Miközben a világ Ukrajnára figyel, Erdoğan suttyomban kiterjesztette a saját háborúját

2022. május 11. – 19:26

Miközben a világ Ukrajnára figyel, Erdoğan
suttyomban kiterjesztette a saját háborúját
A török védelmi minisztérium által kiadott képen egy nem megjelölt helyszínen zajló katonai hadművelet látható 2022. április 18-án – Fotó: Reuters

Másolás

Vágólapra másolva

Miközben a világ hónapok óta feszülten figyeli az orosz-ukrán háború fejleményeit, addig Törökország suttyomban katonai offenzívát indított a szomszédos Irak területén. A cél ezúttal nemcsak a kurd gerillák bázisainak megsemmisítése, hanem egy Törökország déli határát 1200 kilométer hosszan végigkísérő, harminc kilométer mély „biztonsági zóna” kialakítása. Az Ukrajnában nemzetközi sztárrá váló Bayraktar drónok orosz páncélosok helyett szíriai feministákat robbantanak szét.

A Közel-Kelet egyik legérdekesebb vonása, hogy az arab és török nacionalizmusok ellenére a régióban az elmúlt húsz évig milliós kisebbségek éltek, ha nem is háborítatlanul, de identitásukat, kultúrájukat – sőt, a jezidiek vagy drúzok esetében ezoterikus vallásukat – évszázadokon keresztül megőrizve. A legnagyobb ilyen etnikum a kurd, mely 25-30 milliós lélekszámával a világ legnagyobb állam-nemalkotó népének számít.

Sokáig a Közel-Kelet két nagy történelmi birodalma, az Oszmán-birodalom és Perzsia egymást váltó dinasztiái közé szorultak, és csak az I. világháború után éledt fel rövid időre a remény, hogy a Palesztinától a Kaukázusig terjedő ottomán uralom felbomlásával legalább egy kurd magállamot ki tudnak alakítani. Azonban a gyarmati logika felülírta a nemzeti törekvéseket, és az akkor még egységes kurd nyelvi-etnikai tömböt – melyet amúgy óriási kulturális különbségek jellemezték és jellemeznek a mai napig – négy állam határai darabolták fel. Ez a négy állam Törökország, Szíria, Irak és Irán.

A legnagyobb, 15-20 milliós kurd kisebbség Törökországnak jutott, mely az ekkor szárba szökkenő modernizációs nacionalizmustól fűtve igyekezett a tradicionális helyi közösségeket „felrobbantani” és urbánus, homogén török nemzetté formálni. Az atatürki modernizáció első számú célpontjai a kurdok voltak, akiket brutális (mint a kurd nyelv és kultúra művelésének és tanításának tiltása) és szubtilis (mint a kurd lakosság török nagyvárosokba való szétszórása) eszközökkel igyekeztek beolvasztani.

A törekvéseket természetesen végigkísérték a kurd ellenállási mozgalmak, melyek legjelentősebb szereplője a marxista ellenálló Abdullah Öcalan által alapított Kurd Munkáspárt (PKK). A PKK 1984 óta folytat egy hullámzó intenzitású, katonai szempontból egyre kilátástalanabb gerillaháborút a török állam ellen, melyben mindig is nagy szerepe volt a török határon túl található kurd területeken található bázisoknak – különösen Észak-Irakban, ahol az extrém mód hegyes-völgyes terület miatt a „határ” évezredek óta absztrakt fogalomnak számít.

A Kurd Munkáspárt alapítójának képét lengeti zászlóján egy résztvevő egy kurd ünnepségen Frankfurtban, 2021. november 2-án – Fotó: Boris Roessler / dpa / AFP
A Kurd Munkáspárt alapítójának képét lengeti zászlóján egy résztvevő egy kurd ünnepségen Frankfurtban, 2021. november 2-án – Fotó: Boris Roessler / dpa / AFP

Törökországot nem érdekli az iraki határ

A Szaddám Huszein bukása után amerikai támogatással felálló, a bagdadi kormányzattal szemben alkotmányban lefektetett önkormányzati jogkörökkel bíró Kurd Autonóm Terület kézenfekvő menedéknek tűnt. De a felállás nem volt egyszerű, ugyanis a tradicionálisabb, inkább klánalapon szerveződő helyi kurd kormányzat (KRG) nem feltétlenül látja szívesen a marxista gerillákat.

