Két erős hadsereg kopogtat a NATO ajtaján, amitől Oroszország nagyon ideges lett

2022. május 14. – 19:22

Két erős hadsereg kopogtat a NATO ajtaján, amitől Oroszország nagyon ideges lett
Finn tartalékosok gyakorlatoznak 2022 márciusában – Lauri Heino / Lehtikuva / AFP

Másolás

Vágólapra másolva
  • A finnek és svédek hosszú semlegesség után szeretnének csatlakozni a NATO-hoz, mert nem akarnak Ukrajna sorsára jutni.
  • A finn hadsereg különösen erős, a csatlakozás növelné a NATO erejét a Balti-tenger térségében és az északi sarkvidéken is.
  • Ez természetesen sérti az orosz érdekeket, ezért Moszkva azonnal fenyegetőzésbe kezdett.
  • A vészmadarak arról beszélnek, hogy a lépés csak megerősítené Európa kettéosztását és hosszú távon konzerválná az Oroszországgal szembeni feszültségeket.
  • A konkrét katonai következményei mellett a finn és svéd csatlakozási kérelem azt is jelzi, hogy az euroatlanti politika letett Moszkva megbékítéséről, és nem hisz benne, hogy képes kiegyezni az orosz rezsimmel.

Vlagyimir Putyin orosz elnök köztudottan mesteri stratéga. Február végén részben azon ürüggyel rohanta le Ukrajnát, hogy a NATO keleti bővítése veszélyezteti Oroszország biztonságát. Két és fél hónappal később, sokezer halott katona és elvesztett harckocsi, civilek lemészárlása és emberiesség elleni bűncselekmények elkövetése, valamint az orosz pénzügyi világ globális elszigetelése után ebből annyit sikerült elérnie, hogy a NATO 2004 óta legjelentősebb bővítése elé néz: a jelen állás szerint a régóta katonailag semleges Finnország és Svédország is hamarosan a szövetség tagjává válhat, mert nem szeretne Ukrajna sorsára jutni.

Sanna Marin finn miniszterelnök – a korábban a NATO-tagságot ellenző szociáldemokrata párt vezetője – és Sauli Niinistö finn elnök csütörtökön jelentették be, hogy az Oroszországgal 1300 kilométeren határos Finnországnak haladéktalanul be kell adnia a csatlakozási kérelmet az észak-atlanti szövetséghez. Ez hivatalosan a napokban történhet meg. Svédország még nem tett hivatalos gesztust, de a várakozások szerint napokon belül ők is hasonló útra léphetnek.

A finnek és a svédek erős, kompetens, és a Balti-tenger térségében az orosz tengeri és légi erőt hatékonyan ellensúlyozó hadsereget hoznának a NATO-ba, és szakmai körökben senki nem vitatja, hogy ezzel jelentősen erősödik a szövetség. Mindez pedig nemcsak katonai téren lényeges:

a két, régen semleges állam gyors tabudöntése jelzi, hogy Vlagyimir Putyinnak politikailag is sikerült a korábbiaknál nagyobb egységet kovácsolnia Európában.

Ezzel együtt a NATO-bővítés nem azonnali és automatikus dolog, és bár kevesen számítanak nagy fennakadásokra, a folyamat adminisztratív része eltarthat egy ideig. Az sem mellékes, hogy a legtöbb, eddig a finneket és svédeket tárt karokkal váró tagország mellett például Törökország elnöke már kevésbé lelkesen nyilatkozott pénteken.

Oroszország pedig természetesen megtorlással fenyeget, és egyesek szerint nem kizárható a katonai provokáció a csatlakozási folyamat alatt. Ugyanakkor a jelenlegi helyzetben kérdéses, hogy az orosz hadsereg mekkora fölös kapacitásokkal rendelkezik a finnek és svédek terrorizálására, és az orosz külügy hangneme is minimum ingadozó volt az utóbbi napokban.

Történelmi kényszer

Alexander Stubb volt finn kormányfő, a firenzei Európai Egyetemi Intézet professzora – aki expolitikus létére politikatudományi doktori címmel és egész magyar tanszékeknél jelentősebb tudományos idézettséggel bír – a NATO-csatlakozás és általában véve a finn védelmi politika kihívásaival kapcsolatban azt írta, a finnek eddigi lavírozása történelmi kényszer és pragmatikus reálpolitika következménye volt.

