Addig kutatták az amerikai nagy stratégiát, hogy kiderült, talán nem is létezik

Legfontosabb

2021. december 01. – 16:30

Addig kutatták az amerikai nagy stratégiát, hogy kiderült, talán nem is létezik
Illusztráció: szarvas / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Az utóbbi években a nemzetközi sajtóban és a magyar kormányzati kommunikációs felületeken is népszerű téma lett az amerikai felsőoktatásban állítólag tomboló újbalos kultúrharc, azaz az az elmélet, hogy a felvilágosult fiatalság elhallgattatja a konzervatív professzorokat. (Bezzeg a régi szép időkben.)

A nemzetközi politika oktatását illetően ugyanakkor nem újbalos diákok, hanem konzervatív milliárdosok beavatkozása miatt áll a bál. Mint a New York Times cikkéből kiderült, a világ egyik legjobb egyetemeként számon tartott Yale-en a külpolitikai „nagy stratégia” kérdésével foglalkozó program felelőse, Beverly Gage történészprofesszor azért kényszerült lemondani, mert a programot finanszírozó republikánus pénzemberek szerint túl haladó hozzáállással oktatta a témát, és emiatt idősebb konzervatívokat, köztük a megosztó szereplőnek számító Henry Kissingert is tartalmazó öregek tanácsát akartak a nyakára ültetni.

A történet az akadémiai függetlenséget fenyegető veszélyek mellett azért is érdekes, mert ismét felkorbácsolta a nagy stratégia mint külpolitikai koncepció körüli vitákat. Miközben ugyanis az amerikai–kínai feszültségek súlyosbodásával a médiában is napi téma, hogy melyik nagyhatalom milyen „nagy stratégiát” folytat, valójában a nagy stratégiák léte és azonosítása is vitatott dolog.

Az egyik végletet a Kissinger-féle, az ókori görögök vagy Machiavelli kortalannak tartott bölcsességeit hangoztató konzervatívabb szereplők képviselik (köztük akár a hasonló babérokra törő, bár az általa hivatkozott szerzők alapján az angolszász fősodortól kb. két évtized lemaradásban lévő Orbán Balázs, a Miniszterelnökség államtitkára és a miniszterelnök politikai igazgatója).

A másikat pedig azok a progresszívabb kutatók, akik szerint az előbbi hozzáállásnak nem sok köze van a politikatudományhoz; a nagy stratégia mint koncepció pedig értelmetlen a 21. század viszonyai között, és emiatt súlyos hiba a mostani helyzetet ókori gondolkodók bölcsességéből levezetni.

Clinton ellen, Bush mellett

A Yale nagy stratégiai programjának szellemi atyjai Paul Kennedy és John Lewis Gaddis történészek voltak, akik az 1990-es években Bill Clinton akkori elnök szerintük elhibázott külpolitikai lépéseit a stratégiai gondolkodás hiányának számlájára írták. Másik célpontjuk az egyre erősebb módszertani és matematikai hátteret kívánó, a világmindenség megmagyarázása helyett szűkebb, jól körülhatárolható problémákat vizsgáló tudományos hullám volt, amelyet egyesek a mai napig (jobbról és balról is) azzal vádolnak, hogy elnyomja a politikatudomány nagy gondolatait.

Emiatt létrehoztak egy filozófiai és bölcsészettudományi háttérre épülő programot, azzal a céllal, hogy a jövő onnan kikerülő külpolitikai döntéshozói a nagy gondolkodók bölcsességeit megismerve és felhasználva terelgessék az amerikai külpolitikát. A tananyag az általuk nagyra tartott személyek, például Thuküdidész, Machiavelli, Clausewitz vagy akár Ronald Reagan néhai republikánus elnök gondolataiból, valamint meghívott vendégekkel, jellemzően befolyásos amerikai politikai szereplőkkel rendezett beszélgetésekből állt össze.

A dologhoz a pénzügyi támogatást két donor adta: az egykor Reagan és George H. W. Bush elnök alatt pénzügyminiszterként szolgáló Nicholas Brady és Charles Johnson konzervatív milliárdos, a Franklin Templeton befektetési alap egyik alapítója. A program máig az ő nevüket viseli. (A magyar olvasóknak a Franklin Templeton onnan lehet ismerős, hogy az alap pár éve, a magyar gazdaság zivatarosabb időszakában több milliárd dollár értékben vásárolt magyar állampapírokat.)

