Az Azovsztalból kijutott édesanya: A kisfiam az addigi életének felét a bunkerban töltötte

„Csak arra gondoltam, hogy ha úgy adódik, fájdalom nélkül halhassak meg a kisfiammal együtt” – mondta egy édesanya az ukrajnai háború első hónapjairól szóló dokumentumfilmben, amely a Budapest International Documentary Festival szervezésében november 2-án és 3-án látható a Mammut Cinema Cityben este 8 órakor. A filmmel együtt érkezett a rendező, Jevgenyij Afinyejevszkij – a vele készült interjúnkat itt olvashatja – és az az édesanya, Hanna Zajceva is, aki az orosz hadsereg által szinte teljesen megsemmisített Mariupolban lévő Azovsztal acélgyár földalatti bunkereiben töltött 65 napot.

Az Azovsztal ostromáról itt, az acélművet május közepéig védő katonákról és bent ragadt civilekről itt írtunk bővebben.

Megint egy orosz támadás

Hanna Zajceva Mariupolban élt férjével és három hónapos kisfiával, amikor Oroszország megindította invázióját Ukrajna ellen február 24-én. Az Azovi-tenger partján fekvő város 2014-ben már átélt egy orosz támadást – akkor a Moszkva támogatását élvező szeparatista Donyecki Népköztársaság próbálta bevenni a települést –, de végül Ukrajna fennhatósága alatt maradt.

„Azt gondoltuk, ugyanez történik most is, megússzuk egy sikertelen támadással. Ezúttal azonban ott volt az orosz légierő is” – mesélt a támadás első napjáról Zajceva, aki a béke idején franciatanárként dolgozott egy mariupoli iskolában.

A támadás sokkal pusztítóbb volt, mint 2014-ben, és hamarosan az orosz hadsereg gyűrűje is bezáródott a város körül, amelyet így elhagyni már nem lehetett. „A férjem korábban katona volt, de amikor a fiunk megszületett, már az Azovsztalban dolgozott. Ismerte a helyet, tudtuk, hogy a bombáktól védett, biztonságosnak tűnt a harcok idejére. Azt gondoltuk, néhány napig kell meghúznunk magunkat” – emlékezett vissza az édesanya.

Ő volt az egyike annak a több száz civilnek, aki a háború szimbólumává vált acélműben keresett menedéket, és akiknek létét egy ideig tagadta a várost és a területet ostromló Oroszország.

Az Azov ezred sajtósa, Dmitro Kozackij felvételei adták tudtul a világnak, hogy nem pusztán katonai objektumról van szó, hanem civilek százainak menedéket nyújtó helyről.

Zajceváék a támadás másnapján mentek le a hatalmas, földalatti rendszerbe. „A mi részlegünkben hetvenen voltunk, 17 gyerekkel. Az én fiam volt a legfiatalabb.”

A robbanások folyamatosan hallatszottak felettük. A stressz és a körülmények hatására hamarosan elapadt az édesanya teje is, a magával hozott tápszer pedig hamar elfogyott. „Valahonnan mégis hoztak, a bombázások, az aknatűz veszélye ellenére valaki átjött a mi részünkre, hogy odaadja. Nagyon spórolnom kellett vele így is, hiszen nem tudhattuk, meddig leszünk a föld alatt. Szörnyű érzés, amikor a gyereked is szenved, és nem tehetsz ellene semmit.”

65 nap után az ég

„Április 30-án szállítottak el minket buszokkal, az oroszokkal kötött megállapodás szerint, amely a Vöröskereszt és Ferenc pápa közbenjárásával jött létre” – mondta. „Amikor feljöhettünk, arra gondoltam, hogy a kisfiam az addigi élete felét a föld alatt töltötte. Nekem is furcsa volt látni az eget, pláne neki. Szokatlan volt újra éreznem a szél mozgását a bőrömön.

Nagyon jó volt, de közben féltünk is a nyílt téren, mert tartottunk attól, hogy az orosz hadsereg megszegi a megállapodást, és nem tartja be a tűzszünetet, ahogyan arra korábban is volt példa” – ezúttal azonban ez nem történt meg.

„Nem sokat láttam a városból, amit igen, az csupa rom volt, mintha egy óriás mindent porrá zúzott volna.”

Zajceva és a kisfia a többiekkel együtt egy úgynevezett filtrációs táborba került. „Vaszilivkában voltunk, egy orosz megszállás alatt lévő ukrajnai faluban.”

„A tábor olyan volt, mintha a II. világháborúban lettünk volna: meztelenre vetkőztettek, kesztyűben végigfogdostak minket a vizsgálatot végző nők, náci tetoválásokat keresve” – ami pontosan megfelel a Kreml narratívájának, amely szerint nácitlanítani kell Ukrajnát, ezért indult el az Oroszországban csak különleges katonai műveletnek nevezhető háború. „Ezután a telefonokat elvették, letöltöttek róluk minden adatot, felvételeket, közösségi oldali profilokat, telefonszámokat, mindent.”

A Kreml elnyomásra hivatkozott, amelyről más nem tud

Az sem volt titok előttük, hogy Zajceva férje korábban katona volt, és így jelenleg az Azov ezredben van az Azovsztal bunkereiben. „Jött egy tiszt, azt mondta, jobb, ha beszélek a férjemről, ha nem akarok szenvedni és meghalni. Vécére is csak fegyveres katona kíséretében mehettem, mindenütt jelezték, hogy ukrán katona felesége vagyok” – emlékezett vissza Zajceva, akinek egyébként férjével együtt orosz az anyanyelve.

„Hazugság Putyin állítása, hogy az orosz anyanyelvűeket elnyomták volna Ukrajnában. Beszélek ukránul, de oroszul gondolkodom, orosz az anyanyelvem, ebből sosem volt semmilyen hátrányom. Egyébként az Azovban is voltak sokan, akik oroszul beszéltek, még csak nem is tudtak ukránul.” „Persze, ezeken a nyelvi dolgokon a filtrációs táborban nem gondolkodtunk, ott csak megpróbáltunk túlélni.”

Két dolog végül megmentette Zajcevát a további vegzálástól: kisfiával volt és tudott franciául. Ez utóbbi azért volt hasznos, mert a táborban a Vöröskereszttől franciák is voltak, így tolmácsként működött közre egy rövid időre.

Három napot töltött a filtrációs táborban, a negyediket már egy iskola épületében. „Ez orosz és csecsen katonákkal volt tele, ezért rettegtünk, amikor átszállítottak oda minket, kizárólag nőket és gyerekeket.” A nap azonban szerencsésen eltelt, ezután pedig a megállapodásnak megfelelően ukrán területre, Zaporizzsjába szállították a civileket – nem kellett tehát Oroszországba menniük, ahogyan sokan kénytelenek voltak.

Férje fogságban, ha még él

Zajceva férjéről csak annyit tud, hogy megsérült, de életben volt, amikor orosz fogságba esett, miután az Azovsztal területét az oroszok több hónap után bevették májusban.

Ezután volt ugyan szeptemberben egy olyan fogolycsere, amelyben többen is visszatérhettek Ukrajnába az Azov ezred tagjai közül is, de a 215 ukrán között nem volt Zajceva férje. Azt sem tudja, hogy a férfi él-e egyáltalán, és ha igen, hol tartják fogva.

Zajceva és kisfia most Nyugat-Európában él, de reményei szerint nemcsak Ukrajnába, hanem idővel az orosz megszállás alól egyszer majd felszabaduló Mariupolba is visszatérhet, ahol rokonai is maradtak, akikről hosszú hónapok óta semmit sem tud.