Különösen egy olyan időszakban nem, amikor az egekbe szökik a földgáz ára, és a KRG a területén kitermelt földgázt szeretné egy Törökországon keresztül Európába vezető vezetéken keresztül értékesíteni, és szeretné, ha a vezeték biztonságos területen menne keresztül. Ez a vágy olyan erős, hogy a hétvégén iraki kurd pesmergák és a PKK gerillái között már több tűzharc robbant ki, melyek legalább tucatnyi halottat eredményeztek (mondjuk ehhez érdemes hozzátenni, a két kurd frakció között nem ez volt az első véres leszámolás).

A határ átlépése a török hadseregnek sosem okozott gondot, hiszen a bagdadi kormány az utóbbi évtizedekben nem igazán volt képes érvényesíteni a megtépázott iraki szuverenitást.

Bagdad és a befolyásos iraki síita vezetők pro forma mindig tiltakoznak, de nincs eszköz a kezükben, amivel szavuknak nyomatékot adhatnának (Irak síita felekezetű lakossága az ország középső és déli részén összpontosul). Irak teljes kiszolgáltatottságát jól mutatja, hogy nem csak Törökország, hanem Irán is rendszeresen hajt végre akciókat az ország területén belül. Szerdán például az iráni rakétaerő felett diszponáló Forradalmi Gárda a nyolcmilliós iráni kurd kisebbség emigráns „terrorista” szervezete ellen hajtott végre rakétacsapást a Kurdisztáni Régió fővárosa, Erbil közelében.

A török akciók különösen az elmúlt években pörögtek fel, április végén négy éven belül már az ötödik „Karom” néven emlegetett hadművelet kezdődött el a PKK bázisai és ellenőrzőpontjai ellen.

A most zajló hadművelet azonban időzítése és célja miatt is különleges helyet foglal el a török hatalmi törekvésekben. Ezúttal a törökök deklarálták, hogy a 367 kilométeres iraki határnál tartósan megszállnak egy 30 kilométer mély „biztonsági zónát”, hogy megnehezítsék a PKK harcosai számára a török határra jutást. Ennek érdekében az extrém hegyes területen április 23-án tüzérségi- és légicsapásokat követően helikopterekről leereszkedő légideszantosok intéztek támadást a PKK állásai ellen (a hivatalos adatok szerint 21 halálos áldozat árán „semlegesítve” 142 gerillát), majd az elfoglalt területeken egy sor ellenőrzőpontot és bázist alakítottak ki.

Az elenyésző számú helyszíni tudósítás egyike szerint az állandó katonai akciók következtében az elmúlt hat év alatt legalább 126 falu néptelenedett el – mondjuk ehhez érdemes hozzátenni, hogy az ebben az időszakból feljegyzett 97 civil áldozat a korábbi vérfürdőkhöz képest nem tűnik magasnak.

Füst száll fel a török támadást követően az észak-iraki Kurd Autonóm Területen, közel a török határhoz 2022. április 19-én – Fotó: AFP
Füst száll fel a török támadást követően az észak-iraki Kurd Autonóm Területen, közel a török határhoz 2022. április 19-én – Fotó: AFP

És ez még csak az első lépcső volt; a washingtoni székhelyű, közel-keleti témákkal foglalkozó al-Monitornak nyilatkozó török terrorizmus-szakértő szerint ha a hatalmi felállás nem változik, akkor 3-4 év múlva lesz teljes az Észak-Irak feletti török ellenőrzés, ugyanis ekkor következhet a PKK főhadiszállását rejtő, az iráni-iraki határon magasodó Kandil-hegység elfoglalása.

