Oroszországnak több százezres haderővel, Kínának homályos beszólással üzent a NATO

Miközben az ukrajnai orosz invázió kapcsán a NATO-t és annak hidegháború utáni bővítését egyes körökben népszerű dolog lett az amerikai imperializmus feltartóztathatatlan terjeszkedéseként értelmezni, ha valakinek egyetemi évei alatt volt szerencséje biztonságpolitikát hallgatni a magyar felsőoktatás patinás intézményeinek egyikében, akkor azt tanították neki, hogy az eredetileg Nyugat-Európa keleti végeinek védelmére létrejött Észak-atlanti Szerződés Szervezete valójában a Szovjetunió és a Varsói Szerződés széthullása után hosszú identitásválsággal küszködött.

Az 1990-es években, az Egyesült Államok globális hegemóniájának csúcsán, nem volt világos, hogy pontosan milyen fenyegetés ellen védelmezne a NATO. A 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadások után a terrorizmus vált a fő célponttá, de az ellene folytatott harcban kevéssé voltak hatékonyak a hagyományos biztonságpolitikai eszközök – harckocsik, bombázók, vadászgépek –, ahogy például Afganisztánban vagy Irakban kiderült.

Erre a céltalanságra világítottak rá az utóbbi években olyanok, akik enyhén szólva nem voltak elkötelezettek a szövetség fenntartása iránt, mint a volt amerikai elnök, Donald Trump; vagy Emmanuel Macron. A francia elnök 2019-ben arról beszélt, hogy a NATO agyhalott, és az euroatlanti szövetség helyett egy francia vezetésű, európai uniós védelmi programot akart előtérbe hozni.

Ebben a helyzetben rohanta le Oroszország Ukrajnát – részben pont Ukrajna egyébként teljesen irreális NATO-csatlakozási perspektívájára hivatkozva –, ami a jelek szerint új célt és lendületet adott a szövetségnek: Európában visszatért a konvencionális háború, Oroszország pedig ismét magára vette az ellenség szerepét.

Ezt jelzi a szövetség június végi madridi csúcstalálkozója is, amelyen 2010 óta először frissítették a NATO stratégiai koncepcióját. Ebben az orosz fenyegetés elleni védelem került előtérbe, megkezdődött a svéd és finn csatlakozás, és most először Kína magatartása is bekerült a kezelendő kihívások közé.

Több katona, több pénz

A csúcs fő eredménye a NATO új stratégiai koncepciója, amely azt írja le, hogy a szövetség hogyan látja biztonságpolitikai környezetét, e környezetben milyen célt szolgál a szervezet és az általa nyújtott kollektív védelem, és a célokból milyen konkrét gyakorlati előnyök és feladatok következnek.

A dokumentum szerint nem meglepő módon Oroszország jelenti a legsúlyosabb fenyegetést a NATO tagjaira és az euroatlanti békére és biztonságra, és ennek fényében a szövetség erősíteni tervezi a Moszkvával szembeni elrettentő képességét. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az eddigi 40 ezres, közvetlenül a NATO parancsnoksága alatt álló gyorsreagálású erejét egy 300 ezer fős, gyorsan bevethető haderő váltja majd fel.

Bár a tervek még nem teljesen ismertek, mindenesetre sajtóhírek szerint egy háromszintű gyorsreagálású rendszerről van szó. Ebben az első, 100 ezres haderő 10 napon belül, további 200 ezer katona 30 napon belül lenne bevethető, és 180 nap alatt akár félmillió harcost tudna mozgósítani a szövetség.

Ezzel együtt a tervezés még az első fázisánál tart, és egyes név nélkül nyilatkozó tisztviselők szerint csak 2028-ra áll fel az új rendszer.

A hagyományos katonai eszközök mellett a koncepcióban a korábbiaknál kiemeltebb helyet foglal el a kiberbiztonság és a nyugati világ technológiai előnyének megőrzése mint biztonságpolitikai cél. Ezen kívül egyebek mellett szerepel még az energiabiztonság, a klímaváltozás elleni (manapság látványosan lanyhuló) küzdelem, valamint az emberi jogok és a demokrácia védelme is mint a nyugati világ biztonsága és a nemzetközi rend stabilitása szempontjából fontos és megvédendő dolgok.

Az persze kérdéses, hogy mindez a gyakorlatban mit jelent majd, illetve a szövetség tagjai mennyire lesznek lelkesek, amikor pénzt és diplomáciai tőkét kell majd rendelni a célok eléréséhez. Az is kérdéses, hogy a mostani lendület kitart-e, ha esetleg a jövőben rendeződik az ukrán helyzet és/vagy komolyabb politikai változás áll be Oroszországban: könnyen lehet, hogy mire 2028-ra felállna a több százezres – igen drága – NATO-erő, nagyot enyhül az egyetlen fenyegetés, amely ellen szükség lenne egy ekkora haderőre.

