Egy ukrán lövészárokban jártunk az orosz határ közvetlen közelében

„Ha tűz alá kerülünk, a kocsi védett oldalán ugrunk ki. Nem rohanunk el, mert a mezőkön akna lehet. Ha kiugrani már nincs idő, nézz le, hogy a sisakod védje az arcodat és a torkodat” – miután Ruszlan Pihota elmondta a tudnivalókat, intett, hogy a szántóföldek között merre induljunk a lövészárkok felé. Állítólag most nagyobb a nyugalom, mint az elmúlt napokban, így inkább csak a drónoktól, mint az aknavetőktől kell tartanunk. Pedig azok is elérhetnek. Alig egy kilométerre vagyunk az orosz határtól, valahol Harkiv megyében.

Sokat döcögünk, szétlőtt házak és kidőlt oszlopok, leszakadt kábelek között. Az egyik csupasz oszlopon gólyafészek. „Gondolom, idén ide se jöttek gólyák” – bújt ki belőlem a háborús bulvárornitológus, hiszen a tűzharcok zaja nyilván elijesztette őket. „Dehogynem, itt volt az egész család” – húzta át a jó kis riportelemet Ruszlan.

Könyvkiadóból a lövészárokba

Döcögünk tovább, a távolban a korábbi aknatűz miatt lángra lobbant mező füstje látszik. Egy-egy dombról az orosz határ is felbukkan. Az Ukrajna ellen tavaly februárban indított orosz invázió első napjaiban Harkiv megye nagy részét gyorsan elfoglalta az orosz hadsereg, és egészen az 1,4 milliós Harkivig behatolt. A város határában álltak meg, abban bízva, hogy azt harc nélkül is bevehetik majd. Ez nem történt meg, Harkiv hónapokon át a front határaként állta a tüzérségi támadásokat.

Végül tavaly ősszel az ukrán ellentámadás 130 kilométerre tolta vissza az orosz erőket, felszabadítva azt a részt is, ahol most az autónkkal gurulunk a lövészállás felé. Ruszlan akkoriban egységével a kelet-ukrajnai Bahmut alatt harcolt.

„Addig nem hittem el, hogyan próbálják saját embereiket a biztos halálba küldve bevenni a várost, csak amikor a saját szememmel láttam. Jöttek, lőttünk, csak jöttek és jöttek” – Bahmutot a nagyrészt börtönből toborzott Wagner-zsoldossereg nagy veszteségei árán végül bevették az oroszok. Ruszlanékat nem sokkal korábban vezényelték át a mostani pontra.

Neki eredetileg nem sok köze volt a hadsereghez, leszámítva azt a két évet, amit a Szovjetunió megszűnésekor a seregben sorozottként szolgált. Tipográfusként dolgozott egy kiadóban, amely elsősorban gyerekkönyveket adott ki.

Három nappal az invázió kezdete után önként jelentkezett a seregbe, így került mostani egységéhez, amelynek a feladata most az orosz határ felől esetlegesen meginduló orosz gyalogság és páncélosok feltartása az erősítés kiérkezéséig.

Láthatatlan árkok

Ruszlan egyszer csak int, megállunk. A kocsit álcahálóval letakarjuk, elrejtve ezzel a drónok elől. Semmi nem árulja el, hogy bármi lenne a környéken, pedig néhány méterre tőlünk egy lövészárokrendszer áll, ahol Ruszlanék állomásoznak.

Az árkok hosszan elnyúlnak, néhol nagy, föld alatti helyiségekkel, deszkával bélelt hálóteremmel, konyhával, tisztes távolságban pedig egy latrinával.

A bunker tetején legalább hat kismacska élvezi a nyári meleget. Ez már a második alom, a korábbiakat sikerült eladogatni. Csend van. Arra, hogy háború zajlik, csak a golyóálló mellények és a letámasztott fegyverek emlékeztetnek.

„És ha fel kell tartóztatni a támadókat, hogyan lehet úgy lőni, hogy ne derüljön ki, merre van ez az állás?” – kérdezem, megerősítést várva, hogy akkor is viszonylagos biztonságban vagyunk. „Sehogy” – vette el a biztonság illúzióját Volodimir.

Ő is önkéntes, akárcsak Ruszlan. Az egység itt lévő tagjai mind így jöttek a seregbe, ugyanazon a napon.

„Akkora tülekedés volt, alig bírtunk bejutni. Béke idején mindenki menekült a sorozástól, most meg önként mentek tömegek. Akkor tudtam, hogy képesek leszünk az ellenállásra”

– mondta Volodimir.

Igaz, ő nem menekült a hadseregtől régen sem. Húsz éven át hivatásos katona volt, még a szovjet seregben kezdte, 2008-ban őrnagyként szerelt le a Nemzeti Gárdától. Ő is közlegényként tért vissza, szerinte az elmúlt 15 év túl sok volt ahhoz, hogy arra építve tisztként folytassa. Igaz, így is visszajöttek a régi reflexek, és a 32 kilós menetfelszereléstől sem roskad össze, ha fel kell kapni.

