egyengetésére.

Az amerikai kormány mindenesetre a választások után egy nem hivatalos delegációt tervez küldeni a szigetre, hogy felvegyék a kapcsolatot a győztesekkel; és Pekinggel is kapcsolatban állnak, hogy csitítsák a kedélyeket. Erre már csak azért is szükség lehet, mert amerikai értékelések szerint a KKP vezetésének egyes tagjai valóban úgy gondolják, a DPP-t Washingtonból mozgatják, és gyakran az amerikai kormánytól várják a tajvani kormány visszafogását.

Az is igaz persze, hogy Washingtonban nem a kormány az egyetlen hatalmi szerv, amelyik érdekeltnek véli magát Tajvan ügyében: a kongresszus egyes tagjainak egyéni megmozdulásai további kockázati tényezőt jelentenek. Az elmúlt két évtized legnagyobb balhéja abból lett, hogy Nancy Pelosi leköszönő demokrata házelnök tavaly – a kormány rosszallása ellenére – Tajvanba látogatott, amit Pekingben függetlenségi törekvésként értékeltek, így a rend kedvéért ismét meglődözték a tengert.

A republikánusok hasonlóképpen szeretik élezni a helyzetet Tajvan kérdésében. Az ősszel például Ukrajna támogatásának egy részét a tajpeji kormány számára akarták átcsatornázni, arra hivatkozva, hogy Kína feltartóztatása fontosabb ügy, mint Ukrajna. A dolog iróniája, hogy ezt a DPP egyáltalán nem így gondolja: szerintük az lenne a legjobb üzenet Peking felé, ha az Egyesült Államok a kongresszusi sárdobálást félretéve, egyértelműen kiállna Ukrajna mögött, és a lehető legnagyobb támogatást nyújtaná az országnak. Biden részben erre hivatkozva Ukrajna és Tajvan támogatását összekapcsolta, ám ez a konstrukció egyelőre nem fekszik a republikánusoknak, akik Ukrajna segélyezésének fejében a bevándorlási és idegenrendészeti szabályozás szigorítását követelik.

Azaz, hogy mi lesz Tajvannal, az legalább annyira függ az amerikai belpolitika útvesztőitől, és kiváltképp a novemberi amerikai elnökválasztás eredményétől, mint a szombati tajvani szavazás kimenetelétől.