Egyetlen ember hidegvérén múlt, hogy a világ negyven éve elkerülte az atomháborút

1983 ijesztően forró év volt a hidegháborúban. Abban az évben szeptember 1-jén a szovjet hadsereg tévedésből lelőtt egy dél-koreai utasszállítót, nem sokkal később pedig még egy ennél is súlyosabb helyzet állt elő.

Negyven éve, 1983. szeptember 26-án egy félreértés miatt a Szovjetunió majdnem elindította nukleáris rakétáit az Egyesült Államok felé, ami minden bizonnyal a harmadik világháború kezdete lett volna.

A becslések szerint néhány napon belül több százmillióan halhattak volna meg a bekövetkező atomháborúban, hosszú távon pedig ennél is több ember veszíthette volna életét az éghajlatot és a mezőgazdaságot is károsító sugárzás miatt. Végül egyetlen férfi megérzésén és hidegvérén múlt, hogy sikerült elkerülni a katasztrófát, de tettét csak évtizedekkel később ismerték el.

Egy telefonba került volna az ellentámadás

Azon az éjszakán Sztanyiszlav Petrov, a szovjet légvédelmi erők alezredese volt szolgálatban. Feladata az volt, hogy figyelje a műholdrendszereket, nem jeleznek-e ellenséges rakétákat, valamint jelentse feletteseinek az esetleges támadásokat. A reggeli órákban megtörtént az, amire senki sem számított: a jelzőrendszer azt mutatta, hogy az Egyesült Államok kilőtt egy interkontinentális ballisztikus rakétát (ICBM) a Szovjetunió felé. Aztán pedig egy percen belül további négy indítását jelezte.

A protokoll szerint a szovjet hadseregnek saját nukleáris támadással kellett volna visszavágnia. De Petrov a szigorú kiképzése és kötelességtudata ellenére egyszerűen lefagyott.

„A sziréna felüvöltött, de én csak ültem ott néhány másodpercig, és bámultam a nagy piros képernyőt, amelyen a »kilövés« szó állt”

– mesélte harminc évvel később a BBC-nek. Egy ilyen helyzetben nagyon egyszerű utasításoknak kellett volna eleget tennie: telefonon jelentenie kellett volna a támadást a feletteseinek. Ő azonban csak ült, miközben értékes másodpercek vesztek el egy lehetséges atomtámadás küszöbén – bár nem volt arra vonatkozó szabály, hogy mennyi idő alatt kell telefonálnia. „Minden adat a rendelkezésemre állt. Ha továbbküldtem volna a jelentésemet a parancsnoki láncban, senki egy szót sem szólt volna ellene.”

A 44 éves Petrovnak azonban kétségei támadtak, hogy biztosan valódi-e a támadás. Azt mondta, „túl egyértelműnek” tűnt a riasztás. Egy ilyen támadás esetén a rakétáknak 28 vagy 29 biztonsági szinten kellett átcsusszanniuk észrevétlenül, de sehonnan sem érkezett jelzés az utolsó ponton, a számítógépen kívül. Voltak más részlegek is, amelyek az amerikai rakétaerőket figyelték, és a műholdas radarok kezelői sem észleltek támadásra utaló jeleket.

Velük szemben a számítógép azt jelezte, hogy „nagy megbízhatósággal” kijelenthető, hogy egy, majd a jelzés szerint végül már öt amerikai interkontinentális ballisztikus rakéta tart a Szovjetunió felé. Petrov fejébe ez is szöget ütött: ha az USA tényleg meg akarná őket támadni, akkor azt minden bizonnyal nem öt rakétával kezdené el.

Az alezredes emellett tisztában volt vele, hogy a '70-es években bevezetett számítógépes rendszernek megvannak a maga hibái, mivel elhamarkodottan helyezték üzembe. A protokoll viszont nagyon világosan kimondta, hogy a döntést a számítógépes adatok alapján kellene meghozni. Ez a döntés pedig Petrovon, az ügyeletes tiszten múlott.

Százmilliók élete forgott kockán – így vagy úgy

Utólag megvizsgálva a történteket, nagyon is kézenfekvő kimenetele lehetett volna annak, ha Petrov egyből támadásként jelenti az esetet a feletteseinek – írja a Vox. Az 1983-as év az egyik legfeszültebb időszaka volt a hidegháborúnak. Egyrészt a Reagan-kormányzat sokkal keményebb álláspontot képviselt a szovjetekkel szemben, mint az azt megelőző Carter-, Ford- vagy Nixon-vezetés. Ronald Reagan elnök hónapokkal korábban jelentette be a Stratégiai Védelmi Kezdeményezést, vagyis a csillagháborús tervet, és kormánya éppen azon dolgozott, hogy olyan atomtölteteket telepítsen Nyugat-Németországba és Nagy-Britanniába, amelyek képesek lettek volna csapást mérni a Szovjetunióra.