Azonban a török katonai beavatkozás nem áll meg a biztonsági zóna határán. Ahogy a PKK erői egyre délebbre húzódnak, úgy követik őket a Bayraktar-drónok és az F-16-os vadászbombázók is; a legutóbbi légicsapásokat már 150-200 kilométerre a határ mögött található célpontok ellen indították.

Erdoğan svájci sajtot csinálna Észak-Szíriából

A biztonsági zónát nem egy önmagában álló entitásként kell elképzelni, a török stratégiai elképzelések szerint ugyanis kapcsolódna a török-szír határ nagyjából felére kiterjedő három, egymástól különálló pufferzónához, ahonnan 2016 és 2019 között visszaszorították az Iszlám Államot, illetve a PKK-val szövetséges Népi Védelmi Egységek (YPG) nevű milíciát. Az YPG a szíriai polgárháborúban önállóvá vált 2,5 milliós szíriai kurd kisebbség vezető erejének számít, és a regionális politika bizarr fordulataként miközben Ankara terrorszervezetnek tartja, addig az Egyesült Államok az Iszlám Állam elleni harcban szerzett érdemeinek köszönhetően szövetségeseként tartja számon (miközben testvérszervezete, a PKK évtizedek óta szerepel az USA terrorlistáján).

A szíriai „biztonsági zónák” nemcsak a kurd egységek távoltartását, hanem a török határon átnyúló kurd etnikai tömb szétdarabolását is szolgálják.

A törökök és az általuk szponzorált milíciák ugyanis a megszállt területekről százezrével űzték el a titkos börtönökkel, az Iszlám Államtól importált kínzókkal terrorizált kurdokat, helyükre pedig a polgárháború során Törökországba érkezett, majd a menekültválság politikai következményeitől megrettent Európai Unióval kötött 2016-os szerződés miatt ott marasztalt négymillió menekültből akarnak visszaküldeni összesen másfél millió önkéntest – akik közül a kormány szerint félmillió már meg is érkezett új otthonába.

A kitelepített jezidik egy menekülttáborban Zakho városban 2022. május 5-én, az észak-iraki autonóm kurd régióban. Több ezer jezidita volt kénytelen elhagyni otthonát ebben a hónapban a heves összecsapások miatt – Fotó: Safin Hamed / AFP
A kitelepített jezidik egy menekülttáborban Zakho városban 2022. május 5-én, az észak-iraki autonóm kurd régióban. Több ezer jezidita volt kénytelen elhagyni otthonát ebben a hónapban a heves összecsapások miatt – Fotó: Safin Hamed / AFP

A „visszaküldés” kifejezés azonban megtévesztő, mivel a menekültek ugyan valóban Szíriából származnak, azonban jelentős részük nem korábbi lakhelyére költözik vissza, hanem újonnan létrehozott, mecsetekkel, iskolákkal és kulturális intézményekkel felszerelt lakóövezetekbe. Azonban még a lojális szíriai ellenzék sem hiszi el a Recep Tayyip Erdoğan által május elején már nem először bejelentett grandiózus tervet, mivel nem tartja valószínűnek, hogy az eleve túlzsúfolt Észak-Szíriába valóban ennyi embert le lehetne telepíteni, és abban sem bízik, hogy Ankara valóban önkéntes alapon képzeli el a folyamatot, ugyanis a „biztonsági zónák” mindennapjai ágyúdörgéstől és légicsapásoktól hangosak.

A szomszédos kurd területeket ugyanis alacsony intenzitással bár, de folyamatosan támadja a török hadsereg; az Iszlám Állam által elpusztított határvárosra, Kobanira a múlt héten tüzérségi lövedékek hullottak, néhány kurd katonai vezetőt – köztük a feminista elvek mentén felállított YPJ női milícia tagjait – pedig drónokkal likvidálták.

