Kiakadtak Macronon, de Amerikában sem tudják, mit kezdjenek Tajvannal

Emmanuel Macron francia elnök április eleji kínai útja, és különösen a Kínából hazafelé adott interjúja rendesen felrázta a geopolitikai vajákosokat és a francia elnök angolszász és európai ellenlábasait. A sok kifogásolt részlet közül a legnagyobb figyelmet a Tajvannal kapcsolatos mondatai kapták, amelyekben arról filozofált, hogy Európának nem érdeke „a tajvani kérdés felgyorsítása”, nem szabad alkalmazkodnia „az amerikai tempóhoz és a kínai túlreagáláshoz” és magára vennie távoli régiók ügyeit.

Bár később a francia diplomácia igyekezett megmagyarázni, hogy a francia álláspont semmiben sem változott, az angolszász média és egyes európai partnerei is úgy értelmezték, hogy Franciaországot nem érdekli Tajvan sorsa, és aláássa a demokratikus sziget de facto különállása mögötti implicit nyugati támogatást. A francia elnök után nem sokkal Kínába látogató Annalena Baerbock német külügyminiszter és a kínai utat koronavírus-fertőzése miatt kihagyó Josep Borrell EU-s külügyi főképviselő is igyekezett hangsúlyozni, hogy Tajvan sorsa nem mindegy Európa számára, és a közösség nem nézné tétlenül a sziget lerohanását.

A Macron által felvetett kérdések ugyanakkor nem újak, és elemzői körökben az Egyesült Államokban és Ázsiában egyáltalán nem számítanak tabunak.

Az egyik oldalról a kínai hadsereg gyors fejlődése, a hongkongi részdemokrácia eltiprása és a szigettel szembeni verbális és katonai fenyegetések feltekerése, a másik oldalról a sziget Kínától való különállását hirdető tajvani politikai erők megerősödése és Tajvan amerikai diplomáciai és katonai támogatásának élénkülése miatt a Kínai Népköztársaság által sajátjának tartott terület hovatartozása körüli feszültségek lassan, de biztosan éleződnek.

Ennek fényében egyre égetőbb kérdés, hogy hosszabb távon hogyan biztosítható Tajvan különállása, és az Egyesült Államok és szövetségesei mekkora diplomáciai, gazdasági és katonai kockázatot hajlandóak vállalni ennek érdekében.

A válasz egyáltalán nem egyszerű: bár Washingtonban erősödni látszik az a nézet, amely szerint a katonai elrettentés növelése a megoldás, mások – Macronhoz hasonlóan – arra figyelmeztetnek, hogy a háborútól való rettegés önbeteljesítő jóslattá válhat, miközben a jelenlegi helyzetben a Kínai Népköztársaságnak amúgy sem áll érdekében az invázió, és a képességei sincsenek meg hozzá.

A nemzetközi helyzet egyre fokozódik

Tajvan politikai státusza mindig is szövevényes volt. A szigetet először ausztronéz törzsek népesítették be, írásos feljegyzések szerint a késő ókorban jártak először kínai expedíciók arrafelé. A 17. században holland, azután kínai, aztán a 19. században japán uralom alá került, majd a második világháború után formálisan a Kínai Köztársaság része lett. Nem sokra rá kitört a kínai polgárháború a köztársaságot irányító nacionalista Kuomintang és a kommunisták között, az előbbiek pedig a vereségük után, 1949-ben Tajvanra menekültek, és ott rendezkedtek be, míg a kommunisták kikiáltották a Kínai Népköztársaságot.

A nyugati világ jó ideig a tajvani kormányt fogadta el Kína vezetőjeként, de az 1970-es években a kínai és a szovjet kommunisták összeveszését kihasználva az Egyesült Államok stratégiai okokból Peking mellett döntött, és elfogadta az egy Kína-elvet, amely szerint Tajvan a Kínai Népköztársaság része – Peking szerint „szakadár tartománya”. Ugyanakkor az amerikai kongresszus külön törvényben vállalta, hogy támogatja Tajvan önigazgatását és a sziget védelmét, így a gyakorlatban Tajvan és néhány további, környékbeli sziget felett uralkodó tajpeji vezetés azóta is függetlenül működik.

