Az oroszok több járművét megsemmisítő drónokkal Erdoğan is odaszúrt egyet Putyinnak

Bár a hadmozdulatok által kavart káosz, a frontokról a nyilvánosságra zúduló információ és dezinformáció miatt nehéz tisztán látni, az elemzők a háború hatodik napjára arra a konszenzusra jutottak, hogy Ukrajna lerohanása nem az orosz terv szerint halad, sőt, egyre kevésbé lehet lerohanásról beszélni (ez a tény mondjuk az invázió egy sokkal alaposabb és véresebb fázisát vetíti elő). Ahogy azt a Telexen is kitárgyaltuk, az ukrán haderő az első napokban sok helyen klasszikus gerillataktikát alkalmazva kitért az orosz harckocsik elől, melyeket – a villámháború egyik legfontosabb szabályát felrúgva – nem követték az áttörés biztosításához szükséges gyalogosegységek. Így azután a harckészségüket megőrző ukrán erők le tudtak csapni az előőrsöt követő második hullámban érkező szállítójármű-oszlopokra és önjáró tüzérségre, így az orosz erők négy nap alatt rengeteg járművet – és velük együtt sok embert – vesztettek el (a határozatlan számnevek használata nem véletlen, az oroszok ugyanis következetesen elzárkóznak a veszteségadatok közlésétől, az ukránok pedig irreálisan magas adatokat adnak meg).

Az ukrán rajtütések sikerének kulcsa azonban nemcsak a taktikában keresendő, hanem abban az egyszerű tényben is, hogy a háború nyitányaként indított orosz légicsapások ellenére az ukrán tüzérség és légierő egy része alapvetően működőképes maradt – köztük azok a török gyártmányú Bayraktar TB-2-es drónok, melyek az ukrán hadsereg szerint vasárnap két sikeres rajtaütést is végrehajtottak.

A CNN szerint a Kijevtől 60 kilométerre északnyugatra található Malinnál két Buk-M1-2-es mobil légvédelmi rakétarendszert semmisített meg egy pilóta nélküli gép – egyébként egy ilyen típusból lőtték ki 2014-ben a Malaysia Airlines 17-es járatát megsemmisítő rakétát.

A másik dokumentált támadásban a Business Insider szerint egy egész járműoszlop vált a drónok áldozatává, benne több önjáró löveggel, és tucatnyi vontató- és szállítójárművel. A világosan azonosítható célpontok listáját a szabadon hozzáférhető forrásokból dolgozó Oryx haditechnikai blog azonosította, mely az összesítéshez hozzátette, hogy eddig kevés felvételt publikáltak dróncsapásokról, így valószínű, hogy a TB2-esek áldozatainak listája ennél jóval hosszabb.

Ezek a sikerek nem voltak meglepők, egyes elemzések már a háború előtt nagy reményeket fektettek az ukrán drónokba, azonban

a TB2-esek csekély számukból és képességeikből adódóan is inkább csak epizódszerepet fognak játszani a háborúban.

A Javelin és a rövidebb hatótávolságú, de zárt térből is indítható brit NLAW páncéltörő rakétákból viszont újabb szállítmányok érkeznek, és ezek a városi harcban különösen hatékonyak – ezt mutatja a rengeteg kilövés és orosz roncs, amiket nem ukrán harckocsik és nem is a drónok semmisítettek meg, hanem ezek a rakéták.

A XXI. század háborúinak főszereplője

Az ellenség felderítésén és megfigyelésén túl a légitámadásokban is jeleskedő pilóta nélküli repülők az elmúlt évek összes katonai konfliktusában főszerepet játszottak. Hegyi-Karabahtól Líbián át Etiópiáig minden fronton megcsillantott erényeik és a hagyományos légierőkhöz képest elenyésző beszerzési, üzemeltetési költségeik miatt egyes teoretikusok egy új katonai forradalom kezdetét látják a drónhadviselés tömeges elterjedésében. Víziók szerint a konvencionális (azaz nem nukleáris) hadviselést a II. világháború óta meghatározó drága behemótokat, a harckocsikat, repülőgép-hordozókat és rakétaindítókat feldühödött szúnyograjként zsongják majd körül – de tényleg zsongják, egy drón akár húsz órát is képes a levegőben tartózkodni – a relatíve kicsi, nehezen észlelhető és nehezen lelőhető drónok rajai, melyek rakétasortüzei minden offenzívát meg tudnak állítani.

Elvesztésük esetén pedig nem kell aggódni attól, hogy a pilóta meghal, fogságba kerül, ki kell menteni, meg kell gyászolni, ha lelőnek egy drónt, a több száz kilométerre ülő kezelője legfeljebb feláll az elsötétülő képernyő elől, és iszik egy kávét a kantinban. Az sem utolsó szempont, hogy a drónok üzemeltetéséhez nem kell óriási és sérülékeny légibázisokat létrehozni vagy repülőgép-hordozókat járőröztetni, elég egy lezárt autópályaszakasz és egy kamion méretű vezérlőközpont.