Putyin sikeresen szorította vissza az orosz nyelvet

Oroszul beszélgetünk, Harkivban ők főleg azt használták korábban, bár a háború kezdete óta inkább áttértek az ukránra, most már az van a szívükhöz közelebb. Egyetértenek abban, hogy Putyin nagy lendületet adott az ukrán nemzettudatnak, amely addig kevésbé volt egységes, hiszen az oroszt gyakrabban használó keleti és az ukránt elsődlegesnek tekintő nyugati országrész közötti különbség sokáig jellemző volt a függetlenség 1991-es kikiáltása után.

Ez a különbség mostanra a nyelvhasználattól függetlenül eltűnt. Ott van például Vlagyimir, aki tökéletesen tükrözi azt, mennyire esetleges is lehet az anyanyelv és a nemzettudat kapcsolata – ezért is mutatkozott be Vlagyimirként, és nem ukránosan, Volodimirként. Ő ugyanis a Szovjetunió idején Kazahsztánban született, nemzetisége orosz. A Szovjetunió széthullása környékén költözött Harkivba, ahol meg is házasodott. Anyanyelvétől függetlenül Oroszország neki csak egy szomszédos állam, amely iránt a háború előtt semleges érzései voltak, mára pedig egyértelműen ellenségesek, mert Vlagyimir Putyin orosz elnök a választott hazája, Ukrajna ellen fordult.

Olekszandr a kedvünkért szakította meg alvóidejét, feljött a hálóteremből, de amikor meglát minket, kicsit csalódott. Bízott abban, hogy ha már újságíró jön, legalább nő lesz. Jobb híján arra kér, legalább írjuk meg, hogy éjjellátó eszközre gyűjt. Olyanra, amelyiket sisakra lehet szerelni, hogy a keze szabad maradjon a lövéshez.

Orosz propaganda: náci, liberális, buzi antiszemiták, zsidó elnökkel

Legtöbbjüknek saját águkon vagy feleségük révén vannak rokonaik Oroszországban. Általában megszakadt velük a kapcsolat a háború miatt. „Mind azt mondja, hogy a propaganda mosta át az agyunkat, azért harcolunk az orosz hadsereg ellen” – mondja Ruszlan, akinek apja ukrán, de a mai Oroszország területén született.

Pedig propaganda ehhez nem kell: jött az orosz hadsereg, amely légierővel, tüzérséggel támadt Ukrajnára – valójában már 2014-ben a Krím elfoglalásával és a kelet-ukrajnai szeparatisták támogatásával –, otthonokat semmisített meg. Ez nem valami meghatározhatatlan erő, mint a magyar békepárti videóban, amely a kis Bogdan történetét mondja el szemérmesen, akinek mintha a háború nevű természeti katasztrófa elől kellene menekülnie, hanem nagyon is konkrét: az orosz hadsereg.

„Én azt nem értem, hogyan áll össze az orosz propaganda: nácik vagyunk, buzik vagyunk, és liberálisok – sorolja Andrej, aki civilben történelmet tanított a harkivi gyógyszerészeti főiskolán. – Ja, és antiszemiták, oroszüldözők vagyunk, miközben van egy zsidóságát felvállaló, oroszul beszélő elnökünk.” Legyint az egészre, érzi, hogy az ellentmondások sorozatát nem érdemes folytatni, a propaganda észérvekkel úgysem cáfolható. „Mindegy, engem úgyis inkább az ókor és a középkor érdekel – vallja meg. – A legújabb kor kevésbé, azt kevésbé tanulmányozom, elvégre a sors úgy hozta, hogy azt épp most csináljuk.”

Ruszlan is valami hasonlóra gondolt, amikor elkezdett rajzolni a lövészárokban. Gyerekkora óta nem volt ilyen késztetése, de a fronton egyszer csak elkezdte megörökíteni a társait, érzéseit a háborúról, gondolatait az oroszokról, hol komolyabb formában, hol karikatúrákkal.

Van ott orosz karrierút – ez a Wagner-zsoldosseregre utaló életpálya, először sittes, aztán zsoldos, végül parlamenti képviselő –, Z sisakos katona temetése, Himars-rakéta, amelyik azon szomorkodik, hogy milyen béna, régi orosz tankot kell felrobbantania valami komolyabb ellenfél helyett.

Emlékmű a lelőtt katonának

De a rajzok között van az az ukrán katona is, akiről a felvételt az oroszok tették közzé, ijesztgetésképpen, hogyan bánnak el az elfogott ukránokkal – mellesleg nyíltan megszegve a genfi konvenciót.

A Szoledarnál készült márciusi felvételen azonban inkább az elfogott katona sugároz erőt: „Dicsőség Ukrajnának!” – mondja egy cigarettára gyújtva egy pillanattal azelőtt, hogy az orosz katonák agyonlövik. „Emlékművet kell állítani Olekszandr Macijevszkijnek” – mondja a rajzát mutatva Ruszlan.

„Segített a rajzolás abban, hogy feldolgozzam mindazt, amit átéltem, és láttam, hogy ez a társaimnak is segít.” A sárban, tüzérségi zajban, harc közelében készült munkákról sokáig azt hitte, ha lenne ideje, többet, szebbet is rajzolna. „Egy kisebb sérülés miatt kórházba kerültem, ráértem. Elővettem a papírt, de semmi nem jött ki, nem volt hozzá ihlet.”

Ruszlan most egy képregényen dolgozik. A gyerekeknek mesél benne a háborúról. „Az biztos, hogy a történet győzelemmel végződik majd.”