Több generációnyi semlegesség után Finnország és Svédország is a NATO kapujában Putyin ukrajnai háborúja miatt

„Ez egy nagyon fontos pillanat a történelemben. Van egy február 24-e előtti, és egy február 24-e utáni időszak” – mondta Magdalena Andersson svéd kormányfő szerdai, Sanna Marin finn miniszterelnökkel közösen tartott stockholmi sajtótájékoztatóján. A hivatkozott dátum Vlagyimir Putyin orosz elnök ukrajnai inváziójának kezdete, a sajtótájékoztatón pedig Finnország és Svédország potenciális NATO-tagsága volt a téma.

A finn kormányfő azt mondta, országa heteken belül dönt arról, hogy csatlakozik-e a NATO-hoz, míg a svéd kollégája arról beszélt, Svédország csak a helyzet komoly elemzése és saját érdekeinek figyelembe vétele után fog dönteni az esetleges tagságról. A két ország több évtizedes semleges múltjának feladásáról szóló kérdések ugyan nem a semmiből jöttek, de a döntő lökést egyértelműen Putyin agressziója adta meg.

Ezzel párhuzamosan a közvéleményben beállt változást is túlzás nélkül lehet egetrengetőnek nevezni:

egy friss kutatás szerint például Finnország lakosságának 62 százaléka áll ki a csatlakozás mellett, amivel egy több évtizedes trend fordult meg – a háború kezdete utáni napokban lettek először többségben a csatlakozás támogatói. A finneknél látványosabb volt az elmozdulás, pedig korábban Svédországban tűnt nagyobbnak a nyitottság a NATO felé, de március elején már ott is 51 százalék támogatta a csatlakozást.

A népakaratnak pedig úgy néz ki, valós következményei is lesznek. Ugyanis Finnország, ahogy Svédország is, a NATO kapujában áll; amerikai tisztségviselők szerint akár már idén nyáron felvehetik őket a katonai szövetségbe. A Kreml emiatt már el is kezdett fenyegetőzni, hiszen ebben az esetben a teljes szárazföldi határ a NATO-tagok és Oroszország között több mint megduplázódna.

Nyugati szelek

A svéd kormányfő szavai és a hivatkozott számok talán a legegyértelműbb jelei annak a folyamatnak, ami jelenleg végbemegy Észak-Európában. A szakemberek által csak „európai biztonsági architektúrának” nevezett regionális biztonsági stratégia alapkövének számított eddig az, hogy bizonyos államok, mint Finnország vagy Svédország, formálisan semlegesek, azaz nyugati orientációjuk ellenére nem tagjai a NATO-nak (és nem összetévesztendőek az olyan országokkal, amiknek semlegessége nemzetközi szerződésekben van lefektetve, például Svájc és Ausztria).

Ezt a kényes egyensúlyt látszik most megbontani Putyin ukrajnai háborúja. Ezeket az országokat ugyanis nem védi a NATO híres 5-ös számú, kollektív védelmet hirdető cikkelye, és ha az orosz elnök kénye-kedve szerint rohanhat le országokat, akkor az ő szempontjukból semmi nem garantálja azt, hogy előbb-utóbb nem teszi meg ugyanezt máshol is. Nem véletlen, hogy Finnország, amely körülbelül 1300 kilométer hosszan határos Oroszországgal, aggódva figyeli az eseményeket, lakossága pedig nyaktörő sebességgel fordul a katonai tömb felé.

Az is alátámasztani látszik, hogy az emberek szemében mennyire valóssá vált az orosz fenyegetés, hogy egyrészt a NATO-ba vetett bizalom növekedik a szövetség egyes tagállamaiban, másrészt az Oroszországgal határos NATO-tagállamok, mint például a Balti-országok egyre keményebb lépéseket tesznek a Putyin-rezsimmel szemben, például a gázimport beszüntetésével, és erre sürgetik a többi országot is.