A hidegháború alatt belekényszerültek a semlegességbe, de ezt az 1990-es évektől végső soron feladták: az EU-csatlakozással nyíltan a nyugati rend tagjai lettek, még ha katonai téren el is maradt a világos integráció. A finnek és svédek semlegességének hátteréről ebben a cikkünkben írtunk részletesen.

Stubb szerint Finnország eddig a NATO-csatlakozás lehetőségét az oroszokkal szembeni „elrettentésként” használta, de közben jó kapcsolatra törekedett Moszkvával. Ez utóbbi ma már nem reális, Oroszország egy „kiszámíthatatlan és elszigetelt agresszor. Ennek következtében Finnországnak gyorsan változtatni kell” védelmi stratégiáján, rövid távon formális és informális védelmi kapcsolatainak erősítésével, legyen szó a svéd partnerségről, az Egyesült Államokkal való kétoldalú kapcsolatokról, az EU-ról és a NATO-ról.

Sauli Niinistö finn és Vlagyimir Putyin orosz elnök találkozója Moszkvában 2021 októberében – Fotó: Mikhail Klimentyev / Sputnik / AFP
Sauli Niinistö finn és Vlagyimir Putyin orosz elnök találkozója Moszkvában 2021 októberében – Fotó: Mikhail Klimentyev / Sputnik / AFP

Ezt pedig a jelek szerint a közvélemény is erősen támogatja: a finn NATO-csatlakozás támogatottsága korábban 20-30 százalék körül mozgott, mostanában viszont 70 százalék körül mérik a közvélemény-kutatók.

Stubb szerint a NATO-csatlakozást az is segíti, hogy – pont a csatlakozás lehetőségének fenntartásához – a finn hadsereget eddig is NATO-kompatibilis irányba fejlesztették, sőt szerinte egyes jelenlegi NATO-tagoknál is könnyebb lenne az együttműködés a finnekkel (ami alatt vélhetően az orosz rendszereket is használó keleti és déli NATO-tagokra utal). Stubb és más finn elemzők, például Heljä Ossa és Tommi Koivula, a finn nemzeti védelmi egyetem kutatói azt is kiemelték, hogy

  • Finnország és Svédország már három évtizede szorosan együttműködik a NATO-val válságkezelő műveletekben;
  • az 1990-es évek közepe óta részese a szövetség „partnerség a békéért” elnevezésű programjának;
  • részt vesz a Balti-tenger térségében folyó közös hadgyakorlatokban;
  • Norvégiával és Svédországgal hagyományosan erős védelmi köteléket tart fent,
  • valamint különböző nemzetközi kötelékekben jelen van libanoni, koszovói, iraki, mali és szomáliai békefenntartó missziókban is.

Erős hadsereg

Ossa és Koivula azt írták, bár más nyugati országokhoz hasonlóan az utóbbi évtizedben a finn hadsereget is elérte a takarékoskodás, az ország így is ügyelt arra, hogy modern fegyverzettel bírjon, és levezényelt pár komoly beszerzést a közelmúltban. Az utóbbi évek orosz külpolitikájának hatására pedig Helsinkiben is belenyúltak a költségvetésbe, és idén a GDP 1,9 százalékára rúgott, és a jelenlegi tervek szerint 2023-ra 2,2 százalékra nő a hadi költségvetés, amely NATO-szinten is magasnak számít.

Ennek köszönhetően Finnországnak kiemelkedően erős légvédelme van, jelenleg 62 F-18-as harci repülőgéppel bír, de már rendelt 64 darabot a legfrissebb és legdrágább exportálható amerikai gépből, az F-35-ösből is.

A finnek a tüzérségükre, hírszerzésükre és kiberháborús képességeikre is büszkék, és a haditengerészet idősödő hajóinak leváltásába is belekezdtek, amivel a Balti-térség vizein szeretnének nagyobb ütőképességre szert tenni. Más, hivatalosan békeszerető skandináv országokhoz hasonlóan a finn hadiipar is versenyképes az ország méretéhez képest, a termelés felét exportálják.

