Nyolcnapos a műlábam, amint lehet, újra a frontra megyek

Andrej 29 rohamon volt túl, amikor Donyeck megyében nekiindult az egységével egy orosz állásnak. A harmincadik is sikeres volt, bevették az állást, és a két hónappal korábban meghalt társuk holttestét is megtalálták.

„Mentünk visszafelé, egyszer csak egy pukkanás. És már nem is volt lábam”

– Andrejjel egy rehabilitációs központban ülünk. Mellette két mankó. „Igazából bánt, hogy már az akció után voltunk, amikor ez történt. Amíg várakoztunk, megszórtak minket pillangóval. Ez van, ezen már nem érdemes sajnálkozni. A napokban kapok protézist, lelkileg, fizikailag már készen állok rá. Aztán mi lesz? Hát, megyek vissza harcolni, hogyan lehetne másképp? Ha győzni akarunk, nincs más választásunk” – a negyvenes Andrej jókedvű, mintha már tényleg feldolgozta volna a három hónappal ezelőtti tragédiát. Ezt egy pillangó, egy alig nyolccentis gyalogság elleni akna okozta, amelyekkel az oroszok beterítették a területet.

Altisztként el, bakaként vissza

Könnyedén beszél a történtekről, ebben sok minden benne van: például a hivatásos katonamúltja – 2002–2016 között volt a seregben – meg az akkori sérülése, amely miatt egy időre kerekesszékbe került. Egy évre rá leszerelt, azt gondolta, sosem lesz újra köze a hadsereghez. Aztán jött 2022. február 24., amikor Vlagyimir Putyin orosz elnök utasítására Oroszország megtámadta egész Ukrajnát.

„Reggel nyolckor már a mikolajivi toborzóirodánál álltam. Rengetegen voltunk” – emlékezett vissza a szülővárosa civiljeinek hozzáállására. Hiába volt egykor a Nemzeti Gárdában magasabb rendfokozata, a seregben bakának állt. „Ez volt a leggyorsabb út a hadsereg felé” – mondta az egykor kiképzésért felelős altiszt.

Andrej anyanyelve orosz, annak idején a kiképzést is oroszul tartotta. „Nyugat-Ukrajnában is voltam így, meg is mondtam, akinek nem tetszik, ne figyeljen.” Ő is bizonyítéka annak, milyen félreértésben volt az orosz elnök, amikor megindította Ukrajna ellen a háborút, abban bízva, hogy az orosz anyanyelvű lakosság mellé áll. Nem állt mellé, sem Andrej, sem mások.

Poszt-Coviddal indult, veteránokkal folytatódott

A dnyiprói kórház egyik újnak látszó szárnyában vagyunk, tágas ablakok, tiszta szobák. Semmi olyan külsőség nincsen, amely jól jönne egy szovjet filmhez. A teremben folyik a rehabilitációs foglalkozás, kinek a kezét kell újra megtanítani mozgatni, kinek épp a kéz nélküli életet kell megszoknia, a protézishez felkészítve a maradék felkart. A rehabilitációs központ nem régi és nem is erre az állományra számítottak a megalakuláskor.

Ez 2020-ban történt, miután létrejött az Ukrán Nemzeti Egészségszolgálat (NSZZU). A kórházak ezzel kötöttek szerződést, amikor vállalták a rehabilitációs központ kialakítását és a folyamatos munkát. A költségeket az NSZZU állta.

A kezdetek tehát a világjárvány idejére tehetők, így a rehabilitációs munka először a légzési nehézségekkel, a poszt-Covid hosszú távú következményeivel küzdőkre fókuszált.

Az orosz agresszió megindulásának napján változott meg a rehabilitációs munka: békebeli betegségek helyett jöttek az aknasérülés miatt elveszített végtagok, gyakran koponya- és mellkasi sérülésekkel súlyosbítva.

„A mi központunk most kizárólag katonákkal foglalkozik. A háborús sérülések orvosi szempontból azért is bonyolultak, mert a frontokon nagyobb a fertőzés veszélye is, így a sebek begyógyulása is gyakran lassabban halad” – magyarázta a központ vezetője, Alla.

A háború vége helyett jobb csak a holnapra gondolni

Nem minden rehabilitációs központ egyforma. A békeidőben egymilliós Dnyipro most, a déli és a keleti fronthoz közel eső városként evakuációs központnak is számít, ezért a kórháznak sok beteget kell fogadnia és a lehető leggyorsabb kezelést kell nyújtania, hogy minél többeknek jusson hely.

„Ide a sérülés után a korai szakaszban kerülnek a betegek, alapvető képességek visszaszerzésében segítenek: hogy a sérült tudjon önállóan öltözködni, és legalább a mosdóig önerőből eljutni. Innen a többség ezután a rehabilitáció további szakaszára távolabbi intézményekbe megy. De fiatalokról van szó, a rehabilitáció sokszor látványos gyorsasággal halad” – mondta Alla, aki ma már nem hajlandó megszólalni oroszul. „Tavaly február 24. óta ez elvi kérdés.” A Krím 2014-es megszállása és a kelet-ukrajnai szeparatisták moszkvai támogatása ellenére sem hitte, hogy Oroszország egész Ukrajnára rátámad. De megtörtént, így az Oroszországhoz való személyes viszonya végleg eldőlt.

Ukrajna pedig berendezkedett a katonák rehabilitációjára. 2022 előtt a 2014 óta létező, de lokális konfliktust jelentő kelet-ukrajnai frontvonalon megsérült katonákat jellemzően külföldre küldték rehabilitációra. Ma már szinte mindenkit itthon készítenek fel a sérülés utáni életre. „A protézisek az Egyesült Államoktól Németországon, Dél-Koreán át Kínáig mindenhonnan jönnek, de az egyéni igazítások már itt történnek.”