Finn modell

Finnország modernkori történelmének nagy része a nagyhatalmak közötti egyensúlyozásról szólt, semlegességüket így inkább pragmatikussággal, mintsem ideológiai okokkal lehet magyarázni. Az oroszországi bolsevik forradalom után 1917-ben kiáltották ki függetlenségüket az Orosz Birodalomtól, a második világháborúban való részvételük, illetve hősies helytállásuk Sztálin Szovjetuniója ellen pedig világszerte ismert; az már kevésbé, hogy a háború további részében a náci Németországgal szövetségben harcoltak.

A kétpólusú világban ezután következetesen semlegességre törekedett a mindenkori finn kormány. Bár több nyugati orientációjú szervezethez (Európai Szabadkereskedelmi Társaság, Északi Tanács) is csatlakoztak, sem a NATO-ba, sem az Európai Unióba nem kértek felvételt. A hidegháború végéhez közeledve többen is próbálták skatulyába tenni Finnország státuszát, olyan kifejezéseket használva mint a katonai elnemkötelezettség vagy a 19. századi gyökerekkel rendelkező hagyományos semlegesség, azzal az igénnyel, hogy érzékeltessék a semleges államok között fennálló különbségeket.

A Szovjetunió felbomlása merőben új helyzet elé állította Finnországot: az ország ugyanúgy a két világrend között találta magát, ám immáron a nagyhatalmi szembenállás okozta feszültségek nélkül. Finnország előtt lényegében adott volt a lehetőség, hogy újradefiniálja a nyugati világban betöltött helyét.

Ennek eredményeképp először hatályon kívülinek nyilvánították a még a Szovjetunióval kötött Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Egyezmény néhány passzusát, majd 1995-ben csatlakoztak az Európai Unióhoz. Ez utóbbi fejlemény egyesek szerint Finnország valódi semlegességének a végét jelentette.

Nagyhatalmi státuszból középre lavírozni

Svédország más úton érkezett meg a modernkori semlegességhez, mint Finnország. Az 1700-tól 1721-ig tartó északi háborúban elvesztette európai nagyhatalmi státuszát, majd a 19. században Finnországot és maradék kontinentális területeit is. Az első és a második világháborúban sem váltak hadviselő féllé, utóbbiban az északi országok közül egyedül.

A háború során elkerülték a német megszállást, például azzal, hogy nem tiltották be a német hadiiparnak nélkülözhetetlen svéd vasérc kereskedelmét. Ezzel párhuzamosan svéd diplomaták az országuk semlegességét kihasználva Európa-szerte segítettek a náci rezsimek üldözötteinek megmenekülni; elég csak Raoul Wallenberg budapesti tevékenységére gondolni, aki egymaga zsidók ezreit mentette meg védőútlevelek kiadásával.

A hidegháború alatt aktív semlegességi politikát folytattak, jellemzően felkarolva a fejlődő világ kisebb országainak ügyeit. A Szovjetunió felbomlása után Finnországgal karöltve felvételt kérek az Európai Unióba, ahova 1995-ben csatlakoztak is.

Élet az európai biztonsági architektúrában

Finnország és Svédország a többi skandináv országgal együtt különleges helyet foglal el az európai biztonsági architektúrában. Norvégia kivételével mindegyikük tagja az Európai Uniónak – ez pedig önmagában jelent biztonsági garanciákat –, amely ugyan rendelkezik saját biztonságpolitikával, de nincs önálló hadserege (ahogy egységes külpolitikája is nehézkes, ezért is kisebb geopolitikai súlya a társadalomtudományi konszenzus szerint annál, mint amennyire gazdasági ereje predesztinálná). Norvégia azonban Dániával együtt a NATO tagja, míg Svédország és Finnország nem.

Ez nem jelenti azt, hogy a két országnak ne lenne semmilyen kapcsolata a katonai szövetséggel, amelynek a Békepartnerség programjának is részei. Svédország a második világháború óta többször is titokban együttműködött a blokkal, míg Finnország az EU-tagsága óta ápol szorosabb kapcsolatokat.

Ez gyakorlati értelemben főleg a tagállamokkal és szervezetekkel folytatott védelmi együttműködés folyamatos növekedését jelenti.

