Az ukrán elnök tömeghisztériától óv, majd arról beszél, hogy nyolc éve folyamatosan lehetséges az orosz támadás. Az amerikai nyilatkozatok alapján a háború még esélyesebb, de látják értelmét a tárgyalásnak Moszkvával. Nehéz szétválasztani több mint százezer orosz katona árnyékában, hogy mennyi az orosz nyomásgyakorlás, a nyugati drámai tálalás és mennyi a valós esélye annak, hogy Ukrajnát megtámadná Oroszország, amit a NATO új szankciók mellett néhány ezer katona átcsoportosításával és az ukrán erők felfegyverzésével akadályozna meg. Moszkva stratégiai érdekei és a gazdasági racionalitás azonban éppúgy a háború elkerülése felé mutat, mint az európai gazdasági és az amerikai geopolitikai érdekek, már csak azért is, mert Washington hosszabb távon inkább Kínára koncentrálna.
Ha a Kreml célja az volt, hogy 30 év után újból komolyan számoljon az Egyesült Államok azzal, hogy Oroszországnak is vannak stratégiai érdekei, akkor Moszkva az orosz erők Ukrajna körüli mozgolódását első körben sikerként könyvelheti el: tárgyalhatott ezekről a stratégiai érdekekről januárban az Egyesült Államokkal és a NATO-val. Bár előre semmi sem mozdult, szerdán Washington a további tárgyalás szándékának jeleként megküldte az oroszok által követelt írásos válaszát a Vlagyimir Putyin orosz elnök által decemberben megfogalmazott biztonsági garanciákat tartalmazó követeléslistájára. A labda most az orosz térfélen pattog – mondta Antony Blinken amerikai külügyminiszter.
Ha azonban a Kreml célja az volt, hogy ennek az orosz követeléslistának maradéktalanul érvényt szerezzen, akkor az elmúlt csaknem egy évnek – a tavaly áprilisi első, Ukrajna körüli katonai átcsoportosítástól számítva – Moszkva szempontjából sincsen pozitív hozadéka:
- a NATO nem deklarálja, hogy elviekben is elutasítja Ukrajna esetleges felvételét,
- nem merül fel, hogy az orosz igényéknek megfelelően a NATO infrastruktúrája visszatérne az 1997-es állapothoz, kiüresítve a cseh, lengyel és magyar tagfelvétellel indult, összesen öt bővítési hullámot, hogy afféle pufferzónát alakítson ki Oroszország és a NATO nyugati tagjai között.
„Egyértelművé tettük, hogy alapvető elveinket fenntartjuk, beleértve Ukrajna függetlenségének, területi integritásának biztosítását, és azt, hogy az országok maguk döntsenek biztonsági megállapodásaikról és szövetségeseik megválasztásáról” – mondta Blinken, jelezve, hogy „nincs változás és nem lesz változás” abban, hogy a NATO továbbra is nyitott marad új tagok felvételére. Blinken azonban hozzátette, hogy egy „komolyan vehető diplomáciai utat ajánlanak fel, ha Oroszország hajlandó ezt választani.” Az átadott írásos választ nem hozták nyilvánosságra, de Ukrajnának is eljuttatták.
Eközben a NATO főtitkára is üzent Oroszországnak. Jens Stoltenberg százezer, Ukrajna közelében lévő orosz katonáról beszélve felszólította Moszkvát, hogy vonja ki csapatait Ukrajnából – ez a szakadárokat támogató, burkoltan jelen lévő erőket jelentheti –, Moldáviából – ez a szakadár Dnyesztermenti Köztársaságban állomásozó, a 90-es évek elejétől folyamatosan ott lévő erőkre utal – és Grúziából – azaz Oroszország által 2008-ban önálló államként elismert Dél-Oszétiából és Abháziából.
Ez az a pont, ahol kiderülhet, hogy az ukrán határ mentén több mint százezer katonát felvonultató Putyin tovább akarja-e fokozni a feszültséget, és ha igen, milyen lépéseket kész megtenni ennek érdekében, vagy pedig látszani fog, hogy azért tette magasra a tétet, hogy legyen miből engednie.
Az orosz oldalról egyelőre jelezték, hogy Putyin megvizsgálja az amerikai választ, ez pedig időbe telik majd. Szergej Lavrov külügyminiszter annyit mondott, hogy ugyan a fő aggodalmaikra nem válasz a dokumentum, de „reményt ad, hogy komoly párbeszéd induljon” kisebb kérdésekről.
