Új szintet jelentett Putyin és Hszi találkozója, de nagy orosz-kínai összeborulásról nem beszélhetünk

Bár a nyugati világ egy jelentős része nem képviseltette magát magas szinten a pekingi téli olimpia megnyitóján, az esemény nem maradt illusztris vendégek nélkül. Vlagyimir Putyin orosz elnök amellett, hogy részt vett a nyitóünnepségen, az esemény előtt Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államelnökkel is találkozott. Ez alkalomból az orosz elnök nem győzte a két ország „barátságát és stratégiai partnerségét” hangoztatni, ezt pedig egy 30 éves gázszállítási szerződéssel, valamint egy szép hosszú közös nyilatkozattal is megtámogatták. Utóbbiban egyebek mellett

• felszólították a nyugati világot, hogy hagyjon fel a hidegháborús mentalitással,
• a NATO-t, hogy hagyjon fel a keleti bővítéssel.
• Kiálltak a „színes forradalmakkal” (azaz az autoriter államok – Moszkva, Peking és a nyugati szélsőbaloldal értelmezésében a Virginia állambeli Langley-ből irányított – ellenzéki mozgalmaival);
• és a „külföldi befolyás”, azaz emberi és politikai jogsérelmek miatti kritikákkal szemben.
• Elítélték, hogy „egyes államok, katonai és politikai szövetségek” (azaz az Egyesült Államok és szövetségesei) mások biztonságát veszélyeztető egyoldalú katonai előnyökre próbálnak szert tenni;
• és hogy egyes, a „nemzetközi közösségben kisebbséget képviselő erők egyoldalú katonai lépésekkel akarnak megoldani nemzetközi problémákat” (amely alatt vélhetően nem az Ukrajna határán felvonuló Oroszországra vagy a Dél-kínai-tengeren szomszédjaival kergetőző Kínára gondoltak).
• Deklarálták, hogy a barátságuk nem ismer korlátokat;
• együttműködnek az infokommunikációs technológiák nemzetközi szabályozása (más szóval az internet és más IT-szegmensek szorosabb állami kontroll alá vétele) terén;
• valamint azt is, hogy ők márpedig demokráciák (dacára annak, hogy elég sok minden utal ennek ellenkezőjére).

Az esemény tehát jó alkalom volt Putyin számára, hogy jelezze, az ukrán határon folyó orosz csapatösszevonások és az ezzel összefüggő heves amerikai és NATO-s bírálatok ellenére vannak még erős szövetségesei (akiknek nem sokméteres asztal jár).

A találkozó, illetve általában véve az utóbbi évek szívélyes orosz–kínai viszonya közepette olyan értékelések is napvilágot láttak, amelyek szerint alakul a Peking–Moszkva tengely, ez pedig Oroszország számára a diplomáciai támogatás mellett gazdasági kiutat is jelent a nyugati szankciók alól, míg Kínának is jól jön, hogy az Egyesült Államok a kelet-európai feszültségekkel van elfoglalva, nem a kelet-ázsiaiakkal. Sőt, egyesek odáig mentek, hogy egy új világrend létrejöttének vagyunk szemtanúi, ahol a tengely célja az amerikai befolyás csökkentése és egy, az autokráciák számára előnyösebb nemzetközi rend megteremtése.

Másfelől számos (és nemcsak nyugati) értékelés szerint a nagy kínai–orosz barátság a felszín alatt messze nem is olyan erős: Moszkva sem bízik ám annyira Pekingben, miközben Peking számára az orosz magatartás nem sok kézzel fogható előnnyel jár.

Új szint

Dmitrij Trenyin, az amerikai Carnegie alapítvány moszkvai irodájának vezetője azt írta, hogy a közös nyilatkozat új szintet jelent a kínai–orosz kapcsolatokban, a két ország közös frontot nyitott az amerikai nyomás ellen Európában, Ázsiában és globálisan. Danil Bocskov, az orosz nemzetközi kapcsolatok tanácsa nevű állami kutatóintézet elemzője pedig azt mondta, „úgy tűnik, hogy a feszült konfrontáció közepette Kína nyíltan Oroszország oldalára állt, ami eltérést jelent a korábbi, a kényes ügyekben hagyományosan neutrális álláspontjától”.