Alla arra nem gondol, hogy mikor ér véget a háború. A választ a koncentrációs táborokat megjárt, családját veszített, majd a talpra állás módszereit hirdető osztrák pszichológus, Viktor Frankl szavaival adja meg: először azok haltak meg, akik azt hitték, hogy a háború nem ér véget. Utána azok, akik szerint nagyon gyorsan véget ér. Azok élték túl, akik egyszerűen tudomásul vették, hogy ez a jelen. „Szóval napról napra élünk, végezzük a dolgunk” – összegzett a rehabilitációs csoport vezetője.

Utolsó üzenet a családnak

A terem közepén Gyenyisz erősíti magát bokszolással. Ha hosszú nadrágban lenne, nem is tűnne fel, hogy a jobb lába térd alatt hiányzik. Lendületesen mozog a protézisével.

„Pedig csak nyolc napja kaptam” – mondja az edzés után különösebb fáradtság nélkül. A jobb lábát idén május 9-én vesztette el, egy sűrű növényzettel benőtt ösvényen ment a társával. „Kicsit oldalra léptem, nem láttam az aknát. Amikor ráléptem, rögtön tudtam, ez mit jelent. De gépiesen cselekedtem, a társam segítségével felraktam az érszorítót. Ő segítségért ment, bár ehhez neki is egy aknás területen kellett végigmennie. Közben igyekeztem elbújni, nehogy észrevegyen egy drón,

aztán bekapcsoltam a telefont, és felmondtam egy búcsúüzenetet a családomnak, mert nem tudhattam biztosan, hogy innen élve kijutok.

Utána fájdalomcsillapítót vettem be, és vártam a segítséget, amely a társammal együtt negyven perc alatt meg is érkezett.” A feleségét értesítették, hogy a férje megsérült, de azt, hogy a lábát elvesztette, már Gyenyisz maga mondta el másnap.
„Azt mondta, szerzünk protézist, mindent megoldunk. Erős asszony, és végül is katonához ment feleségül.”

Katonaként sem hitte, hogy Putyin támadni fog

Gyenyisz ugyanis 2012-től nyolc éven át volt hivatásos katona. Igaz, 2020-ban leszerelt, és egy műhelybe ment dolgozni, de 2022. február 24-én rögtön a toborzóirodában volt. Addigra már az ő lakóhelye közelében is robbanások voltak.

„Hideg zuhanyként ért a támadás, az utolsó pillanatig nem hittem, hogy Oroszország inváziót indít, azt gondoltam, ez megint csak erőfitogtatás lesz.”

A támadásban nem hitt, abban viszont igen, hogy Ukrajna képes lesz ellenállni. „Mindenki a városom védelmére készült, rengetegen jelentkeztek a seregbe, a lakótelepünkön meg sokan már Molotov-koktélokat készítettek. Ez nagyon biztató volt. Nem tudom, miért hitte Putyin, hogy itt virággal várják majd a hadseregét, én biztosan tudtam, hogy erről nincsen szó” – mondta a korábban inkább oroszul, azóta lehetőleg csak ukránul beszélő 30 éves katona. De elvi kérdést nem csinál a nyelvből.

„Sosem éreztem, hogy bármiféle elnyomás ért volna orosz anyanyelvűként. Sosem piszkált ezzel senki máshol sem. Az orosz nyelv elnyomását csak az hiszi el, aki sosem járt ebben az országban. Az sem igaz, hogy aki oroszul beszél, az nem lehet igazi ukrán. De az igaz, hogy szeretném, ha minél többen beszélnének ukránul, és tudom, hogy ez csak idő kérdése.”

Szerinte Putyin minden értelemben hibát követett el. Egyrészt elindított egy megnyerhetetlen háborút, másrészt meggyorsította az orosz nyelv, kultúra kiszorulását Ukrajnából. „Nincs vele miről beszélni, csak az erőből ért. Ez szomorú. Ha képes lett volna a párbeszédre, tudta volna kezelni a saját birodalmi ambícióit, akkor mindaz a fájdalom, amit Ukrajnára hozott, meg sem történt volna.”

Fél lábbal a fronton

Gyenyisz számára nem is kérdés, hogy hova megy, miután teljesen megszokja a protézist: visszatér a frontra. „Láttam már ilyet, ez csak a protézis minőségén, a terapeuták munkáján és saját magunkon múlik.” Azokról, akik nemhogy fél lábbal nem mennek vissza a frontra, de két lábukkal inkább elhagyták az országot, határozott véleménye van. „Nem ítélem el őket, de ha visszatérnek, szerintem nem lehetnek az ország teljes jogú állampolgárai. Dolgozhatnak, adózhatnak is, de szavazati jogot nem adnék nekik ahhoz, hogy az ország sorsáról dönthessenek. Miért is kellene, ha a bajban a sorsára hagyták az országot, esetleg azzal nyugtatva magukat, hogy nem tartoznak Ukrajnának semmivel?” Igaz, ez a társadalmi vita, amely bizonyosan sok konfliktust rejt majd magában, még odébb van. A háború vége még nem látszik.

Gyenyisz szerint a tapasztalata akár a fronton, akár az újoncok betanításánál hasznos lehet. Főként most, amikor inkább Ukrajna van ellentámadásban. „Ez nehezebb, mint a védekezés, több áldozattal is járhat, ezért szükség lehet mindenkire. Persze, a feleségem nem örül, de megérti, hogy nem tehetek másként. Csak arra kért, ígérjem meg, hogy máskor jobban vigyázok.”

A mondatot elejétől a végéig komolyan gondolta Gyenyisz, de a végén azért kicsit elnevette magát.