A feszültséggel, amellyel újra értelmet nyert az Oroszország és a Nyugat hidegháborús időszakot idéző szembeállítása, csak gyengült Oroszország és vele együtt Európa biztonsága – aminek alapján az is látszik, hogy az Ukrajna körüli konfliktus messze nem csak Ukrajnáról szól. Ebben a helyzetben pedig Európa ismét szembesülhetett azzal, biztonságának szavatolásáért kevéssé felel: a tárgyalások a szuperhatalmi státusz visszaszerzésének igényével fellépő Oroszország és az Egyesült Államok között zajlottak és zajlanak a jövőben is, még ha vannak is európai kezdeményezések, mint egy alacsony, tanácsadói szinten tartott párizsi egyeztetés szerdán orosz, ukrán, német és francia részvétellel.
Hová lett a hidegháború végének idillje?
- A Nyugat és Oroszország közötti feszültség gyökerei valójában a Szovjetunió megszűnéséig, így Moszkva szuperhatalmi státuszának elvesztéséig nyúlnak vissza. Az EU és a NATO bővítésének előrehaladtával – amelynek az egésze Vlagyimir Putyin 2000-ben megkezdett elnöksége utánra esett, kivéve a NATO 1999-es, Magyarországot, Lengyelországot és Csehországot érintő bővítését – Oroszország egyre többször jelezte, hogy a folyamat ellentétes saját biztonsági érdekeivel.
- Mind gyakrabban került elő a becsapott Oroszország toposza, hogy a Nyugat átverte a békére törekvő utolsó szovjet vezetőt, Mihail Gorbacsovot, akit azzal ámítottak, hogy a NATO nem terjeszkedik keletre. (Ilyen tartalmú megállapodás sosem született, leszámítva azt, amely máig is érvényesen arról rendelkezik, hogy az újra egyesült Németországba olvadt NDK területére nem telepítenek külföldi NATO-erőket és fegyvereket, ott csak a német haderő jelenik meg. A hivatkozott nyugati nyilatkozatok is erre vonatkoztak, maga Gorbacsov azt mondta, a NATO-bővítés kérdése egyszerűen nem is került elő a tárgyalásokon.)
- Vlagyimir Putyin a 2007 eleji müncheni konferencián tette mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy Moszkva nem fogadja el az Egyesült Államok dominálta „egypólusú világrendet”. Ennek a nemzetközi szerződések felmondásával, fegyveres feszültségekkel teli időszaknak a kronológiájáról ebben a cikkben olvashat bővebben.
Egy évvel a müncheni beszéd után Oroszország már fegyveres harcban állt a grúz erőkkel a Grúziához tartozó, de orosz támogatással lényegében önálló Dél-Oszétiában, amelyet végül önálló államnak ismert el, és ezt tette Abháziával is. Hogy melyik fél kezdte, az nem egyértelmű, mindenesetre a rendezetlen területi vitával lekerült a napirendről Grúzia esetleges NATO-csatlakozása – igaz, ez egyébként sem állt küszöbön, elvégre 2007 végén a bukaresti NATO-csúcson sem Grúzia, sem Ukrajna nem kapott csatlakozási meghívót.
2014-ben a Viktor Janukovics elűzésével hatalomra jutott ukrán erők győzelme után Moszkva ismét az ország NATO-hoz való közeledése miatt lépett visszafordíthatatlanul arra az útra, amely mostanra a hidegháborút idéző – de annál kiszámíthatatlanabb – feszültséghez vezetett. Oroszország felrúgta a maga által is aláírt, Ukrajna területi épségét garantáló Budapesti Memorandumot, elcsatolta a Krímet, támogatta a kelet-ukrajnai szeparatisták által létrehozott donyecki és luganszki kváziállamokat.
Az 14 ezer ukrajnai, jórészt civil életét követelő konfliktus azonban inkább a megcsonkított Ukrajna távolodását gyorsította meg, ez is vezetett az orosz csapatmozgásokhoz és a nyugati vádakhoz, amelyek szerint Oroszország Ukrajna inváziójára készül.
A feszültség oda is vezethet, amit Moszkva el akar kerülni
Oroszország ezt tagadja, de a nyugati aggodalmakat láthatóan nem bánja, mert kifelé és befelé is az erő jeleként adhatja el. Jól jöhet Vlagyimir Putyin elnöknek is személyesen, aki 2024-ben a jelek szerint újabb hatéves elnöki ciklusáért indulna, amit jogilag az alkotmánymódosítás tesz lehetővé, politikailag pedig a feszült külpolitikai helyzet adhat hozzá hivatkozási alapot.