Szergej Radcsenko, a Johns Hopkins Egyetem történésze szerint a szöveg egy „globálisan releváns ideológiai narratívát próbál teremteni, hogy legitimálja Peking és Moszkva törekvéseit a nemzetközi rend átformálására”. Mindezt úgy akarják elérni, hogy kiforgatnak és kikezdenek egyes széles körben elfogadott kategóriákat, például a demokrácia vagy a nemzetközi közösség fogalmát. Azaz végső soron azt állítják, hogy ők a rendet védelmező demokráciák, és az agresszív Egyesült Államok a fenyegetés.

Számos értékelés kiemelte, hogy Kína a NATO keleti bővítésének elítélésével először emelt szót nyíltan az európai biztonsági rendszer alakulásának kérdésében.

Visszatérő érv az is, hogy Kínának nincs ellenére, hogy az Egyesült Államok nem éppen az ázsiai ország feltartóztatásával van elfoglalva, hanem kénytelen Putyin ukrajnai manővereire összpontosítani. És egyesek Ukrajna és Tajvan között is hajlamosak párhuzamot vonni: az elképzelés szerint Peking most támogatja Ukrajna megszállását, cserébe orosz segítségre számíthat Tajvan lerohanása esetén.

Az is tény ugyanakkor, hogy a közös nyilatkozat szövegében a korábban a NATO-nak benyújtott orosz követelésekkel szemben, amelyek gyakorlatilag a teljes keleti bővítés visszacsinálását és végső soron Magyarország és a többi térségbeli ország tagságának kiherélését jelentenék, pusztán a további bővítést (azaz Ukrajna és Grúzia esetleges csatlakozását) ítéli el.

Radcsenko azt is kiemelte, hogy bár a közös nyilatkozat általános üzenete az, hogy Kína támogatja Oroszországot, Ukrajna név szerint nem szerepel a szövegben. Ez szerinte azt jelzi, hogy Kína szeretne távolságot tartani az ukrán kérdésben Putyintól.

Igor Gyenyiszov, a szovjet-orosz diplomataképző, a moszkvai nemzetközi kapcsolatok intézet (MGIMO) kutatója szerint a közös nyilatkozatban nemcsak hogy nem szerepel Ukrajna, hanem a két ország „alapvető érdekeiről” szóló rész az orosz szövegben a jelek szerint csak a közös szomszédságukra, más szóval Közép-Ázsiára vonatkozik. Azaz míg az orosz diplomácia próbálja azt a látszatot kelteni, hogy kínai támogatással masíroznak az ukrán határon, ez nem olvasható ki a dokumentumból.

Gyenyiszov szerint emögött az áll, hogy a kínai vállalatok európai gazdasági érdekeinek fényében Peking nem érdekelt a konfliktus fokozásában. Hasonló véleményen volt Alekszandr Gabujev, az amerikai Carnegie alapítvány moszkvai intézetének kutatója és a Politicónak nyilatkozó más orosz elemzők is.

Az tény, hogy Peking fontos segítséget jelent Oroszországnak a nyugati szankciók kivédése terén, valamint hozzájárult az orosz gazdaság kitettségeinek diverzifikációjához és az orosz elszigeteltség feloldásához is. Kína például ma már Oroszország legfőbb kereskedelmi partnere, és az orosz jegybanki tartaléknak már 14 százaléka kínai jüanban van – 2018-ban ez az arány még csak 5 százalék volt. Ám hiába egyre erősebb a két ország nagy barátsága, Ukrajna kérdésében nem valószínű a tevékeny kínai segítség – bár Putyinnak az is elég, ha Peking neutrális marad a kérdésben, írta a lap.

