A csütörtöki orosz–ukrán találkozó más szintet jelent, mind az eddigiek

Többmilliónyi ukrán elűzésével, a civil infrastruktúra pusztításával Oroszország megtisztította a terepet az ukrán erőkkel való leszámoláshoz, de mielőtt Kijevben, Harkivban vagy Mariupolban megkezdődnének vagy felerősödnének a házról házra folyó városharcok, csütörtökön a tervek szerint a háború kezdete óta nem látott magas szintű tárgyalások lesznek a felek között.

A delegációkat Szergej Lavrov orosz és Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter vezeti, és a helyszín sem egy fronttól félreeső belarusz vadászház, hanem a törökországi Antalya városának diplomáciai konferenciája,

házigazdájuk pedig az Ukrajnával és Oroszországgal egyaránt jó viszonyt – bár mindkettőjükkel másként jó viszonyt – ápoló Recep Tayyip Erdoğan lesz. A török elnöknek komoly tapasztalata van abban, hogyan kell elugrani egy orosz háború fenyegetése elől, ráadásul a háború mielőbbi lezárása számára különlegesen fontos.

Természetesen a háború lezárása mindenki számára egyre nagyobb téttel bír; hiszen az elfoglalt nukleáris létesítmények felelőtlen kezelése, a NATO-tagállamok támogató akciói (azért Moszkvából teljesen másként néz ki, ha valaki páncélelhárító rakétákat vagy ha MiG–29-es vadászbombázókat küldene Ukrajnába) mind-mind egy még súlyosabb konfliktus árnyékát vetítik Kelet-Európa fölé. Csakhogy jelenleg a konfliktus nincs olyan szakaszában, melyben bármelyik fél is érdekelt lenne a tárgyalásos megoldásban.

Vlagyimir Putyin orosz elnöknek egyáltalán nem áll érdekében, hogy olyan értékes ütőkártyák nélkül üljön asztalhoz, mint például Kijev teljes blokádja, Ukrajna energiahálózatának lekapcsolása, netán valamelyik nagyváros elfoglalása. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök pedig még nem fog belemenni egyetlen, az ország szuverenitását megcsonkító orosz követelésbe sem, hiszen pont ezen követelések elleni harcért adta vérét (valószínűleg) több ezer ukrán, ráadásul az ukrán fegyveres erők sem szenvedtek döntő vereségeket.

A háború elejéhez képest ezek az orosz követelések

Az biztos, hogy az Ukrajnába áramló hadianyag és civil segély csak megacélozza az elszántságot, és a köznapi logika szerint a két hét leforgása alatt nagyon komolyan szankcionált és bojkottált Oroszországot is csak megacélozzák a mára már emberéletek ezreiben is megmutatkozó megpróbáltatások.

Azonban talán mégis a külső, eddigi szövetségesei vagy a semleges felek irányából érkező nyomás az, ami megpuhíthatja Putyint. Árulkodó, hogy már a hajmeresztő húzásai iránt eddig elnézőbb India és Kína stratégiai nyugalmán is repedések mutatkoznak. A komor gazdasági és diplomáciai realitásokkal való szembenézésére utalnak a találkozó előtt megfogalmazott orosz követelések, pontosabban a Putyin inváziónyitó beszédéhez képest hiányzó követelések.

A legfontosabb a „nácitlanítás” fedőnéven futó követelés, mely lényegében egy Moszkvához lojális bábkormány elfogadására kényszerítené az ukránokat, és mely a Kreml hétfői csomagjában már nem szerepelt így benne. A Putyinhoz látogató izraeli békéltető küldöttség kedden amerikai és izraeli lapoknak is nyilatkozó tagjai szerint nem a sajtóosztály hibázott. Szerintük a csütörtökön előterjesztendő orosz ajánlat értelmében

Zelenszkij megtarthatná elnöki posztját, és Moszkva elismerné Ukrajna szuverenitását is, és a demilitarizálást a Donbaszra (a szakadár kelet-ukrajnai tartományokra) terjesztené ki.

De Kijevnek súlyos árat kellene fizetnie a békéért; el kéne ismernie a Krím félsziget feletti orosz fennhatóságot, illetve Donyeck és Luhanszk megyék függetlenségét. Azt is elvárnák, hogy Ukrajna foglalja alkotmányba semleges státuszát, amelynek értelmében nem csatlakozhat „egyetlen blokkhoz” sem, miközben most az alkotmányában szerepel, hogy csatlakozni akar a NATO-hoz.

A negyedik béketárgyalási forduló előtt az orosz delegáció egyik tagja, Leonyid Szluckij azt nyilatkozta az orosz állami tévének, hogy Oroszország „egyetlen tárgyalási pontban sem fog engedni”.

Az izraeli diplomácia, mely a török diplomáciához hasonlóan a legfontosabb közvetítőként igyekszik önmagát beállítani, állítja, hogy bár mindkét részről több jelzés érkezett a háború tárgyalásos lezárására, azért Kijev ezzel az orosz ajánlattal válaszút elé került:

1. vagy elfogadja Ukrajna területi integritásának szétcincálását, de megmenti az állam szuverenitását és megállítja a háborút;
2. vagy visszautasítja az ajánlatot, és egy olyan háborút kockáztat, mely katasztrofális következménnyel járhat Ukrajnára, illetve magára Zelenszkijre is nézve.

A törököknek megvan a gyakorlatuk, hogyan nyugtassák meg a felbőszült medvét

A házigazda elmúlt napokban tett nyilatkozatai alapján nem tekint ilyen messzire;

Erdoğan ugyanis előbb deklarálná a tűzszünetet, és csak ezután venné elő a tartalmi kérdéseket.