A Kuomintang diktatúrája az 1990-es években a demokratizálódásba is kénytelen volt belemenni, és jelenleg a balközép Demokratikus Progresszív Párt van hatalmon, amelynek egyes vezetői ellenzékben feszegették az egy Kína-elvet, a tajvani függetlenséget is felvetették, és hatalmon is a sziget különállását és egyedi identitását hangoztatják. (Ezzel furcsamód ma a Kuomintang a „Kína-barát” párt, bár a társadalmi és politikai realitások miatt már ők sem támogatják kifejezetten az „újraegyesítést”.) Felmérések szerint ma a tajvaniak 60 százaléka tajvaninak tartja magát, harmaduk egyaránt tajvaninak és kínainak, és csak néhány százalék tekint magára kizárólag kínaiként.

A tajvani status quo fenntartását a múltban megkönnyítette, hogy Kína katonailag gyenge és külpolitikailag passzív volt, az Egyesült Államok pedig a „stratégiai kétértelműség” politikáját követte, azaz nem állt ki nyíltan és egyértelműen Tajvan védelme mellett, de jelezte, hogy a kínai katonai beavatkozást nem tolerálná.

Ebből az utóbbi években mindhárom faktor megváltozott: Kína már nem gyenge, nem passzív, és az Egyesült Államok is egyre kevésbé kétértelmű.

Joe Biden amerikai elnök az elmúlt két évben többször is leszögezte, hogy kínai támadás esetén megvédené Tajvant, és bár a Fehér Ház Peking megnyugtatása végett minden esetben gyorsan közölte, hogy a hivatalos álláspont nem változott, ez egyre kevésbé hihető.

Ezzel párhuzamosan az amerikai kormányhoz közel álló elemzői körökben, az angolszász médiában, sőt még a német külügyminisztériumban is hangosabbá vált az az elképzelés, hogy Tajvan szabadságának fenntartása az Egyesült Államok (és Európa) stratégiai és morális érdeke. Szerintük a sziget elbukása stratégiai győzelem lenne a kínai hadsereg számára; felbátorítaná a Kínai Kommunista Pártot, hogy további területi követeléseinek is katonai erővel szerezzen érvényt; súlyosan csökkentené az Egyesült Államok (és a „Nyugat”) világpolitikai és katonai erejébe vetett hitet, és ebből fakadóan az amerikai érdekérvényesítő képességet; így jelképes vereség lenne a demokrácia számára a világban.

Az amerikai és tajvani aggodalmakat az ukrajnai orosz invázió is növelte: bár a két viszály között elvi, ideológiai és gyakorlati szempontból is több a különbség, mint a hasonlóság, a washingtoni agytrösztökben, a médiában és a politikai szónoklatokban mégis sokan összekapcsolták a két kérdést.

Elrettentés

A keményvonalas vélemények szerint ezt a végkimenetelt a legjobban Kína elrettentésével lehet elérni, Kína elrettentésének pedig a legjobb módja Tajvan védelmének nyílt felvállalása és a sziget felfegyverzése.

Az egyik probléma ezzel, hogy a tajvani és az amerikai stratégák és döntéshozók más következtetéseket vontak le az ukrajnai példából, és más hozzáállást tartanak helyesnek a kínai támadás elrettentéséhez. Tajvan hagyományosan fejlett, drága és komoly tűzerőt képviselő fegyverrendszereket szeretne kapni az Egyesült Államoktól; a Pentagon viszont úgy tartja, hogy a vadászgépek, hadihajók vagy harckocsik nem lennének hatásosak egy jelentős kínai támadás ellen: a kínai légierő és haditengerészet jelentős számbeli fölénye miatt rövid úton elintézné a tajvani védelmi erőket. Washingtonban inkább azt szeretnék, ha Tajvan egy aszimmetrikus ellenállásra („sün taktikára”) rendezkedne be, azaz olyan olcsóbb, könnyebb és rugalmasabb fegyverzet – például az Ukrajnában fontos szerepet játszó mobil légvédelmi rendszerek, drónok, hajók ellen bevethető rakéták – beszerzésére összpontosítana, amelyekkel képes költséghatékonyan kiaknázni a támadó gyengeségeit.