Szeretik Putyint, de még jobban szeretik a pénzt

Prominens kínai kutatók is úgy vélték, hogy Peking messze nem lelkes az orosz machinációk miatt. Feng Jü-csün, a Fudan Egyetem Oroszország- és Közép-Ázsia-tanulmányok intézetének vezetője például azt írta, hogy Oroszország Nyugattól való elzárkózása vagy elzárása nem lenne előnyös Kínának. Oroszország szerinte már most is egyre inkább rá van szorulva a kínai technológiára, a kínai pénzre, a kínai piacra és Kína politikai támogatására, így Pekingnek nincs további nyerni valója a helyzet fokozásával. Feng azt is kiemeli, hogy szemben a nyersanyagexportőr Oroszországgal, Kína „fejlődése nagyban függ a nemzetközi ipari, technológiai és ellátási láncokhoz való hozzáféréstől”, ami csökkenti Peking számára az orosz konfrontáció támogatásának potenciális geopolitikai előnyeit.

Jang Cseng, a Sanghaji Nemzetközi Tanulmányok Egyetem Oroszország-szakértője úgy vélte, Putyin sem járna jól egy konfliktussal, és Kína számára sem hozna előnyöket a dolog: hiába vonná el időlegesen Amerika figyelmét, Washingtonban ettől még Peking maradna a fő ellenfél, és „a Kína feltartóztatására irányuló amerikai nagy stratégia nem változna”. (Az egy másik kérdés, hogy van-e egyáltalán ilyen, amit egy korábbi cikkünkben jártunk körbe.)

Si Jin-hong, a Zsenmin Egyetem professzora ehhez hasonlóan úgy vélte, hogy „Kína nem fogja nyilvánosan elítélni az esetleges orosz inváziót Ukrajnában, de nem is fogja támogatni”. Szerinte arra sem kell számítani, hogy Kína nagy segítséget nyújtana az esetleges nyugati gazdasági szankciók orosz megkerülése érdekében egy invázió esetén,

Hszi pedig eleve nem akarja, hogy a pekingi téli olimpiát egy háború árnyékolja be.

Hasonló húrokat penget Ryan Hass, a washingtoni Brookings Intézet elemzője, aki szerint Pekingben az idei év a téli olimpiáról és a várakozások szerint Hszi Csin-ping pártfőtitkár hatalmon maradását megerősítő pártkongresszusról fog szólni, márpedig ezek egyikéhez sem mutatna jól a külső turbulencia. Kínának az sem hiányzik, hogy az orosz agresszor kvázi-szövetségeseként jelenjen meg a nyugati és nemzetközi narratívában. Tajvan esetében ráadásul szerinte pont a pekingi érdekekkel ellentétes lenne egy orosz támadás, hiszen ez utóbbi pont azt jelezné Washington felé, hogy erősebb eszközökkel kell védenie a sziget de facto különállását.

Hass azt is kiemeli, Ukrajna Kína (és az egész világgazdaság) szempontjából is fontos mezőgazdasági exportőr, és az elszaladó élelmiszerárak idején nem jönne jól a kínai vezetésnek az ukrán import kiesése. Emellett Oroszország esetleges nyugati szankcionálásának is lennének negatív következményei a kínai üzleti élet számára – bár ahogy korábban írtunk róla, az amerikai szankciók hatása az utóbbi években egyre kevésbé súlyos.

A kínai állami média beszámolói jóval visszafogottabbak voltak mint az orosz retorika, és nem nagyon mentek túl a szokásos diplomatikus formulákon, amelyek a bimbózó együttműködésről, a közös stratégiai érdekekről, a javuló gazdasági kapcsolatokról és a két nép barátságáról szóltak. A nagy geopolitikai szervezkedés helyett itt elsősorban a téli olimpia orosz támogatása lengte be a narratívát, miután a kínai közönség számára az ukrán helyzetnél fontosabb üzenet, hogy a világ fontos vezetői (az amerikai diplomáciai szervezkedés és bojkott ellenére) részt vettek a pekingi megnyitón.