A háborúközeli helyzetről szóló nyugati nyilatkozatok a NATO esetében pedig azt is jelentik, hogy visszatérhet azokhoz a geopolitikai keretekhez, amelyekben létrejött. Joe Biden amerikai elnök pedig kemény odamondásokkal cáfolhat rá azokra, akik szerint túl puha vezető volna, és úgy állhat ki Ukrajna mellett, hogy közben a NATO-tagságot sem kell beígérnie.
Ráadásul jelenlétét erősítheti a NATO keleti tagjainál: a háborús fenyegetésre az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, az orosz kisebbségre hivatkozással végrehajtott agressziótól szintén tartó balti államok – amerikai jóváhagyással – egyre több hadianyagot juttatnak Ukrajnának. A Pentagon pedig 8500 amerikai katonával támogatná a NATO 40 ezer fős Gyorsreagálású Hadtestét.
Az az átdobott 8500 katona a kelet-európai NATO-tagországok területére, az ukrán határ közelébe érkezne, még egy esetleges orosz invázió előtt. A CNN értesülése szerint a célországok között van Románia, Bulgária és Magyarország is – mindhárom országba nagyjából ezer-ezer fős NATO-szövetséges csapat érkezhet, nagyjából úgy, ahogy előretolt csapatokat vezényeltek a Baltikumba és Lengyelországba is. Egy európai diplomata szerint az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is fontolgatja az új telepítéseket, de nem mind a harminc NATO-tagállam hajlandó erre. Németország például korábban jelezte, nem szállít fegyvereket Ukrajnának, csak tábori kórházat küldenek az Oroszországgal fennálló feszültség idején.
De mit akarhatnak az oroszok?
Putyin követelései olyanok, amilyeneket legfeljebb egy megnyert háború után lehetne megfogalmazni, márpedig a Nyugat nem érzi magát vesztesnek, és az afganisztáni fiaskó vagy a Kínával szemben növekvő feszültség nem indok arra, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei kapituláljanak Európában – értékelte az orosz igényeket a Moszkvai Carnegie Intézet elemzése. Az azonban nagyon is lehetséges, hogy Putyin azért fokozta ennyire a tétet, hogy legyen miből engednie. Már fontos előrelépés lehetne a szempontjából,
ha felélesztenék a tavaly megszűnt NATO–Oroszország Tanácsot, vagy sikerülne ismét létrehozni egy Nyitott Égbolthoz (a fegyvertelen gépekkel légtérmegfigyeléshez) hasonló egyezményt
– amelyből előbb az Egyesült Államok, majd arra válaszul Oroszország lépett ki.
A Moszkvai Carnegie Intézet vezetője, Dmitrij Trenyin szerint nyugati részről már felmerült, hogy katonai aktivitásukat valóban vissza lehetne fogni Kelet-Európában, illetve a kis- és közepes hatótávolságú rakéták európai telepítéséről valóban le lehetne mondani. Szerinte fontos felismerni, hogy Oroszország Ukrajnával kapcsolatban alapvető stratégiai érdeket fogalmazott meg, amelyet – ha nem érhet el diplomáciai úton, akkor – más eszközökkel igyekszik elérni.
Ez még mindig nem egy Ukrajna elleni háborút jelent – szándékosan ezzel senki sem számol, bár a halmozódó fegyverek és a kölcsönösen forrósodó nyilatkozatok után nő a veszélye annak, hogy hiba csúszik a felek számításába, és a pszichológiainak szánt hadviselés helyenként valódiba csap át. Reálisabb azonban a még szorosabb orosz együttműködés Belarusszal és Kínával, amely hosszabb távon ráadásul nagyobb kihívást jelent az Egyesült Államoknak, mint Oroszország.
A mostani feszült helyzetben Kína szempontjai nincsenek előtérben, de teljesen elfelejteni sem lehet őket. 2008-ban épp a pekingi nyári olimpiai játékok nyitónapján robbantak ki a grúz–orosz harcok Dél-Oszétiában. Február 4-én, jövő pénteken a kínai fővárosban ezúttal téli olimpia kezdődik. A Bloomberg névtelen pekingi forrásra hivatkozva arról írt, Hszi Csin-ping kínai elnök arra kérte Putyint, ne indítson inváziót Ukrajna ellen az olimpia alatt, habár az információt a kínai külügy a kínai–orosz kapcsolatok elleni provokációnak minősítette. Valóban, az is mutatja, hogy nem kell olimpiához kötni katonai megmozdulásokat, hogy a Krím elfoglalását Moszkva 2014-ben két héttel a Szocsiban tartott téli olimpia után hajtotta végre.