A törökök nem titkolt célja a kurdok által dominált, de jelentős arab, turkomán, asszír és más kisebbséget is magába foglaló „Észak-szíriai Demokratikus Föderáció” nevű protoállam ellehetetlenítése. Ahogy Soner Cagaptay, egy washingtoni think-tank elemzője az al-Dzsazírának összefoglalta a török stratégiai célokat :

Törökország a régiót svájci sajttá akarja változtatni, olyan apró darabkákra akarja lyuggatni, hogy a különálló területek teljesen életképtelenné váljanak, és ha egyszer megszületik egy átfogó megegyezés [Ankara és Damaszkusz között] Szíria sorsáról, akkor ezeket a darabkákat az Aszad-rezsim könnyedén fel tudja majd falni, és meg tudja majd emészteni.

Céljai érdekében Erdoğan – akit odahaza folyamatosan nyomás alatt tart a szíriai menekültek befogadását harsány idegenellenes szlogenekkel kritizáló ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) is – ügyesen vegyíti a katonai eszközöket a diplomáciai húzásokkal. A polgárháborús status quót elismerve megkezdte a tárgyalásokat a Szíria nagy részét vezető Bassár el-Aszaddal, akit 2011 óta próbál meg óriási áldozatokat hozva elmozdítani a hatalomból.

Talán most Putyint is meg lehet puhítani

Törökország most azt szeretné kieszközölni a damaszkuszi vezetéstől, hogy Szíria terjessze ki az 1998-ban megkötött Adanai Egyezmény által felölelt területet. Ez az egyezmény – melyhez hasonlót egyébként Szaddám Huszein iraki diktátorral is kötöttek – felhatalmazta a török határőröket és hadsereget, hogy a kurd „terroristákat” a határt legfeljebb öt kilométerre átlépve szír területen is üldözze. Most a legitim határátlépés mélységét szeretné Törökország 30 kilométerre növelni; amivel jogi alapot teremtene a Szíria területéből kihasított biztonsági zónái fenntartásához.

Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdoğan találkozója Szocsiban 2021. szeptember 29-én – Fotó: Vladimir Smirnov / Pool / AFP
Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdoğan találkozója Szocsiban 2021. szeptember 29-én – Fotó: Vladimir Smirnov / Pool / AFP

Azonban a kurdok autonómiáját amúgy ferde szemmel néző Aszad egy ilyen, az állami szuverenitását megcsonkító szerződéshez csak akkor járulna hozzá, ha arra patrónusa, Oroszország is rábólint; ráadásul a 2019-es török offenzíva után megmaradt kurd határövezetek biztonságát is főleg orosz csapatok biztosítják. Éppen ezért a több téren is Ukrajnához húzó, ámde Moszkvával több ügyben és konfliktusban is folyamatos párbeszédben álló (a komplikált kapcsolatról itt írtunk részletesen) Erdoğan Vlagyimir Putyin orosz elnököt is rá akarja venni a török törekvések támogatására;

és a török diplomácia úgy gondolja, soha jobb alkalom nem kínálkozik a nyomásgyakorlásra, mint az orosz-ukrán háború, melyben Törökország a Boszporusz hajóforgalmának szabályzásától a Kijevnek szállított drónokig számos ütőkártyát tart a kezében.

Erdoğan azért is próbálhatja pont most a lehető legnagyobb előrelépést megtenni Irakban és Szíriában, mivel az orosz-ukrán háború annyira lefoglalja a nemzetközi nyilvánosságot és a döntéshozókat, hogy machinációinak alig van visszhangja (a nemzetközi médiában szinte csak a közel-keleti, vagy a régióra fókuszáló lapokban találtam róla beszámolókat). Ráadásul a szíriai kurdok autonómiájának megőrzésében alapvetően érdekelt Egyesült Államok – a jelenlegi autonóm terület integritását kimondó 2019-es szerződés ellenére – biztosan nem vállalna be a kurdok kedvéért egy, az önmagában is kemény diónak számító ukrajnai válsággal, vagy az iráni nukleáris szerződés meg-megrekedő tárgyalásaival párhuzamosan futó diplomáciai konfliktust.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!