Mások viszont úgy vélik, az orosz diplomácia helyes képet fest: Kína végső soron elfogadta az Oroszország által követelt „biztonsági garanciákat”, ami Ukrajna emlegetése nélkül is világos, hogy Ukrajnára vonatkozik. (Mellékszál, de érdekes jelenség, hogy az Orbán-kormány két olyan partnerrel akar pávatáncot járni, amelyek orosz befolyási övezetként tekintenek Magyarország közvetlen szomszédságára.)

Azért szervezkednek

Az ukrán helyzet és a mostani találkozó megítélésétől függetlenül az kétségtelen, hogy a kínai–orosz kapcsolatok látványos fejlődésen mentek keresztül az utóbbi években. Vaszilij Kasin, az orosz tudományos akadémia távol-keleti tanulmányok intézetének kutatója egy 2019-es kommentárjában azt írta, hogy a mostani közeledés mögött egy három évtizedes, fokozatos építkezés van, de különösen 2018 óta új szintre lépett a két ország katonai együttműködése, amelyhez orosz oldalról a Krím félsziget megszállása utáni nyugati kirekesztés, kínai oldalról Donald Trump amerikai exelnök konfrontatív külpolitikája és gazdasági szankciói járultak hozzá.

Más kommentárok kiemelik, a két országnak közös érdeke az amerikai befolyás gyengítése, és egy olyan világrend kialakítása, ahol a nyugati demokráciák érdekérvényesítő képessége a mainál jóval alacsonyabb. A két ország lépéseinek jelentős része „az amerikai politikai, ideológiai és biztonságpolitikai nyomással szembeni reakció. Kínában és Oroszországban közös elképzelés, hogy az Egyesült Államok valós és súlyos fenyegetést jelent a biztonságukra nézve”, mondta Li Ming-csiang, a szingapúri Nanjang Egyetem kutatója.

Kasin szerint a biztonságpolitikai viszony további mélyítésének irányába hat, hogy két szomszédos országról lévén szó, nagyon más eszközökre lenne szükségük egymás ellensúlyozásához, mint az Egyesült Államok és szövetségesei elleni fegyverkezéshez. Utóbbi esetében pedig már csak azért is bőven van tér az együttműködés mélyítésére, mert az Amerikával való kapcsolatuk visszafordíthatatlan romlása nagyot enyhített a kényesebb technológiák megosztásával kapcsolatban korábban fennálló érdekellentéteiken.

A nyugati értékelések visszatérő refrénje ugyanakkor, hogy a kapcsolaton belüli erőegyensúly nem kedvez az oroszoknak, és ezen túl is bőven vannak súlyos érdekellentétek a két fél között. Az Atlanti Tanács egy tavaly decemberi elemzése például arról ír, hogy hiába közeledik a két ország katonailag, és hiába jelentenek fontos pszichológiai nyomást a NATO-ra nézve a közös hadgyakorlataik,

• a gazdasági és üzleti kapcsolataik messze nem rózsásak,
• a kínai és az orosz elit gyanakvó egymással szemben,
• Oroszország nem tud érvényt szerezni prioritásainak Kínával szemben,
• miközben Kína fejlődésével egy alternatív, Moszkvától független gazdasági erőközpontként jelenik meg az orosz Távol-Keleten és a Közép-Ázsiában.

Kadri Liik, az Európai Külkapcsolatok Tanácsa (ECFR) berlini agytröszt elemzője szerint a Kínával kapcsolatos orosz gondolkodás különböző és gyakran eltérő tendenciák ötvözete. Moszkvában nem tartanak Kína megerősödésétől, de nem is bíznak Pekingben – például az orosz szolgálatok is panaszkodnak a kínai kémkedésre, és tartózkodnak a kínai technológia használatától, ahol csak lehet.