Információs harc: háború előtt vagy helyett?
Az információs térben nehéz szétválasztani, hogy a közelgő orosz invázióról szóló nyilatkozatok, névtelen diplomáciai forrásokra hivatkozó hírek mennyire a helyzet objektív szándékú leírásaként születtek, és mennyire részei a pszichológiai hadviselésnek.
Hogy diverzánsok, orosz hekkertámadások lesznek-e, kérdés, Moszkva ezeket a nyugati állításokat is alaptalanoknak nevezi. Az orosz fél ugyanilyen lendülettel beszél esetleges provokációról vagy megrendezett támadásról: az oroszbarát donyecki szakadárok vezetője, Gyenyisz Pusilin egyenesen azt hangoztatta, hogy az ukrán fél majd vegyifegyver-támadást szimulál, hogy azt az orosz félre fogja.
Ezen a terepen nem érdemes találgatni, az mindenesetre látszik, hogy ha feltehetően egyik fél sem akarja magát a háborút, azt nem bánják, ha a másikat ennek az ellenkezőjével megvádolhatják.
Egyelőre azonban olyan feltételekhez kötötték saját súlyos lépéseiket, amelyek bekövetkezését a másik sem akarja: Oroszország vörös vonalként Ukrajna NATO-tagságát is megjelölte – bár a tagság egyébként sincs reális közelségben –, amelyre válaszul a katonai fellépést sem zárja ki Moszkva; az Egyesült Államok elnöke pedig soha nem látott szankciók életbe léptetésével fenyegetett arra az esetre, ha Oroszország katonai erővel átlépné Ukrajna határait. Joe Biden nyilatkozatában új elem, hogy a szankciók személyesen Vlagyimir Putyint is érinthetik. A szankciók vitatható hatékonyságáról itt olvashatja részletes cikkünket.
Nyugaton sok szempont van
A szankciók mindig is érzékeny kérdést jelentettek az Egyesült Államok és az EU között – illetve az EU-n belül is –, hiszen az EU és Oroszország közötti áruforgalom hatszor akkora, mint Oroszország és az Egyesült Államok között. Ráadásul Európa felé a legfontosabb tétel a földgáz, amelynek kiváltása sem egyszerű. A cseppfolyós földgáz alternatívát jelenthetne, de drágább, infrastrukturálisan bonyolultabb, és nem Európa a fő célpont, sőt, egyre megalázóbb helyzetbe kerül, már Biden is igyekezett közbenjárni Katarnál, hogy szükség esetén az EU felé is szállítson belőle. Oroszország exportőrként az ukrajnai konfliktus nélkül növelhetné a bevételeit a magas gázárral, ehelyett most az Északi Áramlat 2-t kockáztatja. Ehhez csütörtökön
az amerikai külügyminisztérium szintén jelezte, hogy ha bármilyen módon orosz invázió történik Ukrajnában, a németekkel együtt megakadályozzák a vezeték megnyitását.
Ez a gazdasági egymásrautaltság is inkább azt erősítheti, hogy nem lesz valódi orosz katonai megmozdulás Ukrajnával szemben.
A szankciókról és Ukrajna katonai támogatásáról az ezúttal kemény szankciókat belengető Németország mindig is visszafogottabban nyilatkozott, mint az EU keleti tagjaiként a történelmileg is jobban érintett Észtország, Lettország, Litvánia és a 38 milliós Lengyelország, amely Oroszország feltartóztatásában az amerikai álláspont határozott képviselője. Ráadásul Varsó Berlinre is neheztel Északi Áramlat és annak további bővítése miatt, mivel kiválthatóvá vált az Európába irányuló orosz földgáz Ukrajnán és Lengyelországon át haladó vezetéke is. A Lengyelország világháborús kiszolgáltatottságával is párhuzamba állított orosz–német együttműködést Varsó azért aggályosnak tartja, mert szerinte ezzel az EU egysége is könnyen megbontható, ellenérdekeltté téve a feleket.