A pénzkérdésen mindenesetre az ukrajnai invázió nagyot lendített. Korábban a NATO tagjai megállapodtak ugyan, hogy mindegyikük legalább a GDP-je 2 százalékának megfelelő összeget költi majd védelemre, a 2008-as válság utáni évtized Európában a védelmi költségek leépítéséről szólt. Az orosz invázió óta azonban az európai országok sorra emelik védelmi költségvetéseiket, és még a katonai fejlesztésektől hagyományosan ódzkodó németek is beadták a derekukat.

Ázsia is megjelent

A madridi csúcs ugyanakkor nem csak Oroszországról szólt. Először vett részt NATO-csúcson Japán, Dél-Korea, Új-Zéland és Ausztrália, és az ázsiai és csendes-óceáni vezetők nem különösebben titkolták, hogy miért látogattak el Madridba.

„Ahogy Oroszország a régi orosz vagy szovjet birodalom visszaállítására törekszik, úgy a kínai kormány is […] megpróbálja aláásni a hagyományosan nyugati szövetségeket az indiai- és csendes-óceáni térségben”, mondta Anthony Albanese ausztrál kormányfő. Kisida Fumio japán miniszterelnök pedig a térségbeli szigetvitákra, valamint a Tajvannal szembeni kínai fenyegetésekre utalva arról beszélt: Kelet-Ázsiában is vannak, akik arra törekszenek, hogy erőszakkal változtassák meg a status quót, és valós a veszélye egy, az ukrajnaihoz hasonló konfliktus kitörésének a térségben.

Az ázsiai ügyek a NATO stratégiai koncepciójában is megjelentek, bár elég visszafogott módon: a dokumentum szerint Kína külpolitikai céljai és fenyegető magatartása, valamint Kína és Oroszország „mélyülő stratégiai partnersége” (erről itt írtunk) és a nemzetközi rend aláásására tett kísérletei rendszerszintű fenyegetést jelentenek a NATO érdekeire, biztonságára és elveire. Ugyanakkor azért a szövegben az is szerepel, hogy a szövetség nyitott a „konstruktív kapcsolatépítésre” Kínával, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár pedig igyekezett leszögezni,

„Kína nem ellenségünk, de világosan kell látnunk, hogy súlyos kihívást jelent”.

A kínai külügy természetesen közölte, hogy ez aljas hazugság a NATO részéről, Kína tudvalevőleg a világbéke elkötelezett támogatója és a nemzetközi rend védelmezője. Ezzel szemben szerintük valójában a NATO jelent kihívást a világbékére, amely számos országot megtámadott, és most „csápjait az ázsiai-csendes-óceáni térségre is kivetette”.

A madridi csúcs ázsiai résztvevői és a pekingi nyelvköszörülés ellenére ugyanakkor Kína emlegetése a NATO részéről egyelőre jelképes dolog, amely nem jár különösebb gyakorlati következménnyel. Azt pedig eddigi külpolitikája alapján eleve nehéz lenne elképzelni, hogy mondjuk Olaszország, Németország vagy Franciaország a NATO keretein belül szeretné egzecíroztatni Kínát. Nem is beszélve az Orbán-kormányról, amely az Európai Unió külügyi tanácsában lelkesen szokta vétózni a Kínát elítélő – egyébként valóban súlytalan – nyilatkozatokat, és az agresszor Oroszország helyett is szerette a megtámadott Ukrajnát savazni.

Másfelől az ázsiai országok meghívása egy tágabb folyamat része, amely során részben a térség Kínáért kevésbé lelkesedő országai egymás között, részben az Egyesült Államokkal és kapcsolt részeivel mélyítik védelmi kapcsolataikat. Ennek része például

• a tavaly megkötött Ausztrália–Egyesült Királyság–Egyesült Államok hármas szövetség;
• a japán–ausztrál közeledés;
• a konzervatív elnökjelölt választási győzelme után a hagyományosan rossz japán–dél-koreai viszony normalizálására tett kísérletek;
• az 1970-es évekbeli kínai invázió emléke, a folyamatos szigetviták miatt erősen Kína-ellenes Vietnám bevonására tett kísérletek; és
• India hasztalan győzködése arról, hogy köteleződjön el az amerikai oldal mellett.

Ez a szövetségkeresés, valamint a NATO-hoz való közeledés Kínán túl az Egyesült Államokról is szól. A japán külpolitika például egyebek mellett azt szeretné bebiztosítani, hogy az amerikai szövetségen kívül is legyenek opciói védelmi téren, főként annak fényében, hogy Donald Trump elnöksége alatt a japán (és a dél-koreai) szövetség is megingott.

A jelenlegi amerikai kormány mindenesetre ezzel ellentétes szövetségi politikát folytat, és a szövetségesek túráztatása helyett próbálja tágítani a szövetségi hálót. John Kirby, az amerikai nemzetbiztonsági tanács kommunikációs vezetője arról beszélt, hogy a NATO egy transzatlanti védelmi szövetség, és az is marad, de „az európai és csendes-óceáni térség biztonsága összefügg egymással”.