Tajvan védelmét a gyakorlatban az is nehezítené, hogy Ukrajnához képest jóval nagyobb logisztikai feladat lenne hónapokon vagy akár éveken keresztül utánpótlással ellátni a helyi erőket. Ez a kihívás pedig nyílt háború nélkül is előállhat: az utóbbi hónapok kínai hadgyakorlatai alapján a tajvani vezetés attól tart, hogy Peking katonai támadás helyett blokád alá vonhatja a szigetet, hogy ezáltal gazdaságilag véreztesse ki Tajvant.

Egy további jelentős különbség Ukrajnához képest, hogy Tajvan világgazdasági szerepe sokkal fontosabb: a sziget a mikrocsipgyártás globális fellegvára, és

a tajvani termelés és kereskedelem leállása egyes becslések szerint alsó hangon kétezer milliárd dolláros kárt okozna a globális ipari ellátási láncokban, azaz Ukrajnánál nagyságrendileg nagyobb kiesést.

Lassan a testtel

Az elrettentés kapcsán szkeptikus tábor szerint viszont Tajvan határozottabb támogatása csak növeli a feszültségeket, és ezzel rontja a sziget biztonságát. Jessica Chen Weiss, a Cornell Egyetem professzora és az Egyesült Államok keményedő Kína-politikájának egyik leghangosabb belső bírálója szerint a tajvani invázió hangoztatása önbeteljesítő jóslattá válhat, az Egyesült Államok ázsiai katonai jelenlétének erősítése csak növeli egy konfliktus esélyét. Ehelyett inkább a feszültségek csillapítására lenne szükség, ehhez viszont az kellene, hogy Washington jelezze Pekingnek: nem támogatja Tajvan permanens elszakadását, és nem tekint független országként, szövetségesként vagy stratégiai eszközként a szigetre.

Thomas Friedman, a média által kedvelt, az akadémiai szféra által sarlatánnak tartott geopolitikai vajákos szerint Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfő például azt mondta Joe Bidennek a legutóbbi találkozójukon, hogy a tűzzel játszik, nem érti, milyen fontos Hszi számára Tajvan, és ha megköti a kezét, abból háború lesz.

Ez az érvelés nagyon hasonló ahhoz, mint amikor az ukrajnai orosz agressziót a NATO keleti bővítésének számlájára írják. Utóbbi elképzelés szerint az Ukrajna feletti kontroll Moszkva alapvető biztonságpolitikai érdeke, így az orosz vezetés nem nézhette tétlenül, hogy „birodalmi ütközőzónája” nyugati befolyás alá kerüljön, ezért rohanta le Ukrajnát. Ehhez hasonlóan a Kínai Kommunista Párt is alapvető nemzeti érdekként tekint a Tajvan feletti irányítás megszerzésére, emiatt Tajvan különállásának támogatása és a tajvani függetlenségi törekvések elismerése növeli egy invázió esélyét.

Örökké halogatni

Bár Ukrajna esetében egy elég súlyos ellenpont ezzel a nézettel szemben, hogy az ukrán nép és az ukrán politikai vezetés a nyugati orientációban látja az ország jövőjét, Tajvan esetében vegyesebb a kép. Felmérések szerint a lakosság több mint háromnegyede a status quo fenntartása mellett van, és a status quo-párti tábornak csupán harmada (a teljes lakosság negyede) tartja távlati célnak a függetlenséget, a többiek vagy később döntenének a sziget sorsáról, vagy úgy vannak vele, hogy a status quo az idők végezetéig tartható állapot.

Más felmérések szerint attól is sokan tartanak, hogy az amerikai támogatás rosszul sül el.

Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház elnökének tavalyi, az Egyesült Államok támogatását jelképezni hivatott tajvani látogatása, amelyre a kínai haderő hosszú ideje példátlanul intenzív hadgyakorlattal reagált, 60 százalék szerint nem növelte, hanem csökkentette a sziget biztonságát. Ez a felmérést készítő amerikai és tajvani kutatók szerint azt jelzi, hogy az Egyesült Államok Kínával szembeni keménykedését a szigeten is baljós dolognak tartják.