Ráadásul három héttel korábban a szovjetek tévedésből lelőttek egy dél-koreai utasszállítót, ami New Yorkból Szöulba tartott. Ott sorozatos emberi mulasztások kellettek a félreértéshez mind a pilóták, mind a szovjet légierő részéről. A korábbi cikkünkben bemutatott eset miatt rég nem látott szintre nőtt a Szovjetunió és a Nyugat közti feszültség, ebben a légkörben pedig nem lett volna elképzelhetetlen egy valós fegyveres konfliktus kirobbanása sem.

A szovjetek ekkoriban 35 804 nukleáris robbanófejjel rendelkeztek, míg az Egyesült Államoknak 23 305 atomrakétája volt. Egy 1979-es jelentés becslései szerint egy szovjet támadás az USA lakosságának 35–77 százalékát ölhette volna meg, ez akkor kb. 82–180 millió embert jelentett. Az amerikai ellencsapás a szovjet lakosság 20–40 százalékát, azaz 54–108 millió embert ölhetett volna meg a becslés szerint.

Emellett a közvetlen áldozatokon kívül további százmilliók haltak volna meg egy atomháború következtében. A Orvosok a Nukleáris Háború Megelőzéséért Nemzetközi Egyesületének becslése szerint az így fellépő éhínség lehetséges halálos áldozatainak száma körülbelül 2 milliárd lehetett volna.

Petrov tehát százmilliók életét menthette meg, ha helyesen meghibásodást jelent, ám ha tévesen ítél, akkor hiába éli túl az első atomcsapást, hamar kivégzik hazaárulásért. Nagyjából öt perc ellenőrizgetés és hangosan gondolkodás után végül felvette a telefont, és tárcsázta a szovjet hadsereg parancsnokságának ügyeletes tisztjét. Bejelentette, hogy a rendszer meghibásodott. Ha tévedett volna, az első atomrobbanások percekkel később történtek volna meg.

„Huszonhárom perccel később tudatosult bennem, hogy semmi sem történt. Ha valódi csapás lett volna, akkor azt már tudnám. Nagy megkönnyebbülés volt”

– mondta harminc évvel később. Később kiderült: a rendszer a felhőkről visszaverődő napfényt hitte rakétának.

Nem ez volt az első, és nem is az utolsó

Petrov később bevallotta, hogy nem volt benne 100 százalékosan biztos, hogy hibásan jelzi a támadást a rendszer. Ő volt azonban az egyetlen a csapatban, aki nemcsak katonai kiképzésben, hanem „civil” oktatásban is részesült. „A kollégáim mind hivatásos katonák voltak, megtanították őket parancsot adni és engedelmeskedni” – vélte utólag. Szerinte ha valaki más lett volna a műszakban, akkor biztosan riadóztatott volna. Meglepő módon az eset után megrovásban részesítették: de nem azért, mert nem szólt egyből, hanem mert nem naplózta helyesen a történteket.

Az eset majdnem egy évtizedig, a szovjet blokk összeomlásáig titok volt, Petrov sem beszélt az ügyről. „Úgy gondoltam, hogy szégyen a szovjet hadseregre nézve, hogy a rendszerünk így csődöt mondott.” A hidegháború után a történet utólag terjedt el a sajtóban. Petrovot kitüntették az ENSZ-ben, megkapta a Drezdai Békedíjat, és Az ember, aki megmentette a világot című dokumentumfilmben is bemutatták a történetét. Bár két könyvet is írt a történetéről, és hasonló kiélezett helyzetekről, nem tekintett magára hősként. „Ez volt a munkám. De azért szerencséjük volt, hogy én voltam ott azon az éjszakán.” Sztanyiszlav Petrov 2017 májusában, 77 éves korában halt meg.

Nem ő volt az egyetlen, aki ehhez hasonló módon megmentette a világot egy atomháború kirobbanásától, a Vox két hasonló esetet is említ. 1962. október 27-én Vaszilij Arkipov, a szovjet haditengerészet tisztje egy atom-tengeralattjárón tartózkodott Kuba közelében, amikor az amerikai haditengerészet mélységi bombákat kezdett lőni rájuk. A tengeralattjáró két magas rangú tisztje úgy gondolta, hogy a felszínen a válságból már kirobbant az atomháború, és nukleáris torpedót akartak indítani egy amerikai hajóra. Ebbe azonban mindhárom rangidős tisztnek bele kellett egyeznie, és Arkipov nem értett egyet a többiekkel.

Olyan heves vita volt a fedélzeten, hogy Arkipov és a felettese állítólag össze is verekedtek.

A konklúzió végül az maradt, hogy nem lőnek ki nukleáris tölteteket – amivel megmenekült a világ egy háborútól. Bár Arkipov később admirális lett, Petrovhoz hasonlóan őt és társait is komolyan megdorgálták a Szovjetunióban.

De még a hidegháború végével sem tűntek el teljesen az ehhez hasonló rizikós esetek. 1995. január 25-én az orosz radarok azt jelezték, hogy amerikai csapás következhet. Riasztották Borisz Jelcin elnököt, és az orosz nukleáris erőket is. Jelcin végül elutasította, hogy ellencsapást indítsanak, később kiderült, hogy ez is téves riasztás volt. Az orosz rendszerek ugyanis egy norvég–amerikai közös kutatórakétát észleltek, amelyet az északi fényt tanulmányozó tudósok indítottak.