„Ha lelőnek, hát lelőnek, de össze akartuk gyűjteni a halottakat”

„Ha lesz, hát lesz” – Vlad vállat von, teájába kortyol és elnéz a napsütötte temető havas sírjai felett. A közelben friss hantok, fiatal katonáké, távolabb civileké, sokakat közülük ő maga szedett össze az utcáról két társával Bucsában az orosz megszállás hetei alatt, tavaly márciusban. Volt, akit kétszer temetett el: előbb tömegsírba, aztán a terület felszabadulása után a bucsai temető új parcelláiba. Még most is van 78 névtelen sír, DNS-mintákból zajlik az azonosítás.

Vlad vállvonása Vlagyimir Putyinnak szól, annak, hogy az orosz elnök indít-e intenzív rakétatámadást Ukrajna, és kifejezetten Kijev ellen az Oroszország által kezdett háború első évfordulóján. Rakéták az aggodalmakkal ellentétben végül nem jöttek, még a légiriadó szirénái sem zúgtak fel (ez szombat hajnalra már változott). Sőt, helyette nagy volt a diplomáciai forgalom, csütörtökön a spanyol, pénteken a lengyel kormányfő jött Kijevbe.

Diplomáciai forgalom az évfordulón

Az évforduló a veszteség mellett így inkább az erőről, bizakodásról, a győzelembe vetett hitről szólt. Arról, hogy Oroszország veszíteni fog, ha nem is tudható, mikor. Kijevben a Szent Mihály-székesegyházban a főváros védőiért tartottak misét, az összegyűlt katonák kitüntetéseket is kaptak.

Eközben Volodimir Zelenszkij a lengyel kormányfővel tárgyalt, aki támogatásáról biztosította az ukrán elnököt. Mateusz Morawiecki (akinek a Telexen is megjelent véleménycikkét itt olvashatják) már konkrétumokkal érkezett, ígérete szerint Lengyelország a következő 2-3 hétben leszállítja a Leopard-2-es harckocsik első darabjait. Ehhez hamarosan Németországból is jönnek tankok – és érkeznek a brit Challengerek is.

Zelenszkij pénteki nagy sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy a nyugati fegyverszállítmányok biztosítása kulcsfontosságú, éppen ezek nélkül törne ki a harmadik világháború – mert ha Oroszország legyőzné Ukrajnát, tovább menne nyugat felé.

Orosz harckocsik Kijevben

A Szent Mihály-székesegyház előtt, nem messze az ukrán külügyminisztériumtól egy kisebb hadi kiállítás látható. Ennek révén, ha nem is úgy, ahogyan az orosz elnök tervezte, mégis eljutottak az orosz tankok Kijevbe: szétégve, roncsokban, „Putyin hujlo” (nagyjából Putyin faszfej) felirattal kidekorálva. Mellette képkiállítás, fájó párhuzammal Lengyelország második világháborús képei és az elmúlt egy év harcainak jelenetei között.

A 60 éves Ihor magát nyugalmazott alezredesként bemutatva felcsapott tárlatvezetőnek, elmagyarázta a T-90-es passzív és a T-72-es egyik modernizált típusának aktív védelmét, kiröhögött egy érdeklődőt, aki harckocsinak nézett egy önjáró löveget, aztán mondott egy csomó megjegyezhetetlen feloldású rövidítést. Azt, hogy a háborúban miért teljesítettek alul az oroszok, röviden azzal magyarázta, hogy Moszkva alábecsülte az ukrán hadsereget, és rosszul mérte fel az ukrán társadalom – beleértve az orosz anyanyelvűek – viszonyát Oroszországhoz. Amikor rájöttek, hogy senki nem várja őket tárt karokkal, már késő volt – konstatálta elégedetten.

A megemlékezésektől, a nagyon is élő háborúról szóló kiállítástól távolabb Kijev éli többé-kevésbé civil életét.

Ez már nem az ostromtól és megszállástól tartó, egy évvel ezelőtti város, néptelen utcákkal, kijárási tilalommal, ellenőrzőpontokkal, átjárhatatlan hidakkal. Ha nem is olyan, mint a háború előtt, de közelebb van hozzá, mint egy éve. Nagy a forgalom, nyitva vannak a boltok, működnek az éttermek, kávézók, a pályaudvar nem menekülőktől hangos. Még azt a Dnyeperre kilátást adó gyaloghidat is helyreállították, amelyet októberben ért találat.

Elmúlt, de nem gyógyult be

Nem a háborús roncsok uralják már a képet a súlyos háborús bűncselekményeket elszenvedő elővárosok felé vezető úton sem. Újjáépítik az Irpiny felé vezető felüljárót, Bucsában is vannak helyreállítási munkák – bár sok kiégett ház még sokáig a városkép része marad. Az orosz megszállás alatti, civilek elleni bűncselekmények lenyomata sem tűnik el a lelkekből – és a temetőből.

Vlad is mosolyog teásbögréje mögül, de amikor a megszállás alatt átéltekről beszél, a mosoly inkább álcának tűnik. „Egyszer már a tarkómon is volt a gépfegyvere az egyiknek. Térdre löktek, mondták a katona srácnak, meló van. Annyit kértem, had vessek keresztet. Már lemondtam mindenről.