Megvették Erdoğant, de a ratifikálást még lebegteti

Mint arról korábban többször is írtunk, a hidegháború (illetve a svédek esetében annál is jóval régebb) óta névleg semleges Finnország és Svédország hiába kérte felvételét az észak-atlanti szövetségbe, Törökország eddig gátolta a csatlakozási folyamat megindítását.

Recep Tayyip Erdoğan török elnök arra hivatkozott, hogy a finnek és a svédek nem tesznek eleget a terrorizmus megfékezéséért. Más szóval nem akarnak kiadni számos olyan embert a török hatóságoknak, akik kapcsolatban állhatnak a terrorszervezetként számontartott Kurd Munkáspárttal (PKK) és az Egyesült Államokban élő török hitszónok, Fethullah Gülen vallási csoportjával.

A PKK-t és Gülent a török vezetés államellenes szervezkedéssel és terrorizmussal vádolja, bár a nacionalista autokrata Erdoğan és rezsimje meglehetősen tágan értelmezi e fogalmakat, amit jelez, hogy az utóbbi években ezrek, köztük például ellenzéki újságírók és bürokraták ellen indítottak eljárást terrorizmus vádjával. A svéd és finn kiadatási kérelmek között is van újságíró és tanár is, azaz nem kifejezetten fegyveres radikálisokat üldöz az ankarai kormány.

Erdoğan szemét az is szúrta, hogy a törökök szíriai katonai beavatkozása miatt a két északi ország fegyverembargót vetett ki Törökországra. A török vétó visszavonásáért cserébe a svédek és a finnek vállalták az embargó feloldását, illetve hogy „demonstrálják szolidaritásukat Törökországgal a terrorizmus elleni harcban”, különösen a PKK ellenében. Ez a törökök által üldözött kurdok és gülenisták kiadatását jelentené Ankara szerint, és Erdoğan „jogi változásokat” is követelt a két országtól. Ezt nyomatékosítandó szerdán a török kormány közölte, hogy ismét elküldték a svéd és a finn hatóságoknak a kiadatási kérelmeiket.

A török elnök azt hangoztatta, figyelemmel kísérik majd, hogy a svédek és a finnek betartják-e a megállapodást, és arra figyelmeztetett, hogy ennek fényében döntenek a két északi ország csatlakozásának ratifikálásáról.

A kedden NATO-nagykövetek szintjén is jóváhagyott svéd és finn tagságot ugyanis az összes jelenlegi tagország parlamentjének is ratifikálnia kell.

Ezzel együtt a török elnök egyelőre relatíve olcsón adta magát, ami azt a narratívát látszik erősíteni, miszerint az egész vétó elsősorban Erdoğan belpolitikai renoméját volt hivatott javítani. Az ugyanis eléggé megromlott, amióta Törökországot – javarészt az elnök elhibázott gazdaságpolitikája és a monetáris politika szétverése miatt – 70 százalékos infláció sújtja az utóbbi hónapokban.

Kurd aktivisták ugyanakkor kiemelték, hogy a svéd és a finn kormány a török vétó visszavonásáért jelentős sebet ejtett a jogállamiságon, és a NATO-csatlakozás érdekében beáldozta a kurd kisebbség jogait. E bírálatokra a svéd és a finn kormány közölte: nem változtatnak érdemben korábbi kiadatási gyakorlatukon és törvényeiken. Korábban az igazságszolgáltatás mindkét északi országban elutasította a török kérelmek döntő többségét, és az ígéret szerint ebben nem lesz változás – ami viszont felveti a kérdést, hogy Erdoğan mit szól majd ehhez.

Egy kapcsolódó, és katonai szempontból potenciálisan fontosabb ügy, hogy az utóbbi időben az Egyesült Államok sem volt hajlandó fegyvereket eladni Ankarának, miután a törökök orosz légvédelmi rendszert vásároltak, amivel kiverték a biztosítékot Washingtonban. Egyes spekulációk arról szóltak, hogy a török elnök e kváziembargó feloldását követeli majd a vétó visszavonásáért cserébe. Bár hivatalosan nem fogalmazódott meg ilyen kérés és ígéret, Joe Biden amerikai elnök közölte, támogatja, hogy Amerika F–16-os harci repülőgépeket adjon el Törökországnak – bár a keményebb dió eddig is az amerikai kongresszus volt, nem a kormány.

Noha a svéd és finn csatlakozás papírmunkája és a ratifikációja még eltarthat egy ideig, a török vétótól eltekintve a folyamat gördülékenynek ígérkezik: mint korábbi cikkünkben összefoglaltuk, két modern és erős hadseregről van szó, csatlakozásuk pedig növelné a NATO erejét a Balti-tenger térségében és az Északi-sarkvidéken is.