Ugyan a dróntámadások úttörője az Egyesült Államok volt a CIA által végzett célzott likvidálásoknál használt Predator drónokkal, de a hadászati forradalom Che Guevarája nem más, mint Törökország, melynek legelterjedtebb csapásmérő drónja, a Bayraktar TB2-es a 2010-es évek szinte összes jelentős fegyveres konfliktusában igen jól szerepelt, és mára több mint 20 ország alkalmazza, vagy rendelte meg a típust. Hamarosan a potenciális vásárlók között bukkanhat fel Magyarország is, mely aktívan tesztel több török dróntípust is.

Hogyan vált Törökország drónhatalommá?

Törökország 1984 óta kisebb szünetekkel bár, de folyamatos gerillaháborút vív az ország keleti és déli részén lakó, az 1923 után a török etno-nacionalizmus beolvasztó törekvéseinek valamilyen szinten mindig ellenálló kurd kisebbsége – pontosabban annak felszabadító szervezete, a Kurdisztáni Néppárt (PKK) ellen. A 4-5000 méteres magasságba nyújtózó hegyláncok által tagolt vidék az ókortól kezdve megnehezíti az összes birodalom dolgát, és a törökök is sokat kínlódtak a PKK bázisainak felderítésével, a gerillák észlelésével, de a Torosz-hegység magasában előforduló kétméteres hóban még a török ellenőrzőpontok ellátásával is. Így azután nem véletlen, hogy Törökország elsőként jelentkezett be az Egyesült Államoknál a frissen kifejlesztett Predator drónokért, de rájött arra, hogy anyagilag és politikailag is jobban jár egy saját típus kifejlesztésével.

A drónprogramban az is kapóra jött, hogy Recep Tayyip Erdoğan legfiatalabb lányának férje, Selçuk Bayraktar történetesen nem az uniós támogatások megfejésében, hanem a dróntervezésben jeleskedik. Selçuk Bayraktar apja cégének vezető tervezőmérnökeként, a Baykar Makina a kétezres évek közepétől több dróntípust is megalkotott. Ezek közül a valódi áttörést a Bayraktar TB2-es drón hozta el. A TB2-es 12 méteres fesztávolsága és 6,5 méteres hossza mellé alig 650 kilós felszállósúly párosul. A vitorlázórepülőre emlékeztető, törékenynek tűnő szerkezete ellenére négy felfüggesztési pontján négy kisebb bombát vagy irányított levegő-föld rakétát is elbír – ezzel a világ jelenlegi legkisebb harci drónjának számít. És az sem utolsó szempont, hogy egy TB2-es csak 2 millió dollárba (kb. 663 millió forintba) kerül, miközben egy amerikai Reaper csapásmérő drón tízszer, egy ötödik generációs F-35-ös vadászbombázó – amitől Törökország az orosz Sz-400-as rakéták megvásárlása miatt elesett – ötvenszer ennyit kóstál.

A TB2-esek ráadásul gyorsan gyűjtögették a referenciákat, nemcsak a törökországi és iraki kurd milíciák, de Szíriában az Aszad-rezsim hadserege, Líbiában a tripoli kormány megbuktatására vonuló Halifa Haftár hadúr hadoszlopai, a Hegyi-Karabahban az örmény védelmi állások és járművek, Etiópiában a tigréi felkelők ellen. Ankara a TB2-esekkel nemcsak, hogy egy nemzetközi versenytársaihoz képest igen jó ár-érték aránnyal bíró, felderítésre, megfigyelésre és csapásmérésre is alkalmas légijárművet kapott, de köré tudott építeni egy intervenciós és egy diplomáciai modellt is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy Törökország amellett, hogy jó üzletet csinál a drónok eladásával, stratégiai szempontjait is érvényesítheti szövetségesei felfegyverzésével.

Márpedig Ukrajna ha nem is Törökország szövetségese, de fontos eszköze Oroszország megfékezésére irányuló törekvésekben.

Erdoğan ugyanis több fronton is előszeretettel tör borsot Oroszország orra alá (és viszont); amellett, hogy Ankarának nem érdeke az, hogy Moszkva bekebelezze a Fekete-tenger északi partvidékét, Szíriában és Líbiában is egymással ellenséges frakciókat támogatnak, árnyékháborújuk pedig az elmúlt években többször is halálos áldozatokkal járó incidensekbe torkollt. A képet mondjuk árnyalja, hogy Törökország közben Oroszországot az Egyesült Államokkal szembeni diplomáciai csatáiban is felhasználja, Szíriában pedig a két fél 2017 óta folyamatos egyeztetésekkel tartja kordában a polgárháború menetét, melyekkel – akármit is gondolunk Vlagyimir Putyinról és Recep Tayyip Erdoğanról – sikerült elkerülni azt, hogy a szíriai polgárháború lángra lobbantsa az egész Közel-Keletet.