Keresztet vetettem, ezzel nyertem néhány másodpercet. Mikor befejeztem, jött ki a parancsnok, hogy állj, nem ő az.”

Hogy ki volt a célpont, nem derült ki. Lehetett bárki: lőttek le fiatal nőt, idős asszonyt, autóban egész családot, munkából hazafelé tartó villanyszerelőt. Vlad tette fel az autóra őt is.

„Hárman csináltuk, úgy éreztük, meg kell tennünk, más nem adja meg a végtisztességet.” A megszálló katonák a halottak begyűjtését hol engedték, hol nem. „Ahogy a kedvük tartotta. Volt, hogy megtiltották, de mi leszartuk, akkor is szedtük össze a halottakat. Ha lelőnek, hát lelőnek, így voltunk vele. Nem lőttek le, aztán volt, hogy ők szóltak, hogy volna tizenöt halott a Jablunyszka utcában.” Igen, ez a „halál utcájaként” hírhedtté vált hely, ahol civilek tucatjait gyilkolta le a 234. légi rohamezred.

„Nem számolhattuk, de bőven több mint száz halottat gyűjtöttünk be. Csak néhánnyal végzett repesz. Szinte mindenkit célzottan kivégeztek”

– mondta Vlad.

A saját veszteségeit sem ismerte el Moszkva

Amikor a gyilkosságok ismertté váltak az oroszok le akarták tudni egy egyszerű fake newsozással, de a vizsgálatok mást mutatnak. Nem is beszélve Vladról.

„Persze, ők itt se voltak. Annyira nem, hogy a saját halott katonáikat egy mobil krematóriumban égették el. Persze, nyomok így is maradtak”

– az egyik épp a mellette lévő széken hevert, egy orosz katonai mellény formájában.

Amikor Vlad nem ártatlan civil áldozatok holttesteit szállította el, akkor otthon Molotov-koktélokat gyártott. Ha lebukott volna, nincs az a keresztvetés, ami megmenti. Egyébként festőművész, éppúgy nem gondolta, hogy valaha temetőben fog dolgozni, ahogyan azt sem, hogy Bucsát megszállják az oroszok. (Amit átélt, arról a Szabadság tűz alatt – Freedom on Fire – című dokumentumfilmben is mesélt, amely a Budapest International Documentary Festivalon is látható volt. A rendezővel készült beszélgetésünket itt, a mariupoli poklot átélő fiatal édesanyával készült anyagunkat pedig itt olvashatja.)

És ha el is mentek végül az orosz erők – Kijev bevételére nem volt esélyük, a helyzetük nem volt tartható –, a háborúnak nincs vége Bucsában sem. A front messzire került ugyan, de a városnak egyre több katonai áldozata van.

Menyasszony a sírok között

Egy fiatal nő jár-kel a katonák friss sírhantjai között: cigarettára gyújt, leteszi a sírra, mond pár szót, megy a következőhöz. Újabb cigi. Anna a bucsai a megszállás egy részét pincében töltötte, volt ott egy anyuka is a párnapos csecsemőjével, akit császármetszéssel szült a béke utolsó napjaiban. Egy gyerekkori barátja segített, ételt is szerzett, amíg járhatta a várost.

„Áprilisban házasodtunk volna össze” – mutat Olekszij sírjára. 28 éves vőlegénye a keleti fronton támadott Bahmutnál halt meg, január 15-én. Negyven nap telt el, de Anna nem ezért jött ki, hiszen mint mondta, minden nap eljön.

A vőlegényén kívül más is van a temetőben a gyerekkori csapatból. Jurij még ősszel halt meg, Olekszij ott volt a temetésén. Önkéntesnek jelentkeztek, de sorkatonaként volt valamennyi tapasztalatuk. Előbb kiképzésen, aztán frontközelben, majd újabb kiképzésen voltak, mielőtt Bahmutba kerültek.

„Megváltozott a háború hónapjai alatt, megfontoltabb lett. Néha keserűen viccelődött a halállal, de próbáltunk nem gondolni erre. Felkészült volt, megfelelő felszereléssel, fegyverrel.

Hogy meg kellett halnia, arról kizárólag a ruszkik tehetnek, csak rájuk haragszom.”

Oroszországnak nem tud megbocsátani, bár van olyan oroszországi ismerőse, akivel nem szakadt meg végleg a kapcsolata, ellentétben sok más ukrajnai családdal. „Bucsán élt ő is, osztálytársam volt régen, de a válás után anyjával Szentpétervárra költözött. Megtaláltam, írtam neki. Kérdezte, segíthet-e. Aztán elmesélte, hogy sok régi ismerősét letiltotta a közösségi oldalakon. Azért, mert mindenki csak azt kérdezte tőle, miért van csendben ahelyett, hogy tiltakozna Oroszországban a támadás ellen. Azt mondta, tiltakozna ő, de akkor megverik, bebörtönözik, neki meg az anyjáról és a nagyanyjáról is gondoskodnia kell. Persze, valahol ezt is meg lehet érteni.”