A nagy stratégia mint felsőoktatási termék kifejezetten sikeresnek bizonyult, a Yale programját tucatnyi más patinás amerikai egyetemen is elkezdték másolni.

Mindazonáltal ezt a hozzáállást már a kezdetektől erős bírálatok érték, mind módszertani, mind ideológiai szempontból.

Utóbbit illetően régi vád, hogy a konzervatív, fehér férfiak államérdekkel és stratégiával kapcsolatos gondolatait elsősorban a regnáló elit hatalmának fenntartása vezérli. Emiatt a bölcsességeikből levezetett nagy stratégia is az elit önfenntartásának és az állami erőforrások elitista célok szolgálatába állításának megideologizálása, amely a 21. században, demokratikus államokban meglehetősen idejétmúlt felfogás.

Az egyik konkrétabb vádat Aaron Jakes, a progresszív New School történésze fogalmazta meg, aki maga is elvégezte a Yale programját. Szerinte Gaddis és a program kialakításában főszerepet játszó Charles Hill egyebek mellett az iraki háború megideologizálására és azok elhallgattatására használta a nagy stratégiai bölcsességeit, „akik évtizedeket töltöttek azon helyek kutatásával, amelyeket a Bush-kormány le akart bombázni és el akart foglalni”. (A nemzetközi kapcsolatok kutatóinak jelentős része elítélte az iraki háborút annak idején.)

Cancel culture

Tudományos szempontból a nagy stratégia ezen felfogása részben azért került célkeresztbe, mert az ezen zászló alatt publikáló szerzők szinte kizárólag katonai kérdésekkel és a „háború művészetével”, azon belül is jellemzően a 19. és 20. századi európai történelem és a hidegháború boncolgatásával voltak elfoglalva. Ezzel szemben a külpolitika 2021-ben egy jóval összetettebb dolog, mint a 19. századi birodalmi tárgyalótermek világa:

nagyvállalatoktól kezdve határokon átívelő civil szervezeteken és mozgalmakon át a klímaváltozásig és – például – globális járványokig egy sor dolog alakítja az államközi kapcsolatokat.

(Az ennél komolyabb, a Yale programjától független problémákról később.)

Ezen viták közepette vette át pár éve a program irányítását Beverly Gage, aki – Thuküdidész, Machiavelli és a többiek megtartása mellett – a társadalmi mozgalmak témáját is bevette az oktatásba, és a meghívottak között katonai és hírszerzési vezetők mellett civil szervezetek képviselői is megjelentek.

A végzetes bűn Gage elmondása szerint az volt, amikor pár nappal a 2020-as amerikai elnökválasztás után a program egy másik oktatója egy, a New York Timesban megjelent véleménycikkében demagógnak nevezte Donald Trump akkori elnököt, és azt taglalta, hogyan lehetne megakadályozni „a következő Trump” hatalomra jutását.

Ez a cikk négy hónapos huzavonához vezetett Nicholas Brady és Gage között, amely alatt a professzor szerint a donor a program tágabb hangnemváltását is kifogásolta, és felhánytorgatta, hogy Gage „nem úgy tanítja a nagy stratégiát, ahogy Henry Kissinger tanítaná”. Amire Gage azt válaszolta, hogy valóban nem úgy tanítja a nagy stratégiát, ahogy Henry Kissinger tanítaná.

Henry Kissinger és Donald Trump találkozója a Fehér Házban 2017. május 10-én – Fotó: Jim Watson / AFP
Henry Kissinger és Donald Trump találkozója a Fehér Házban 2017. május 10-én – Fotó: Jim Watson / AFP

Nem sokra rá Brady azzal állt elő, hogy a donori megállapodás értelmében létre akar hozni egy tanácsot a program felügyeletére, amelybe – Gage állítása szerint – republikánus figurákat, köztük Henry Kissingert jelölt. Kissinger a republikánus Richard Nixon és Gerald Ford alatt volt nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter, azóta pedig külpolitikai szakértőként monetizálja kormányzati tapasztalatát.