Emiatt egyes amerikai elemzők szerint a legjobb, amit az Egyesült Államok és szövetségesei tehetnek, hogy nem csinálnak semmit látványosan: mind Tajvan, mind a nyugati világ számára a status quo az elérhető legjobb állapot, és a status quo fenntartásának legjobb eszköze, ha jelzik a Kínai Kommunista Pártnak, hogy ráér még a kínai „újraegyesítés”, nem kell sietniük.

Emellett szól az is, hogy Kínának a jelek szerint nincsenek meg a képességei Tajvan elfoglalására, és egy inváziós készülődés egyébként is olyan látványos lenne, hogy azt jó előre lehetne látni (erről itt írtunk részletesebben). Egy év eleji, huszonnégy különböző szcenáriót vizsgáló amerikai szimuláció azt hozta ki, hogy Kína nem tudná elfoglalni a szigetet, már ha az Egyesült Államok és esetleg Japán hajlandó lenne Tajvan oldalán harcba szállni.

Ugyanakkor a szimulációk szerint konfliktusban minden érintett fél nagyon súlyos veszteségeket szenvedne, az Egyesült Államok katonai ereje jelentősen meggyengülne, és természetesen az atomháború veszélye is felmerülne.

Engedjük el

Mindez felveti a kérdést, hogy politikailag megérné-e vállalni Tajvan védelmének költségeit és kockázatait Amerika számára. A washingtoni viták egyes résztvevői szerint a válasz nem: Tajvan stratégiailag nem olyan fontos az Egyesült Államok számára, hogy megérje miatta háborúba bonyolódni Kínával.

Emiatt szerintük a sziget védelme iránti nyílt felelősségvállalás is hiba lenne, miután az önmagában növelné a térségbeli feszültségeket és a közvetlen konfliktus esélyét. Ennek kiküszöböléséhez az Egyesült Államoknak inkább arra lenne érdemes törekednie, hogy a potenciális invázió „megbüntetésének” kilátásba helyezésével tántorítsa el Pekinget a támadástól anélkül, hogy komolyabb katonai ellenlépéseket tenne a támadás bekövetkezte előtt. Ez a „büntetés” katonai, de gazdasági vagy diplomáciai jelleget is ölthet.

Ezt az érvet gyengíti, hogy Oroszország esetében például látványosan nem működött a büntetéssel való fenyegetés. Az elképzelés támogatói szerint ugyanakkor Moszkva és Peking helyzete erősen eltér:

a Kínai Kommunista Párt belföldi legitimációja függ az ország gazdasági fejlődésétől, Kína gazdasági fejlődése pedig jóval erősebben függ a világkereskedelemtől és a globális pénzügyi rendszerhez való hozzáféréstől, így komolyabb problémát jelentenének az amerikai és potenciális nyugati szankciók.

Ez esetben is megmarad azonban a kétely a szankciók erejét illetően. Ahhoz, hogy ezek működjenek, Európa is kellene, illetve súlyosnak kellene lenniük, de ez beláthatatlan gazdasági hatásokkal járna a szankcionálók számára is (bár Tajvan lerombolása egyébként is összeroppantaná az európai autóipart és az amerikai elektronikai szektort). Az orosz példa pedig azt is mutatja, hogy nem nehéz felkorbácsolni a nacionalizmust és gyorsan beállítani a közvéleményt egy brutális és értelmetlen, de a nagy nemzeti melldöngetésre tökéletesen alkalmas háború mögé, különösen egy autokráciában, a média feletti teljes kontroll mellett.

Charles Glaser, a George Washington Egyetem professzora szerint ezeket a dilemmákat nem valamiféle kreatív elrettentés, hanem az hidalhatná át, ha Amerika belátná: Kínával szemben csökken relatív ereje, és a jövőben nem lesz képes fenntartani a jelenlegi katonai jelenlétét Kelet-Ázsiában. Ennek fényében a pragmatikus magatartás katonai lábnyomának mérséklése és a stratégiailag fontosabb országokra és területekre való összpontosítása lenne – Tajvan pedig nincs ezek között.

A maga módján Macron is hasonló kérdéseket feszegetett, és ezzel bírálói szerint maga is a probléma részévé vált: az európai teszetoszaság és külpolitikai megosztottság azt jelzi ugyanis Peking számára, hogy annyira nem kell tartania a nagy nyugati elrettentéstől.