Ebben a tekintetben különösen fontos az Egyesült Államokkal való intenzív kétoldalú kapcsolat, amit jól illusztrál Finnország közelmúltbeli döntése 64 F-35-ös vadászrepülőgép megvásárlásáról. 2014-ben pedig partnerországi viszonyuk is magasabb státuszba került a NATO-n belül. Mindez Finnországot és Svédországot szilárdan az európai biztonsági architektúra nyugati táborába helyezi.

A finnek ejtik az orosz támogatású atomerőművet

Az is igaz viszont, hogy Finnország a legtöbb uniós államnál oroszbarátabb külpolitikát követett, legalábbis egészen Ukrajna inváziójáig. Magyarországot leszámítva Finnország az egyetlen olyan EU-tagállam, amely jelentős nukleáris projektbe fogott bele orosz támogatással: a Hanhikivi-félszigeten épülő új atomerőműnek ugyanis a Roszatom lett volna a fő finanszírozója.

A helyzet a háború kezdete óta azonban jelentősen megváltozott. A finn kormány ugyanis rögtön elkezdett látványosan kihátrálni a Paks II. mintaprojektjeként számon tartott erőmű projektje mögül, a finn gazdasági miniszter pedig március végén arról beszélt a parlament előtt, kizárt, hogy a projekt megkapja a szükséges építési engedélyeket, ami lényegében az egész vállalkozásnak végét jelenti.

Sőt, szerdán a finn kormány benyújtott a parlament elé egy jelentést, amelyben összegezték és elemezték országuk potenciális NATO-tagságának következményeit. Többek között arra jutottak, hogy:

• Ha Finnország és Svédország csatlakozna a NATO-hoz, azzal megnőne a „katonai erő használatának költsége” a Balti-tenger környékén, ami hosszú távon az egész régió nagyobb stabilitásához vezetne.
• A legjelentősebb hozománya a finn NATO-tagságnak a katonai szerződés kollektív védelemről szóló 5-ös cikkelye lenne.
• Az 5-ös cikkelyben foglaltak elrettentő erejüknél fogva nagyobb hatékonysággal tudnák távol tartani az esetleges agresszorokat.
• Oroszország valószínűleg negatívan reagálna Finnország NATO-tagságára, ezért olyan kockázatokra is fel kell készülniük, amik egyelőre „nem teljesen felmérhetőek”. Ennek ellenére Oroszországgal a NATO-csatlakozás után is „funkcionális” kapcsolatokra kell törekedni.
• Svédországgal pedig szoros együttműködés szükséges a csatlakozási fázis során, illetve egy esetleges „közös csatlakozási procedúra” jelentősen megkönnyítené az orosz reakciókra való felkészülést.

Egyre több szó lesz erről a következő hetekben

Mind a jelentés bemutatása, mind a nukleáris beruházás elvetése jelentős változást jelez Finnország biztonságpolitikájában. Oroszország agressziója és a hajlandósága, hogy katonai erőt alkalmazzon geopolitikai céljai elérése érdekében, úgy tűnik, megnehezítette a semleges nemzetek koncepciójának gyakorlati megvalósítását: képletesen mondva a két lövészárok között eltűnt a hely. A folyamat azonban már korábban elkezdődött: Finnország elnöke idei újévi beszédében például külön kihangsúlyozta, hogy a finn népnek joga van eldönteni, szeretnének-e csatlakozni a NATO-hoz vagy sem.

Sanna Marin kormányfő szerdán azután jelezte, hogy heteken belül döntenek a NATO-csatlakozás kérdéséről, hogy közzétették a már említett jelentést, ami a parlamenti vitának is megalapoz. Pénteken aztán az Európa-ügyi miniszter is megerősítette, „nagyon valószínű” a csatlakozási kérelem benyújtása, de a döntést még nem hozták meg.

A finn kormányhoz képest a svéd vezetésben kevésbé látványos a lelkesedés egy esetleges NATO-csatlakozás felé, legalábbis a miniszterelnök szavaiból ítélve. Magdalena Andersson március elején még azt mondta, Svédország NATO-tagsága „destabilizálná Európát”, ám a hónap végén finomított álláspontján, és már nem zárta ki teljesen a státuszváltást.