Gage erre közölte, hogy Kissinger „azon generációs váltás ellentétét jelképezi, amelyet végre próbálok hajtani”. Miután állítása szerint az egyetem inkább meghajolt a donorok akarata előtt, mint hogy elveszítse a pénzüket, nem sokra rá lemondott a program vezetéséről. Az egyetem vitatja ezen értelmezést, szerintük a donorok csupán a program eredeti céljainak fenntartását követelték.

Mi az a nagy stratégia?

A Gage lemondatása körül kipattant botrány a milliárdos donorok ideológiai befolyása mellett a fent említett generációs szakadékról, illetve a nagy stratégia mibenlétéről is felkorbácsolta a vitákat.

Az egyik, Gaddisszel kapcsolatban fent már idézett támadási felület az volt, hogy a Kissinger-féle konzervatív öregek tudományként és követendő bölcsességként árulják saját, elitista politikai filozófiájukat.

„Tegyük félre, hogy Kissingert nem alaptalanul vádolják háborús bűnökkel. Tegyük félre, hogy a politikai talpnyalás mintapéldája. Tegyük félre, hogy karrierje a történelem egy erősen cinikus felfogásán alapul. Még ha ezeket mind figyelmen kívül hagyjuk is, a kissingeri hozzáállás a világról való gondolkodás egy potenciálisan értékes módjának eltiprásáról szól, és az eszméket és a (tudományos) vitákat alárendelte a politika befolyásolásának”, írta Van Jackson, a Wellingtoni Victoria Egyetem oktatója. (A háborús bűnöket illetően Kambodzsa lebombáztatására, a talpnyalást illetően a lehallgatási botrány miatt megbukott Nixonhoz fűződő szoros viszonyára és a lehallgatásmániás Nixon révén hangfelvételeken is megörökített magatartására, illetve a Kissinger szakértelmét körbelengő, nehezen érthető csodálatra utal.)

Egy absztraktabb probléma a nagy stratégia mint politikai cselekvés és elemzési keret mibenléte. Ahogy Thierry Balzacq, Peter Dombrowski és Simon Reich, a Namuri Egyetem, az amerikai Haditengerészeti Főiskola és a Rutgers Egyetem kutatói írják, minden egyes amerikai elnökválasztást lázas elemezgetés előz meg arról, hogy mi lesz majd az új elnök nagy stratégiája; ahogy a leköszönt elnökök külpolitikáját is gyakran vélt vagy valós nagy stratégiájuk vagy annak hiánya alapján ítélik meg.

Manapság népszerű téma az is, hogy mi a kínai nagy stratégia, és Peking hogyan akarja állítólag megtörni az Egyesült Államok nemzetközi befolyását és növelni a sajátját. De a dolog nem csak a washingtoni viták sajátja, a külpolitikai cselekvés a magyar történelemoktatásban is gyakran nagy államférfiak döntéseiként, világos állami célok és stratégiák eredményeként jelenik meg.

Ennek fényében talán meglepő lehet, hogy a nagy stratégia pontos jelentése és elemzése meglehetősen vitatott dolog.

Nem derül ki

Mint Nina Silove, a svájci Szövetségi Műszaki Főiskola (amely elnevezésétől függetlenül a kevés komoly európai biztonságpolitikai műhely egyike) kutatója egy 2017-es irodalmi összefoglalójában levezette, a koncepciónak még széles körben elfogadott definíciója sincs. Paul Kennedy megfogalmazásában a nagy stratégia „az évtizedeken vagy akár évszázadokon át követett szakpolitikák evolúciójáról és integrációjáról szól”; Gaddis szerint a „korlátlan törekvések és a szükségszerűen korlátozott képességek összhangban hozása”; Paul Poast, a Chicagói Egyetem tanárának redukciója szerint pusztán „egy állam szerepe a világban”; ezzel szemben Daniel Nexon, a Georgetown Egyetem professzora szerint a nagy stratégia mint értelmezési keret a külpolitikai viselkedési mintázatok utólagos rekonstruálását jelenti, minden más fikció.

Silove cikkében három nagyobb tábort bogoz ki a vitákból.