Jó példa erre Magyarország is, amely szeptemberben 15 éves gázszállítási szerződést írt alá Oroszországgal, döcögve, de folyamatban van a Paks 2 is, ráadásul Orbán Viktor jövő hét kedden Moszkvában Putyinnal találkozna. A kormányfő szerint a kormány igyekszik külön kezelni Oroszországhoz fűződő viszonyát az Ukrajnával való kapcsolatától, de kiállnak Ukrajna területi egysége mellett. (Igaz, Budapest és Kijev viszonya nem a legszívélyesebb az ukrajnai nyelvtörvény miatt, és mintha egyik fél sem törekedne a rendezésre – ami Moszkvának nem jön rosszul.)
Eltérően kezelték az EU országai és az Egyesült Államok az ukrajnai diplomáciai képviseleteik helyzetét is: az amerikaiak és a britek a múlt héten felszólították a kijevi nagykövetségeiken dolgozó diplomaták családtagjait, hogy hagyják el Ukrajna területét. Hasonlót sem Magyarország, sem az EU más tagja nem tervezett. Egyébként a New York Times a múlt héten arról írt, hogy a kijevi és lvovi orosz diplomáciai képviseletről is több diplomata hazautazott családjával együtt. Az orosz külügy ezt az értesülést csak közvetve utasította vissza, kijelentve, hogy „a külképviseletek a szokásos menetrendben dolgoznak”.
Kijev szerint mindenki nyugodjon le
Van azonban enyhülésnek is jele, ezt mutatta a normandiai négyek szerdai, párizsi találkozója. A 2014-ben a kelet-ukrajnai helyzet rendezésére először Normandiában összeült német–francia–ukrán–orosz négyes ezúttal alacsony, csupán tanácsadói szinten ült össze, ami megint csak nem azt mutatja, hogy a mostani élesedő helyzet rendezésében Európa vihetné a főszerepet. A megállapodás sem volt áttörés, hiszen csak azt mondták ki, hogy fontosnak tartják a kelet-ukrajnai tűzszünetre vonatkozó minszki megállapodás betartását. De a jelen helyzetben ez is több a semminél, nem véletlen, hogy az ukrán elnök tanácsadója, Andrij Jermak is az Ukrajna körüli feszültség enyhüléséről számolt be ezt kommentálva.
Ez egybecseng azzal, hogy a jelenlegi helyzetben a kijevi vezetés általában is inkább a nyugalmat hangsúlyozó nyilatkozatokra fókuszál. A külügyminiszter már indokoltnak tartotta megmagyarázni a washingtoni és kijevi nyilatkozatok közötti különbséget. Ugyanígy nyugalomra intett beszédében Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is: „mindenkinek mély levegőt kell vennie és megnyugodnia (...), a tömegtájékoztatásnak a tömeg tájékoztatásával kell foglalkoznia, nem a tömeges hisztéria keltésével”. Szerinte az orosz agresszió lehetséges, de így van ez már 8 éve, ebben nincs érdemi változás, csak most „nagyobb körülötte a felhajtás”.
Most az ellenfél az ország idegeivel játszik, hogy így gyengítse ellenálló képességét – vélte az elnök.
Nyilatkozata alapján Kijev is inkább azzal számol, hogy nem lesz háború, csak a fenyegető közelsége lóg a levegőben, amellyel viszont szoros katonai támogatást, gazdasági segítséget remélhet az ország NATO-tagság nélkül is. Kérdés persze, hogy ezt a Moszkva által nem kívánt együttműködést milyen szinten hajlandó elfogadni a Kreml, van-e olyan kompromisszum, amely mégis jogilag is távoli időre tolja ki Ukrajna lehetséges NATO-tagságát, úgy, hogy közben Kijev azt ne érezze nyugati cserbenhagyásnak.
Hosszabb távon Oroszország és a Nyugat intézményi kapcsolatát is meghatározza az, hogyan alakul a konfliktus. Az eddigi feszültségekkel és szankciókkal együtt is inkább egy jól-rosszul működő házasság volt Oroszország és a Nyugat viszonya, ahol azért magától értetődő volt Moszkvában is, hogy a nézeteltéréseket rendezni akarja a nyugati féllel, mindezt diplomáciai eszközökkel. A 2021-es tavaszi és őszi orosz katonai megmozdulás jelentett ebben új szintet, és ezzel Ukrajna szakítópróba lehet: kiderülhet, hogy mennyire térnek vissza valóban a hidegháborúra jellemző évek.