Svédország mintha lassabban reagálna a megváltozott geopolitikai körülményekhez, ám ez több mindennel magyarázható: egyrészt semleges hagyománya szorosan kötődik egy különutas ideológiához, másrészt ennek az ideológiának az önjelölt védnöke a jelenleg is kormányon lévő szociáldemokrata párt. Hétfőn a svéd kormánypárt bejelentette, hogy belső vitára bocsátja NATO-politikáját az ukrajnai háború fényében, az ellenzéki jobbközép pártok pedig a tagság felé mozdultak el. Svédország azért is más helyzetben van, mint szomszédja, mert szeptemberben parlamenti választásokat tartanak az országban, a NATO-tagság kérdése így a várható kampány miatt is még hangsúlyosabbá válhat.

Elemzők szerint azonban nem valószínű, hogy Finnország csatlakozna a NATO-hoz, Svédország pedig nem: a két országot „egy csomagként” kezelik, és ha a csatlakozás mellett döntenek, inkább egyszerre, vagy nem sokkal egymás után fogják majd ezt tenni.

A NATO nyitottnak mutatkozik, Moszkva fenyegetőzik

NATO-tagországok diplomatái a Foreign Policynek arról beszéltek, hogy kormányaik várhatóan támogatnák a finn és svéd tagsági kérelmeket, ha ezeket beadják. Julianne Smith, az Egyesült Államok NATO-nagykövete is azt mondta kedden, hogy Washington üdvözölné az új tagok felvételét, ha a két északi ország kormánya erről döntene.

Ez persze mind nem illik bele Oroszország „ütközőzónákról” alkotott elképzelésébe, amelyet Putyin maga is gyakran hangoztat, nem utolsósorban akkor, amikor a NATO keleti bővítése ellen szólal fel. Az orosz álláspontot jól mutatják be Maria Zaharova alig burkolt fenyegetései a Twitteren: finn hírekre reagálva az orosz külügyminisztérium szóvivője azt mondta, „Finnország NATO-csatlakozása komoly politikai és katonai következményekkel járna”. Az orosz kormánytisztviselők hasonló fenyegetéseket fogalmaztak meg Bosznia-Hercegovina esetleges NATO-csatlakozásával kapcsolatban.

Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök és miniszterelnök, jelenleg az orosz biztonsági tanács elnökhelyettese ennél tovább ment a héten,

és azt mondta, ha Finnország és Svédország NATO-tag lenne, akkor Moszkva is lépni fog, a szárazföldi határok megerősítése és a Finn-öbölbe vezényelt tengeri erők mellett: „Nem beszélhetünk többé a Baltikum nukleárismentes státuszáról, az egyensúlyt helyre kellene állítani.” A litván védelmi miniszter szerint azonban az oroszok már jó ideje nukleáris fegyvereket állomásoztatnak a litván határ közelében lévő Kalinyingrádban.

Finnország külügyminisztere a CNN-nek arról beszélt, hogy felkészültek a különféle fenyegetésekre Oroszország részéről. Közben vannak olyan szakértők is, akik szerint noha Oroszország keményen ellenezné Finnország és Svédország tagságát, nem ugyanúgy kezelné ezt a kérdést, mint olyan országok esetében, amelyek korábban a Szovjetunió részei voltak, és Putyin a saját befolyási övezetébe esőnek tartja őket.

Mindent egybevetve, az Oroszország és a Nyugat közötti konfliktus elmélyülése jelentős kockázatokat jelent a másik oldallal közvetlenül határos országok számára. Ezért nem meglepő, hogy a kelet- és észak-európai országok extra biztonsági garanciákat keresnek: egy katonai szövetség szerződésben lefektetett kötelezettségvállalásánál pedig nehéz jobbat találni.

Egyelőre nem lehet biztosan megmondani, hogy Finnország és Svédország teljes értékű NATO-tag lesz-e a közeljövőben vagy sem, bár több jel is arra mutat, hogy komoly az elhatározásuk. Az azonban világos, hogy Putyin háborúja jelentős változásokat okozott az európai biztonsági architektúrában, és a korábban semleges országoknak várhatóan hosszasan el kell gondolkodniuk azon, hogyan reagáljanak az Oroszország által jelentett fenyegetésre.