Hogy a semlegesség nem jelent naivitást és/vagy pacifizmust, azt jelzi, hogy a finneknél a mai napig van kötelező sorkatonai szolgálat, amely a feladattól függően 6, 9 vagy 12 hónapos kiképzést jelent. Ennek köszönhetően 5,5 millió lakosból 900 ezer tartalékost tartanak nyilván az országban – a sorkatonaság pedig egyes felmérések szerint bőven élvezi a társadalom többségének támogatását.

Ideológiai fordulat

A magukat reálpolitikusnak tartó finnekkel szemben Svédországban komolyabb ideológiai gyökerei vannak a semlegességnek/el nem kötelezettségnek, amelyeket ráadásul hagyományosan a most is hatalmon lévő szociáldemokrata párt képviseli. Ezt jelzi, hogy Magdalena Andersson miniszterelnök március elején még azt mondta, Svédország NATO-tagsága „destabilizálná Európát”. A helyzetet pedig bonyolítja, hogy szeptemberben választásokat tartanak az országban, így a kormánynak bármiféle katonai szövetségkötés belpolitikai vetületeivel is komolyabban kell számolnia.

Ezzel együtt Svédország is évek óta mozgolódik: a Krím elfoglalása és a balti orosz provokációk miatt öt éve ismét bevezették a sorozást, és a 2000 és 2017 között GDP-arányosan stabilan csökkenő hadi költségvetésüket is elkezdték relatíve gyors tempóban emelni. Az ukrajnai orosz inváziót követően a kétszázalékos célt is belengették, és a NATO-csatlakozás támogatottsága Svédországban is 60 százalékra nőtt.

A svédek a NATO mellett más irányban is törekedtek a védelmi kapcsolatok javítására, például a finn, dán, norvég és svéd részvétellel zajló északi együttműködés erősítésével, az Egyesült Királysággal való, kölcsönös védelmet nyújtó májusi megállapodással, valamint hosszabb távon az Európai Unió közös védelmi politikájának támogatásával, amely a NATO-n kívüli uniós tagoknak is nyújtott valamekkora elvi védőhálót. Svédországra is igaz, hogy részt vett már NATO-missziókban Afganisztánban, Irakban és Koszovóban is, és hadserege elemzők szerint erősen NATO-kompatibilis, még ha nem is olyan impresszív technológiai téren, mint a finn.

Ebből fakadóan a finn és svéd csatlakozással a NATO katonai ereje is nőne, és különösen a Balti térségben komolyabb elrettentő erővel bírna Oroszországgal szemben a levegőben és a tengeren is. De a svéd és finn belépés az északi-sarkköri térségre nézve is érdekes lehet, ahol a klímaváltozás által előidézett olvadás és az ezáltal könnyebben elérhetővé váló hajózási utak és szénhidrogén-készletek az utóbbi években erősödő geopolitikai helyezkedéshez vezettek.

Magdalena Andersson svéd miniszterelnök a Norvégia által vezetett "Hideg válasz" NATO-hadgyakorlaton tett látogatáson Norvégiában 2022. március 21-én. A gyakorlaton a nem NATO-tag Svédország 1500 katonával vett részt – Fotó: Anders Wiklund / TT / AFP
Magdalena Andersson svéd miniszterelnök a Norvégia által vezetett "Hideg válasz" NATO-hadgyakorlaton tett látogatáson Norvégiában 2022. március 21-én. A gyakorlaton a nem NATO-tag Svédország 1500 katonával vett részt – Fotó: Anders Wiklund / TT / AFP

NATO-bővítés rósz

Egy régi ellenérv a fentiekkel szemben, hogy a NATO keleti bővítése csak tovább feszíti a húrt, sőt kifejezetten az vezetett a mostani ukrajnai konfliktushoz is. Ennek a teóriának több alverziója van, de a lényege röviden az, hogy a NATO és az EU keleti terjeszkedése az egykori szovjet érdekszféra államaiban fenyegetést jelent Moszkva érdekeire nézve.