Kijev 2018 elején vásárolt 12 darabot a török sikertípusból, a Bayraktar TB2-es harci drónból három irányítóállomással (ezt lényegében egy irányítópultokkal és antennákkal megpakolt kamionként érdemes elképzelni) összesen 69 millió dollárért, azaz kevesebb, mint két öreg Szu-27-es vadászbombázó áráért. 2020 elején a haditengerészet is vásárolt öt drónt, majd a légierő 2021 szeptemberében újból bejelentkezett 24 darabért. Ez utóbbi tétel leszállítása még nem történt meg, legalábbis február elején ukrán illetékesek arról számoltak be, hogy összesen 20 TB2-es áll rendelkezésükre.

De mivel ennyi drónnal legfeljebb egy azeri-örmény-szintű konfliktusban lehet fordulatot előidézni, a több száz harci repülőt, csapatlégvédelmi egységet és páncélost felvonultató Oroszországgal szemben nem, ezért

Kijev 2022 februárjában, hetekkel az orosz offenzíva előtt megállapodott Törökországgal egy ukrajnai dróngyár felépítésében,

ahol ukrán hajtóművekkel ellátott TB2-eseket építenek majd, és ugyancsak Ukrajna gyártaná a Bayraktar legújabb, 2021-ben rendszerbe állított drónjának, az Akıncınek a hajtóművét is.

Az ukrán légierő TB2-es különítménye 2021 októberében debütált, akkor a kelet-ukrajnai szeparatisták egyik tüzérségi ütegét lőtte szét egy drón; az eset jelentőségét jelzi, hogy Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a támadás után telefonon vonta felelősségre török kollégáját Ukrajna „militarizációjáért”. A felelősségre vonás nem véletlen, ugyanis Törökország valóban saját nemzeti sikereként könyveli el a TB2-esek diadalait.

Az orosz konvoj vasárnapi megsemmisítését a kijevi török nagykövet „isteni igazságszolgáltatásként” ünnepelte

a pontosan két évvel korábbi, 2020. február 27-i bajlúni incidensért, mely során az orosz és szír légierő „véletlenül” 34 török katonával végzett.

A drón nem csodafegyver

Amellett, hogy a drónok az elmúlt évtized sztárfegyverévé léptek elő, megvannak a maguk hiányosságai. Egyfelől a TB2-eshez hasonló kisebb drónok sokkal sérülékenyebbek a klasszikus harci repülőknél. A hézagos légvédelmet felvonultató Szíriában és Líbiában is tucatszám semmisítették meg a TB2-eseket, és Ukrajna is legalább 5-öt elveszített már az amúgy is csekély, 24 darabos készletéből.

Az orosz hadsereg – szovjet hagyományokra építkezve – sokrétű és szisztematikusan felépített csapatlégvédelemmel rendelkezik, ami azt jelenti, hogy a nagy légvédelmi rakétarendszerek mellett nagy számban alkalmaz vállról indítható rakétákat, és nagy szerepet játszanak a klasszikus, gyorstüzelésű légvédelmi lövegek (természetesen már önjáró változatban).

Másfelől Oroszország ráadásul az elektronikai hadviselésben is erős. A drónok fejlődésével párhuzamosan finomodnak a kapcsolat leárnyékolására, megzavarására, sőt, az irányítás átvételére alkalmas módszerek is. 2011-ben például Irán állítása szerint úgy tudott saját területére navigálni egy Afganisztán felett repülő amerikai Sentinel drónt, hogy meghekkelte az irányítórendszerét, és iráni célkoordinátákkal írta felül az eredeti leszállási helyre vonatkozó parancsot. 2018-ban egy Szíriába telepített orosz Krasuka zavaróegységnek sikerült tönkretennie egy TB2-es irányítórendszerét, megsemmisítve a drónt.

Más kérdés, hogy nyugati szakértők meglepetésére Oroszország eddig visszafogta magát az elektronikus hadviselés területén; Mason Clark, az Institute for the Study of War elemzője például úgy látja, hogy a stratégiai bombázókkal, robotrepülőkkel együtt az ukrán kommunikációs rendszer teljes zavarása is hiányzik a csatamezőkről.

Egy jellemzően 3-4 drónból és egy irányítóközpontból álló drónegységnek is vannak logisztikai igényei, a 200 méteres felszállópályához szükséghelyzetben autópályaszakaszokat szoktak lezárni, de fel kell állítani az irányítóközpont – igen jelentős – áramfogyasztását biztosító aggregátorokat és a védelmet is. Ez utóbbi azért is fontos, mivel az ellenfél elektronikai hadviselése részben a drónok irányítóközpontjának bemérésére irányul, amire azután rá lehet küldeni egy deszantegységet vagy légicsapást.

A cikk elkészítésében segítségemre volt Palik Mátyás ezredes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója, katonai repülési szakértő.