Liik két orosz sinológus egy tavaly nyári cikkét emeli ki, amely amellett érvel, hogy Kína erejének növekedése sokszor ellentétes az orosz érdekeknek: a kínai nacionalizmus néha az orosz kapcsolatot is nehezíti, a technológiai együttműködést ideológiai ellentétek terhelik, és Kína olykor az orosz média cenzúrázására is hajlamos.

Ugyanakkor 2014 óta sokat javult a kínai kapcsolat megítélése. Korábban jobban tartottak Moszkvában a potenciális érdekellentétektől, például gyakran előkerült, hogy Kína demográfiai „túlereje” veszélyt jelenthet az orosz távol-keleti területek jövőjét illetően, vagy hogy a kínai befektetések csökkenthetik az orosz befolyást Közép-Ázsiában. Ezek a félelmek a Krím félsziget orosz annektálása és az azt követő nyugati szankciók után hirtelen elillantak, és 2015-től Kína politikai és gazdasági partnerként jelent meg. Bár a gazdasági remények az ipar területén jöttek be, a mezőgazdaság és az energia terén Kína valóban fontos új piac lett – írta Liik.

Uralkodni nem, megosztani tudnak

Michael Kofman, a washingtoni Center for a New American Security elemzője szerint a kínai-orosz kapcsolat nem pusztán egy tranzakcionális, a közös előnyök szülte egység, ugyanakkor nem is egy bimbózó katonai szövetség. Kofman szerint a kapcsolatot leginkább egy meg nem támadási paktumként lehet jellemezni, amit az oroszok szeretnének kiegészíteni gazdasági és technológiai elemekkel. Arra mindenesetre már ez a szint is elég, hogy

a két ország önállóan tudja folytatni a saját kis játszmáját Washingtonnal szemben, azaz ha egységfront nincs is, az amerikai figyelem és erő megosztására már képesek.

A kínai–orosz szövetségtől tartva újabban az is kezd népszerű narratívává válni egyes washingtoni körökben, hogy az Egyesült Államok jobban járna, ha inkább engedne az oroszok kelet-európai követeléseinek, hogy a kompromisszummal leválassza Moszkvát Pekingről – ahogy az 1970-es években sikerült Pekinget leválasztania Moszkváról.

Radcsenko egy nyári cikkében ugyanakkor arról írt, hogy ez nem reális. Szerinte Kína hiába sokkal erősebb, a két ország kapcsolata nem hierarchikus, Moszkvának nem kell behódolnia a pekingi akaratnak; és azzal együtt, hogy a moszkvai és pekingi vezetés világnézete erősen eltér, tudatosan dolgoznak a feszültségek elsimításán, miután az elmúlt párszáz év történelméből levonták a tanulságot, hogy mindketten jobban járnak a jószomszédsággal.

Kadri Liik szintén azt írta, hogy Oroszországot és Kínát nem kizárólag a Nyugat „hozta össze”, ebből fakadóan a kapcsolatra való külső ráhatás is mérsékelt. Arról nincs szó, hogy a közeljövő nagy szövetségének kialakulását látnánk, de arról sincs, hogy csak úgy szét lehetne robbantani őket. Az orosz–kínai kapcsolat erősödésére számít a RAND amerikai stratégiai elemzőcég is, amely egy tavalyi jelentésében azt írta, a közelebbi, formális szövetség nem tűnik attraktív opciónak egyik félnek sem, miután mindketten szeretnének a másiktól független külpolitikát folytatni, ám az Egyesült Államokkal szembeni közös érdekek összetartják majd őket.

A RAND szerint a kínai–orosz dacszövetség ereje 2022-re közelíteni fog az Egyesült Államokéhoz, bár meghaladni nem fogja azt. Ám a két ország katonai erejétől és politikai befolyásától függetlenül komoly gyengeségekkel is rendelkezik,

amit jelez, hogy az új gázszerződés elszámolási pénzneme az euró lesz, miután az oroszok mégis csak jobban szeretik a konvertibilis valutát, mint a jüant.