Azaz míg a kelet-európai térség államai számára Putyin az orosz-szovjet birodalom visszaállítására törekvő agresszor, addig ezen elképzelés szerint pusztán az orosz nagyhatalmi érdek racionális védelméről van szó – ahogy például az Egyesült Államok is nehezen viseli, és olykor hajlamos fegyveres erővel reagálni, amikor ellenségesnek tekintett hatalmak kavarnak Latin-Amerikában vagy Ázsiában.

Hasonló alapállásból indít az orosz külügy is, amikor azt szavalja, hogy „kénytelen lesz katonai megtorló lépéseket tenni” Finnország NATO-csatlakozása esetén. És vélhetően valami hasonlót gondolnak azok a Fidesz-szavazók, akik szerint, a 444 megbízásából készített Medián-felmérés alapján az Egyesült Államok inkább felelős az ukrajnai konfliktusért, mint Putyin.

A nagyhatalmi politika machiavellista kedvelői ebből kiindulva azt hirdetik, hogy a NATO hagyja magára Ukrajnát, fogadja el az orosz érdekszférát. Sőt, egyesek odáig mennek, hogy a NATO-bővítés súlyos történelmi hiba volt, és itt az ideje, hogy az észak-atlanti szervezet feloszlassa magát, hogy ne idegelje ezzel szegény kis gyámoltalan Oroszországot.

(Hogy valóban hiba volt-e, arra Daniel Nexon, a Georgetown Egyetem professzora úgy válaszolt, „Hogy nézne ki a világ a NATO-bővítés nélkül? Talán fegyverkezési verseny folyna a visegrádi szövetség és a kollektív védelmi szerződés szervezete között; vagy Oroszország basáskodna a varsói szerződés volt tagjai felett. Esetleg nemrég Erdély felosztásával ért volna véget a magyar-román háború, vagy talán EU-s erők védenék a balti államokat. Nem tudom, és senki más sem tudja.”)

A finn és svéd csatlakozási szándékkal szemben a megtorlás esélyét csökkenti a jelenlegi helyzetben, hogy az orosz hadseregnek látszólag nem igazán vannak fölös kapacitásai, amelyeket a finnek és a svédek terrorizálására használhatna.

Az is gyengíti Putyin kezét, hogy a NATO – a finn és svéd tagfelvétel kérdésétől függetlenül – eleve példátlan mozgósításba kezdett keleti határain, Romániától Szlovákián keresztül, Lengyelországtól Észtországig mindenhol felsorakozott pár ezer NATO-katona (a többi keleti országgal szemben Magyarország a stratégiai nyugalom jegyében valamiért a nyugati országrészbe látta jónak elhelyezni az ide érkezett NATO-csapatokat).

Az orosz retorika is enyhült valamelyest. Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes szombaton már arról beszélt, hogy az orosz válasz attól függ majd, a NATO milyen fegyvereket telepít Finnországba és Svédországba, és Moszkvának nincs ellenséges szándéka a két országgal szemben. Azaz pár nap alatt letekerték a megtorlással való fenyegetőzést Moszkvában.

Egyes várakozások szerint ezzel együtt Oroszország valószínűleg nem hagyja gyakorlati lépések nélkül a dolgot. Dmitrij Medvegyev volt miniszterelnök, az orosz biztonsági tanács alelnöke például korábban arról beszélt, hogy a Baltikum a svéd és finn csatlakozás esetén „nem lehet atomfegyver-mentes, vissza kell állítani az egyensúlyt”. És finn jelentések szerint az utóbbi időben az orosz kibertámadások száma és ereje is megnőtt az országgal szemben.

Megosztottság rósz

Az ideológiai spektrum másik végén is vannak hasonló hangok. Anne-Marie Slaughter, a Princeton Egyetem korábbi professzora és a nemzetközi kapcsolatok és nemzetközi jog liberális irányzatainak egyik legnagyobb alakja azt írta, hogy Finnország és Svédország NATO-felvétele csak mélyítené a szakadékot Oroszország és szomszédai között, és konzerválná a mostani feszültségeket.

Slaughter szerint nem reális veszély, hogy Oroszország megtámadja Finnországot vagy Svédországot. Azt sem tartja reálisnak, hogy Putyin elfogadja a katonai vereséget Ukrajnában. Azaz a jelenlegi stratégia, a NATO-bővítés, a Putyinnal való egyezkedés kizárása, valamint Oroszország elszigetelése nem célravezető, miután nem kínál megoldást a feszültségek forrására.