Törökország lényegében egy Putyin által is jól ismert modellhez nyúlna, melyet Ankara és Moszkva 2016 után a Szíriában fel-fellángoló konfliktusok lecsillapítására használt. Nem kell valami körmönfont rendszerre gondolni, egyszerűen csak annyiról van szó, hogy a közvetlen konfrontációval fenyegető incidenseknél – mint például amikor török vadászgép lőtt le egy Szíriából átkalandozó orosz bombázót – kis kardcsörtetést követően képesek voltak az általuk szponzorált milíciák, szekták és frakciók feje felett átnyúlva szót érteni, majd a vazallusaik feletti, a nemzetközi szervezeteket kizáró egyeztetéseket intézményesíteni. Asztanában decemberben már a szíriai fegyverszünet kérdéseit áttekintő tárgyalások 17. sorozata kezdődött meg.

Ráadásul Erdoğan és Putyin, illetve külügyminisztereik, Mevlüt Çavuşoğlu és Szergej Lavrov régi tárgyalópartnerek, szóval a török diplomácia a személyes kapcsolatok erejében is bízhat. Bár azért ennek a kapcsolatnak világosan látszanak a korlátai, hiszen Oroszországnak és Törökországnak a szíriai konfliktust sem sikerült megoldania, csak befagyasztania, és nagyon meglepő lenne, ha Ukrajnában akár csak ennyit is el lehetne érni a csütörtöki tárgyalásokon.

Törökország hagyományosan Oroszország ellenlábasának számít a Fekete-tenger és a Kaukázus régiójában, de a 2010-es években Szíriában és Líbiában is rivalizálás alakult ki a két, meglehetősen opportunista hatalmi politikát folytató ország között. Törökország 2014 óta rossz szemmel nézi a Fekete-tenger északi partján tapasztalható orosz nyomulást, és ezt ellensúlyozandó Ukrajnával fontos katonai együttműködési megállapodásokat kötött – ezek egyike az oroszok elleni ukrán ellenállás kultikus fegyverévé váló Bayraktar TB2-es drónok szállításáról szólt, melyet személyesen Putyin is sérelmezett.

De közben Törökország – részben a NATO-nak szóló fricskaként – Oroszországtól vásárolt légvédelmi rakétarendszert, és szó van arról, hogy az Sz–400-asok miatt kútba esett F–35-ös amerikai vadászgépbeszerzést is a szintén ötödik generációs Szuhoj Szu–57-es típussal fogják kiváltani.

Ankara az ukrán invázióval kapcsolatban Izraellel és a Közel-Kelet nagy részével együtt igyekezett elfoglalni egy – ahogy a Council of Foreign Relations elemzése fogalmaz – „stratégiailag érthető, de morálisan nehezen védhető” – középutas pozíciót. Ez azt jelentette, hogy elítélte, majd néhány nap elteltével háborúnak minősítette az orosz agressziót, és álláspontjával aktiválta a Montreux-i Egyezményt, mely 1936 óta fenntartja Törökország számára a jogot, hogy lezárja a Boszporuszt a harcoló felek hadihajói előtt – ami két-három havi háborúskodás után az orosz fekete-tengeri flotta utánpótlásában és megerősítésében már zavarokat is okozhat. De közben Ankara nem vezetett be szankciókat Oroszország ellen, és légterét sem zárta le az orosz polgári gépek előtt.

Ezt a magatartást lehetne a passzivitás jeleként is értelmezni, csakhogy Törökország stratégiai érdeke a Fekete-tenger vidékének két másik meghatározó hatalmával, Ukrajnával és Oroszországgal fenntartott, minimum korrekt viszony, és még ennél is stratégiaibb érdeke, hogy minél hamarabb beálljon a béke.

A török gazdaság ugyanis mindkét háborúzó országra rá van utalva.

Ukrajnából és Oroszországból érkezik a turisták több mint negyede, és ha májusig nem rendeződik a helyzet, akkor gyakorlatilag ugrott az egész turistaszezon, amitől 2022-ben 35 milliárd dollár bevételt reméltek. A háború ráadásul felverte a nem kis részben Oroszországból importált üzemanyagok árát (a benzin hordónkénti árának 5 dollárral való drágulása évi 5 milliárd dollárral dobja meg az államháztartási hiányt, és 1,5 százalékkal rontja a fogyasztói inflációt), az egyik napról a másikra bevezetett útvonal-változtatások súlyos zavarokat idéztek elő a közúti szállításban.

A békére vagy minimum egy tetszetős diplomáciai sikerre pedig azért is van égető szüksége Recep Tayyip Erdoğannak, mivel a saját jegybankelnökeivel szemben is erőltetett unortodox inflációs politikának köszönhetően a török gazdaság már a háború előtt is borzalmas állapotba került. A török líra beszakadt, az alapvető szükségleti cikkek ára 2021-ben átlagosan 100 százalékkal nőtt. A fogyasztási szokások kényszerű átalakulása, az évtizedes csökkenés után újból növekedő szegénység természetesen Erdoğan népszerűségi mutatóiban is megmutatkozik.

Bár a török elnöknek és pártjának, az Igazság és Fejlődés Pártjának legközelebb csak 2023 júniusában kell megmérettetnie magát (az ellenzék egy 2022 őszére kiírt előrehozott választással kalkulál), a kormányon lévő erők számára aggasztó jel, hogy a független média ellehetetlenítése ellenére Erdoğan támogatottsága stabilan 40 százalék alá került, a politikáját ellenzők arányát pedig a közvélemény-kutatók rendre 55-60 százalék körül mérik.