  1. Az egyik csoport szerint a nagy stratégia egy konkrét terv, amely bizonyos állami célok elérése érdekében mozgósítja az állami erőforrásokat.
  2. Egy másik tábor szerint a nagy stratégia egy tágabb rendezőelv: a hidegháború alatt például az Egyesült Államok elnökei különböző konkrét terveket követtek, de közös volt bennük, hogy a Szovjetunió feltartóztatására törekedtek, azaz – ezen nézet szerint – ez volt az amerikai nagy stratégia.
  3. A harmadik tábor szerint a nagy stratégia nem terv és nem is rendezőelv, hanem az állami magatartás jól beazonosítható, de nem feltétlenül konkrét tervekből vagy tudatos elvekből fakadó mintázatait jelenti.

Ezek a nézeteltérések a világpolitika aktuális kihívásainak megítélése miatt is fontosak. Ha az első definícióból indulunk ki, akkor a kínai–amerikai kapcsolatok jövőjének megjóslásához elég elolvasni pár stratégiai dokumentumot. Ha viszont Nexonhoz hasonlóan tekintünk a nagy stratégiára, amely nem feltétlenül szándékos, és csak utólag, a múlt ismeretében levezethető, akkor magunkat verjük át, ha politikai kinyilatkoztatásokból próbáljuk levezetni az amerikai vagy kínai „nagy stratégiát”. Ez utóbbi esetben pedig erős fenntartásokkal kell kezelni mindenkit, aki azt állítja magáról, hogy a kínai vagy amerikai stratégia ismerője.

Hszi Csin-ping kínai elnök online mondott beszédet az ENSZ 76. közgyűlésén 2021. szeptember 21-én – Fotó: Spencer Platt / AFP
Hszi Csin-ping kínai elnök online mondott beszédet az ENSZ 76. közgyűlésén 2021. szeptember 21-én – Fotó: Spencer Platt / AFP

A történet azonban ennél is bonyolultabb. Egy másik áttekintésben Rebecca Friedman Lissner, az amerikai Haditengerészeti Főiskola tanára – aki „aknamezőnek” nevezi a nagy stratégia kutatását – szintén három tudományos hozzáállást különít el, de még ezen a három hozzáálláson belül is számos vitát tár fel.

Az egyik hozzáállás azt boncolgatja, hogy a nagy stratégia hogyan hat a külpolitikai cselekvésre:

  • a nemzetközi politika strukturalista elméletei szerint sehogy, mert az állami magatartás pusztán az erőeloszlás függvénye (ez a tábor is szereti Thuküdidésztől eredeztetni magát, ahogy arról korábban írtunk);
  • mások szerint a nagy stratégia a belpolitika eredménye; megint mások a „stratégiai kultúra” szerepét hangoztatják, amely szerint más történelmű és kultúrájú országok máshogy közelítenek meg hasonló stratégiai dilemmákat;
  • megint mások szerint egy államon belül is több stratégiai kultúra viaskodik egymással, például az amerikai elnökök is nagyon eltérő alapállásból indulnak;
  • ezzel szemben a történészek szeretik az egyes vezetők és döntéshozók személyiségéből és egyéniségéből levezetni a stratégiai döntéseket, amivel meg tudják őrjíteni a politológusokat (bár vannak dezertőrök is).

Egy másik hozzáállás, amelyet a Yale-féle program követ, a történelmi stratégiai döntések elemzésével valamiféle általános szabályokat és elveket próbál megállapítani a jó döntéshozatalra vonatkozóan. Egy kapcsolódó narratíva szerint a nagy stratégia maga a tervezési folyamat, amely a konkrét döntések mögött húzódik.

A harmadik hozzáállás pedig az állami cselekvés filozófiájaként tekint a nagy stratégiára, és – a Silove-féle rendezőelv-narratívával szemben – a múlt elemezgetése vagy az állami cselekvés leírása helyett preskriptív célokat fogalmaz meg, azaz a bölcs tudós megmondja az államnak, hogy mit kellene csinálnia.

Értelmetlen vagy elengedhetetlen

Balzacq, Dombrowski és Reich négy közelmúltbeli könyv elemzésében meglehetősen lesújtó képet fest a nagy stratégiával összefüggő gondolkodás állapotáról: a kutatások nem követnek világos módszertani szabályokat, figyelmen kívül hagyják a társadalomtudományi szakirodalmat, az ok-okozati összefüggések homályosak, az írások gyakran a külpolitikai tanácsadás műfajába torkollnak, a tanácsaikat pedig nem az általuk prezentált tények, adatok, bizonyítékok elemzéséből vezetik le, azok inkább a szerzők ideológiai hátterének lenyomatai.