Pont ellenkezőleg, a pesszimistábbak szerint a szankciók és a további NATO-bővítés csak sarokba szorítja Putyint, növeli a fenyegetettség érzését Moszkvában, és emiatt emeli a nukleáris eszkaláció valószínűségét. De egyes visszafogottabb értékelések szerint is arról van szó, hogy a finn és svéd csatlakozás növeli a NATO kitettségét a potenciális orosz provokációk felé, és ezáltal növeli a véletlen eszkaláció lehetőségét is, például egy kisebb finn–orosz összekapásból is NATO–Oroszország konfrontáció alakulhat ki.

Slaughter ideális világában ezzel szemben Nyugat-Európa feladata lenne, hogy valamiféleképpen integrálja Oroszországot, Belaruszt és az orosz érdekszféra maradékát egy olyan keretbe, ahol mindenki képes együttélni a másikkal. Ezen megoldási javaslat Kelet-Európából nézve legalább olyan komolytalan, mint az a magvas realista gondolat, hogy hagyni kellene a térséget az oroszok játszóterének.

Ugyanakkor ez a gondolatmenet rávilágít az ukrajnai háború rendszerszintű hatására is: az 1990-es években az amerikai és nyugat-európai külpolitika Slaughterhez hasonlóan gondolkodva törekedett rá, hogy Oroszországot is bevonja a NATO körüli intézményrendszerbe, és meghaladja a régi szembenállást. Ez az oroszok és NATO-szkeptikus nyugati hangok szerint nem feltétlenül volt őszinte és/vagy a NATO sosem akarta elismerni az orosz érdekeket.

NATO-hadgyakorlat az Oroszországgal határos Észtországban 2022 áprilisában – Fotó: Ben Birchall – PA Wire / PA Images / Getty Images
NATO-hadgyakorlat az Oroszországgal határos Észtországban 2022 áprilisában – Fotó: Ben Birchall – PA Wire / PA Images / Getty Images

Oroszország rósz

A másik oldal szerint Putyin volt az, aki levitte Oroszországot a békés útról autokrácia-építésével és korábbi katonai kalandjaival.

Richard N. Haass, az amerikai mainstream álláspontot képviselő Külkapcsolatok Tanácsa nevű agytröszt elnöke szerint a történelemből ismerős forgatókönyv játszódik le:

„egy nagyhatalom (Oroszország vagy Kína) fenyegeti a szomszédait, amelyek a fenyegetés ellensúlyozása végett egyesítik erőiket, majd a nagyhatalom arra panaszkodik, hogy be akarják keríteni, miközben ő kezdte az egészet”.

Robert Dalsjo, a svéd védelmi kutatóintézet egy munkatársa szerint pont hogy nem a NATO-bővítés volt a hiba, hanem hogy a NATO az 1990-es években és az évezred első éveiben elhitte, Oroszország nem feltétlenül ellenség, és valaha lehet stratégiai partner is. Mások pedig Ukrajna esetében is felhozták, hogy a jelenlegi konfliktust pont azzal lehetett volna elkerülni, hogy felveszik Ukrajnát a NATO-ba.

A két, gyökeresen eltérő álláspont igazságtartalmától függetlenül az azért világos, hogy a stabilitás és kiegyezés gondolata ma már nem reális az európai és amerikai politikai vezetők számára, azaz az Oroszország integrálására tett kísérletek helyett az orosz kockázat kezeléséről szól Európa közeljövője.

Korábban évekbe telt

A csatlakozási kérelem ugyanakkor nem jelenti még Finnország és Svédország automatikus felvételét a NATO-ba. A csatlakozási kérelem benyújtása után a NATO 30 tagállamának konszenzusos döntése szükséges a hivatalos felvételi procedúra megindulásához. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek vagy igennel kell szavaznia a finnek és svédek meghívására, vagy legalább tartózkodnia kell a vétótól. Ez utóbbi abból a szempontból releváns lehet, hogy a nyugati szövetségeseivel szemben rendkívül bátor, de a keleti diktatúrák érdekeire nagyon érzékeny Magyarország, vagy akár az oroszokkal ambivalens kapcsolatot ápoló Törökország is ott ül az asztalnál.