Mindez pedig nem pusztán amerikai jelenség. Nemrég Jen Hszüe-tong, a legpatinásabb kínai egyetem, a Csinghua nemzetközi tanulmányok intézetének vezetője egy friss cikkében azon lamentált, hogy a nemzetközi tanulmányok kínai kutatói közül egyre többen kérdőjelezik meg a tudományos módszertant, a kutatások minősége romlik, és az akadémiai szféra tagjai a tudományos kutatás helyett a médiában és a közösségi oldalakon próbálnak népszerűséget szerezni a napi politika kommentálásával.

Három prominens amerikai politológus, Daniel Drezner, Ronald Krebs és Randall Schweller egy tavalyi cikkükben egyenesen amellett érvelnek, hogy a nagy stratégia mint koncepció értelmetlen. Az ő megfogalmazásukban a nagy stratégia egy terv, amely leírja, hogy milyen eszközöket és hogyan használjon egy adott állam bizonyos célok elérése érdekében. Ez azonban csak kiszámítható terepen működik, egy olyan világban, ahol a döntéshozók tisztában vannak a nemzetközi erőviszonyokkal, az adott ország céljait és szerepfelfogását széles belpolitikai és társadalmi konszenzus övezi, a célok elérését pedig stabil politikai intézményrendszer segíti.

Szerintük 2020-ban ezek egyike sem igaz az Egyesült Államokban: a belpolitikai konszenzus megbomlott, a politikai intézményrendszer messze nem stabil; a nemzetközi erőviszonyok pedig nehezen megítélhetők.

A hatalom a nemzetközi rendszerben egyre jobban szétterül a nagy és közepes államok, multinacionális vállalatok és egyéb nem állami szereplők között, így ma már nincsenek olyan erős és koncentrált erőközpontok, mint például a hidegháború idején.

Andrew Ehrhardt és Meave Ryan, a londoni King’s College nagy stratégiaközpontjának kutatói ezzel szemben a mellett érvelnek, hogy a külpolitika Dreznerék által felhozott komplexitása nem jogos érv a nagy stratégiával szemben, sőt pont ellenkezőleg.

A világ mindig bonyolult volt, ezek a problémák nem újak. Viszont az effajta komplexitásban, napjaink változó világrendjének fényében kifejezetten fontos, hogy legyen valamiféle átfogó elvi keretrendszer, amely mentén az állam vezetése megítéli napjaink kihívásait, hogy az adott ország hol áll a világban e változások fényében, és hogyan tud kezdeményezőként fellépni ezen keretek között. A fent idézett Lissner egy másik cikkében pedig Donald Trump külpolitikája mentén figyelmeztet arra, hogy „így néz ki, ha az Egyesült Államoknak nincs nagy stratégiája”. (Bár egyesek szerint Barack Obama alatt sem feltétlenül volt.)

Uri Friedman, az Atlanti Tanács nevű washingtoni agytröszt munkatársa arról ír, hogy az Egyesült Államok stratégiáját két elmélet harca jellemzi: az egyik Kína hatalmának korlátozását tekinti a legfontosabb célnak; a másik a közös globális kihívások megoldását (klímaváltozás, a globalizációból fakadó közös sebezhetőségek, tömegpusztító fegyverek, terrorizmus stb.) tartja a külpolitika legfontosabb prioritásának, és ezekre keres kollektív, a Kínával való együttműködést is megkövetelő válaszokat. A következő évek szerinte az ezen két nagyobb stratégiai elképzelés közti egyensúlyozásról fognak szólni.

A döntés nehézségeit jelzi, hogy egyes stratégiai kérdésekben még a stratégák sem különösen sikeresek. Mint Drezner a Yale-en történtekről megjegyezte: a republikánus donorok beavatkozásukkal többet ártottak, mint használtak a programnak, vagy az antik műveltség kedvelőinek megfogalmazásában: pirruszi győzelmet arattak.

Kövess minket Facebookon is!