A nyugati forrásokban jellemzően ez a két ország kerül szóba potenciális problémaként, nem jogtalanul: Recep Tayyip Erdoğan török elnök pénteken azt mondta, sem a svédek, sem a finnek NATO-csatlakozását nem nézné jó szemmel. Erdoğan ezt azzal indokolta, hogy „a skandináv országok a terrorszervezetek melegágyai”. Ez valójában azt akarja jelenteni, hogy Skandináviában sok kurd származású ember él, köztük néhányan parlamenti képviselők is; Törökország pedig a nacionalista Erdoğan regnálása alatt egyre hajlamosabb terrorizmusként kezelni a kurdok bármilyen politikai szerveződését.

A tagfelvételhez vezető út csak a konszenzusos döntést követően kezdődik,

először szakmai megbeszéléseken a tagjelöltek és a NATO képviselői végigveszik, hogy a tagjelölt katonai és politikai felkészültségének fényében milyen feladatokkal, gyakorlati feltételekkel és következményekkel jár az észak-atlanti szerződés részévé válni, majd ennek fényében kialakítanak egy menetrendet a csatlakozási folyamatról. Ha ez megvan, akkor a belépéshez az észak-atlanti szerződés módosítására van szükség – az új tagokat bele kell venni a szerződés szövegébe –, amit ratifikálni is kell a 30 tagállamban, amiről van, ahol a kormány saját hatáskörében dönt, de az Egyesült Államokban például a szenátus minősített többsége kell.

Ez a folyamat békeidőben éveket is igénybe vesz, bár az is tény, hogy a jelenlegi helyzet politikailag sürgős, a finnek és a svédek pedig a közelmúltban csatlakozó országoknál – Észak-Macedónia, Montenegró, Horvátország, Albánia – magasabb színvonalú és hagyományosan NATO-közeli hadsereggel bírnak. Jens Stoltenberg NATO főtitkár mindenesetre gyors és zökkenőmentes csatlakozást vár.

EU vs NATO

A belépés gyakorlati értékét valamelyest árnyalja, hogy az észak-atlanti szerződés által nyújtott kollektív védelem egy politikai döntés, nem automatizmus, a kollektív védelem politikai és anyagi költségei pedig nagyban befolyásolhatják az arról szóló álláspontot. Kicsit egyszerűbben fogalmazva arról van szó, hogy

az Egyesült Államok és/vagy Franciaország és Németország milyen körülmények között lenne hajlandó a nukleáris eszkalációt kockáztató közvetlen konfliktusba keveredni Oroszországgal.

Ez a dilemma legutóbb akkor került elő, amikor az ukrán feszültségek farvizén felmerült, mi lenne, ha Oroszország a Krím 2014-es elfoglalásához hasonló módszerrel próbálna megjelenni a balti államokban – Joe Biden amerikai elnök pedig próbált kitérni a válasz elől, hogy vajon ez amerikai ellencsapást vonna-e maga után. Ugyanígy felmerül, hogy mennyit érne a NATO alapszerződésének kollektív védelemről szóló ötödik cikkelye, ha Donald Trumpnak hívnák az Egyesült Államok fegyveres erőinek főparancsnokát; vagy hogy mit lépne a mindenkori német kancellár a hírhedten elhanyagolt német hadsereggel a háta mögött egy balti térségbeli fegyveres támadásra.

Emellett a finnek és a svédek is tagjai az Európai Uniónak, amely a Lisszaboni Szerződésben a maga módján már belengette a NATO-hoz hasonló kollektív védelmet, bár jóval gyengébb megfogalmazásban.

Az uniós gumiszabály gyakorlati vonatkozásai ugyanakkor homályosak, és az EU-nak megvan az a hátránya is a NATO-val szemben, hogy nem tagja az Egyesült Államok, amely nagyobb elánnal szeret beleállni az oroszokkal szembeni konfliktusokba, mint a gyakran a különutas nagyhatalmiság illúzióját dédelgető Franciaország vagy a második világháború óta az exportbevételekre – és ennek fényében az orosz piacra – összpontosító Németország.

Mi akkor is kérdezünk, ha valaki nem akar válaszolni Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogass