Erdoğan nagy játszmába kezdett, amikor látványosan beintett a finn–svéd NATO-bővítésnek

• Finnország és Svédország korábbi semlegességéről lemondva szeretne csatlakozni a NATO-hoz, de Törökország az utóbbi napokban kijelentette, hogy nem engedi be a szerinte a „terrorizmus melegágyának” számító északi országokat.
• A hivatalos indoklás szerint az autokratikus török rezsim a kurdok és belpolitikai ellenfelei elleni fellépést követel a két országtól.
• A vétófenyegetésben egyes találgatások szerint a török–amerikai feszültségek is fontos szerepet játszanak.
• Mások szerint Recep Tayyip Erdoğan török elnök a súlyos, 70 százalékos inflációról és az instabil gazdasági helyzetről akarja elterelni a figyelmet a kardcsörtetéssel, és nacionalista támogatóit próbálja mozgósítani a 2023-as választás előtt.
• Diplomaták mindenesetre remélik, hogy képesek lesznek megvenni a török elnököt.

Finnország és Svédország az elmúlt napokban régi katonai semlegességével szakítva jelezte, hogy csatlakozni szeretne a NATO-hoz, amely az észak-atlanti szövetség legfontosabb bővítése lenne a 2004-es keleti bővítési kör óta, és jelentősen növelné a szövetség katonai erejét.

Bár Jens Stoltenberg NATO-főtitkár, Joe Biden amerikai elnök és Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője is sima és gyors csatlakozási folyamatról beszélt, Törökország a finn és svéd bejelentés óta homályos és kevésbé homályos nyilatkozatokkal próbálja jelezni, hogy ők ezt nem teljesen így gondolják.

Sőt, szerdán a NATO-nagykövetek brüsszeli tanácskozásán diplomáciai források szerint a török követ megakadályozta, hogy megkezdődjön a csatlakozási folyamat, és közölte, hogy még vannak vitás ügyeik a finnekkel és svédekkel.

Recep Tayyip Erdoğan török elnök már a múlt héten arról beszélt, hogy „nem nagyon tetszik” neki a dolog. Az elnök szóvivője egy napra rá azt mondta, „nem zárják be az ajtót”, de a török nemzetbiztonsági érdekek megkívánják, hogy a két ország keményebben lépjen fel a „terrorizmussal szemben”.

Erdoğan hétfőn kijelentette, hogy „nem mondhat igent” olyan országok NATO-csatlakozására, amelyek szankcionálják Törökországot, továbbá azt állította, hogy Svédország a terrorizmus melegágya. Szerdán utóbbit annyiban konkretizálta, hogy a két ország olyan embereket „bújtat”, akik kapcsolatban állhatnak a terrorszervezetként számontartott Kurd Munkáspárttal (PKK) és az Egyesült Államokban élő török hitszónok, Fethullah Gülen vallási csoportjával, amelyet a török vezetés államellenes szervezkedéssel vádol.

Más szóval a vádak mögött a nacionalista autokrata Erdoğan kurdok és belső ellenségei elleni harca áll, a török rezsimet pedig a jelek szerint elsősorban az zavarja, hogy a kurdok általuk terrorszervezetekként kezelt politikai és társadalmi szervezetei szabadon tevékenykedhetnek a két északi országban.

Ez ugyanakkor nem az egyetlen probléma Törökország és a NATO között, Erdoğan orosz fegyvervásárlásai miatt az Egyesült Államokkal is összebalhézott, és az ukrán válságban is próbál a két fél közé helyezkedni. Hogy ezek az ügyek mennyiben kerülnek majd elő a tárgyalások során, az nem világos, de önmagában a svédekkel és finnekkel szembeni török követelések is problémásakká válhatnak, ha Erdoğan és emberei komolyan gondolják eddigi nyilatkozataikat.

Miután az új tagok belépéséhez konszenzus szükséges, azaz az összes tagállamnak igennel kell szavaznia vagy tartózkodnia kell, ez komoly fejtörést okozhat a svéd, a finn és az amerikai vezetésnek, bár ők egyelőre optimisták a törökök támogatásának megnyeréséről.

Mindenki terrorista

Az Erdoğan nyilatkozataiban feltűnő terrorvádak mögött a kurdok és a törökök évtizedes konfliktusa áll, amelynek aktuális fejleményeit májusi cikkünk foglalta össze. A szembenállás rövid verziója, hogy Törökország délkeleti részén 15-20 millió fős kurd kisebbség él, amely a világ legnépesebb, a különböző birodalmi alkuk miatt saját állammal nem rendelkező etnikuma.

A kurdokat a modern török állam létrejöttétől kezdve próbálták beolvasztani, amely törekvéseket természetesen végigkísérték a kurd ellenállási mozgalmak, melyek legjelentősebb szereplője a marxista ellenálló Abdullah Öcalan által alapított Kurd Munkáspárt (PKK). A PKK 1984 óta folytat egy hullámzó intenzitású, katonai szempontból egyre kilátástalanabb gerillaháborút a török állam ellen.

A PKK katonai szárnyát az Egyesült Államok és az Európai Unió is terrorszervezetként tartja számon, ugyanakkor

a török kormány hagyományosan jóval tágabban értelmezi, hogy mi számít a PKK katonai szárnyának, és ki számít a PKK-hoz köthető terroristának, mint a nyugati világ.

A helyzetet pedig az is bonyolítja, hogy Erdoğan egy kalap alá veszi a szíriai háborúban a helyi 2,5 milliós kurd kisebbség vezető erejévé vált Népi Védelmi Egységek (YPG) nevű milíciát.

A YPG ugyan valóban kapcsolatban áll a PKK-val, de miután fontos szerepet játszott az Iszlám Állam néven futó terrorszervezet elleni harcban, az Egyesült Államok gyakorlatilag szövetségesként kezeli Szíriában, és nemrég a kurdok által ellenőrzött országrészre vonatkozóan feloldotta a Szíriára kivetett kereskedelmi embargót is.

A kurdok elleni harca keretében a török hadsereg 2019-ben Észak-Szíriába is behatolt, hogy a YPG-t kiebrudalja a határ menti területekről, arra hivatkozva, hogy a kurdok jelenléte biztonsági fenyegetést jelent. Ezt az Európai Unió elítélte, és több uniós ország, köztük Svédország és Finnország is fegyverexport-tilalmat vezetett be Törökországgal szemben.

Terrorista melegágy

Ankara másik, kapcsolódó problémája, hogy a PKK, a szintén terrorcsoportként számontartott Népi Felszabadító Forradalmi Párt/Front nevű török szélsőbaloldali szervezet, valamint újabban Fethullah Gülen hitszónok számos híve Svédországba és Finnországba menekült a török hatóságok elől.

Az Egyesült Államokban élő Gülen a török elnök egy másik fontos mumusa, az elnök a hitszónokot vádolja a hatalma elleni 2016-os sikertelen puccs megszervezésével. A puccs óta eltelt években a török hatóságok ezerszámra távolítják el, állítják bíróság elé és ítélik ezeréves börtönbüntetésekre Gülen állítólagos híveit és beépített embereit.

A török közmédia és az elnök által idézett egyik konkrét fenntartás, hogy a svéd és finn hatóságok nem hajlandók kiadni néhány tucat olyan embert – egész pontosan 17 állítólagos PKK-tagot és 33, a 2016-os puccsra hivatkozva üldözött gülenistát – a törököknek, akiket effajta „terrorista” tevékenységekkel gyanúsítanak.

Erdoğan szerdán a kormányzó AK Párt parlamenti képviselői előtt azt mondta, ha Svédország és Finnország nem adja ki a török államnak a feltételezett „terroristákat”, akkor ne is jöjjön a két ország delegációja tárgyalni Törökországba a NATO-tagságról.

A kiadatások elmaradása vélhetően ahhoz köthető, hogy

a svéd és finn hatóságok nincsenek meggyőződve róla, hogy valóban veszélyes bűnözőkről van szó, és nem a török elnök politikai tisztogatásáról. Emberi jogi szervezetek és független elemzők szerint ugyanis a kurdok és Gülen híveinek üldözése elsősorban utóbbiról szól.

Ez az alapvető hozzáállásbeli különbség az oka az arról szóló török aggályoknak is, hogy különösen Svédországban a kurdok politikai és társadalmi szervezetei szabadon tevékenykedhetnek, ahogy azt egy normális európai jogállamban szokás. Ankara szerint ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Svédország a terrorizmus melegágya.

Keményebb fellépést várnak

A Bloombergnek névtelenül nyilatkozó török kormányzati források szerint Ankarában a kiadatásokon túl azt várják a két észak-európai tagjelölttől, hogy „lépjenek fel a területükön az aktív PKK-szimpatizánsok ellen”, valamint oldják fel a Törökországra kivetett exportkorlátozásokat.

A Törökországba irányuló svéd és finn fegyverexport hagyományosan elhanyagolható, ezért az exportkorlátozásoknak nincs semmiféle számottevő hatásuk. Ugyanakkor a török kormány elvi kérdésként tekint a dologra, Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter szerint a korlátozások „ellentmondanak a szövetség szellemének”.

A török nyilatkozatoknak nem elhanyagolható belpolitikai vetületei is vannak. Asli Aydıntaşbaş török újságíró, az Európai Külkapcsolatok Tanácsa (ECFR) nevű berlini külügyi agytröszt elemzője azt írta,

a 2023-as választások előtti időszakban, Erdoğan népszerűségének romlása közepette a török elnök szeretné megmutatni a választóknak, hogy fontos nemzetközi figura.

A török gazdaság az elnök unortodox gazdaságpolitikája miatt már évek óta bukdácsol, az infláció az elmúlt hónapokban elérte a 70 százalékot, elemzők szerint a szakadék felé tart az ország. Ebben a helyzetben Svédország egy könnyű és jó célpont a nacionalistákkal szövetségben kormányzó török vezető számára: az emberi jogok, a nemek közti egyenlőség és a sokszínűség hangoztatása ellentétes a török kormánypárt eszmei hátterével és politikai kultúrájával, és a török és a svéd külpolitika között már több hangos odamondogatás lefolyt az elmúlt években emiatt. A kurd terrorizmussal való riogatás pedig mindig jó hívószó a nacionalisták felé.

A hátsó szándékokra utal, hogy északi diplomaták a Guardiannek azt mondták, a kiadatások ügyében először 2017-ben léptek velük kapcsolatba a török hatóságok, de azóta nem tettek lépéseket a törökök az ügy előremozdítása érdekében, azaz eddig valamiért nem volt kifejezetten fontos a dolog.

Hogy a török elnök követelései mennyiben reálisak két fejlett demokráciában, ahol a politikai szabadságjogokat nem szokás nyíltan korlátozni külföldi autokraták parancsára, az kérdéses. Jonathan Eyal, a brit királyi katonai agytröszt, a RUSI elemzője szerint mindenesetre van tér valamennyi egyezkedésre a háttérben. „Ez az epizód arra emlékeztet, amikor Erdoğan 2009-ben azt mondta, nem hagyja, hogy (a dán) Anders Fogh Rasmussent a NATO főtitkárává nevezzék ki, amíg Dánia nem zárat be egy kurd tévéadót. Rasmussent kinevezték, de a tévéadót egy évre rá bezáratták” – mondta a Guardiannek.

Amerikával is vannak problémáik

A törököknek a finn és svéd felvételi kérelem mellett további problémáik is vannak a NATO-val, amelyek szintén keménykedésre sarkallhatták a török elnököt.

Törökországot nemrég az Egyesült Államok is büntette, amiért Ankara Oroszországtól vásárolt rakétavédelmi rendszert. A beszerzésre hivatkozva 2020-ban Donald Trump kormánya exporttilalommal és pénzügyi szankciókkal sújtotta a török védelmi ipart irányító állami szervet, és annak vezetői ellen vagyonbefagyasztást és beutazási tilalmat vezetett be. A dolog szépsége, hogy az Egyesült Államok ezt egy, Amerika ellenségeinek gyengítését célzó törvény (Countering America’s Adversaries Through Sanctions Act) alapján lépte meg – Amerika egy szövetségese ellen.

Az Egyesült Államok emellett nem hajlandó eladni a törököknek a legmodernebb exportálható amerikai (illetve amerikai vezérlettel nagyobb nemzetközi koprodukcióban készülő) harci repülőgépet, az F–35-öst, mert az amerikai vádak szerint ez felveti a veszélyét, hogy a kényes technológia orosz kezekbe kerül. Ankara szintén hiába várja, hogy befusson egy korábbi amerikai megrendelése, amellyel az F–16-os harci repülőgépeit szerette volna felújítani. Mint 2020-ban kiderült, ez annak volt köszönhető, hogy az amerikai kongresszus négy bizottsági elnöke az ügyletek jóváhagyásának megakasztásával már a Trump-féle szankciók előtt gyakorlatilag fegyverexport-tilalom alá helyezte Törökországot.

A rakétavédelem eleve a NATO és Törökország közti folyamatos civakodás, valamint a törökök Oroszország és Amerika közti pávatáncának egyik jó példája.

Miután a szíriai háború során 2012-ben Bassár el-Aszad szíriai diktátor rezsimje lelőtt egy török vadászgépet, a NATO légvédelmi rendszert telepített a török–szír határra, ám ezt 2015-ben visszavonták, miután okafogyottnak látták. A törökök ezt becsapásként értékelték, különösen azután, hogy nem sokkal később, 2015-ben egy Szíriában harcoló orosz gép is megsértette a légterüket, amelyet le is lőttek (Oroszország az Aszad-rezsim főszponzora és tevékeny támogatója). Erre fel a törökök tárgyalásokba kezdtek egy rakétavédelmi rendszer beszerzéséről – mégpedig azzal az Oroszországgal, amelynek légtérsértése indokolttá tette az egészet.

Az amerikai külügyminisztérium állítása szerint 2013-ban és 2017-ben is megpróbálta rátukmálni a törökökre saját, Patriot típusú rakétarendszerét, de Ankarának az nem kellett, mert az amerikaiak nem akarták megosztani a rendszer mögött álló technológiát, csak a fegyvert adták volna. A törökök ezután Putyintól vettek egy Sz–400 típusú légvédelmi rakétarendszert, amelyet 2019-ben kezdtek el leszállítani az oroszok, és ezt követően jöttek az amerikai szankciók. De a történet itt még nem ért véget: egyes értesülések szerint az ukrajnai háború során Washington felvetette, Törökország adja át Ukrajnának az oroszoktól frissen beszerzett légvédelmi rendszert, hogy azzal az ukránok megvédhessék magukat az oroszoktól. Erre természetesen Ankarában élből nemet mondtak.

Az elképesztő kanyarokkal operáló török külpolitika hasonló manővereket mutat be a mostani, ukrajnai orosz háború idején is. Törökország az oroszok ellen bevetett katonai drónokat adott el Ukrajnának, és hosszas kérlelésre a Boszporuszt is lezárta az orosz hadihajók előtt, de közben menedéket nyújt az Európából kirúgott orosz oligarcháknak, próbál közvetíteni Moszkva és Kijev között, és gyakran aggódik a közvetlen Oroszország–NATO-konfliktus esélye miatt. Emellett Erdoğan nacionalista szövetségesei például kifejezetten a további háborús eszkaláció elkerülése, más szóval az oroszok megbékítése mellett szónokolnak, miközben az oroszok természetesen ellenérdekeltek a svéd és finn NATO-csatlakozásban.

A Bloomberg török forrásainak állításai szerint ugyanakkor a török elnök fenntartásainak nincsen köze az orosz kapcsolatokhoz, és azt a felvetést is visszautasították, hogy Erdoğan belpolitikai mozgósításra akarja használni az ügyet. Szerintük az F–35-ösök és az amerikai szankciók ügye sem releváns a mostani helyzetben, bár nyugati találgatások szerint ezek a viták is az asztalra kerülhetnek az alkudozás során.

Orbáni taktika

A török fenntartásokhoz hozzájárul, hogy Ankarában manapság sokan hibaként tekintenek rá, hogy annak idején hozzájárultak Görögország NATO-ba való visszatéréséhez. Ez az egész kérdéskör a ciprusi konfliktushoz köthető. A sziget a 19. század végéig a török birodalomhoz tartozott, ezután angol gyarmattá lett, és 1960-ban vált függetlenné, többségében görög, de ötödében török lakossággal.

A két etnikum között folyamatosak voltak az összecsapások, és görög nacionalisták megpróbálták egyesíteni a szigetet Görögországgal. 1967-ben Görögországban egy szélsőjobbos katonai diktatúra került hatalomra, amely 1974-ben puccsot kísérelt meg ennek érdekében, amelyre válaszul a törökök inváziót indítottak, és elfoglalták a sziget mintegy harmadát. Miután a NATO nem lépett közbe, Görögország tiltakozásként kilépett a szervezet katonai szárnyából, és 1980-ban egy görög–török megállapodás keretében térhetett vissza a szervezetbe. Törökország azóta is megszállva tartja a sziget egy részét, amely azóta az Európai Unió részévé vált.

Ankara azóta azzal vádolja a görögöket, hogy továbbra is gátolják a ciprusi kérdés (törököknek kedvező) megoldását, akadályozzák a török EU-csatlakozást (bár azóta ezzel komolyabb gondok is vannak), és a két fél között egyéb területi és a tengeri erőforrások kiaknázását érintő ügyekben folyamatos a viszálykodás az Égei-tenger térségében.

A Bloomberg forrásai szerint török oldalról a ciprusi kérdés tanulsága, hogy nem szabad nyitva hagyni az esetleges vitákat, és a csatlakozás előtt rendezni kell Törökország fontosabb problémáit.

Ennek esélyeit illetően a finnek és svédek optimisták. Sauli Niinistö finn elnök kedden azt mondta, „biztos vagyok benne, hogy konstruktív tárgyalásokkal megoldhatjuk a helyzetet”, Magdalena Andersson svéd kormányfő pedig úgy fogalmazott, áll elébe a Törökországgal való párbeszédnek.

A Fehér Ház szóvivője szintén arról beszélt, hogy erős támogatás van a két ország NATO-csatlakozása mögött, Jake Sullivan, az amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója pedig azt mondta, a törökök aggályait el tudják rendezni. Csütörtökön Joe Biden elnök a Fehér Házban a finn elnökkel és a svéd miniszterelnökkel tartott találkozója után úgy fogalmazott, „úgy gondolom, minden rendben lesz”.

A törökök „tudják, hogy Svédország és Finnország belépése jó a szövetség egészének, ezért nem hiszem, hogy a végén megvétózzák azt. De a (belépéshez) vezető úton alkudozni fognak”, mondta Anna Wieslander, az Atlanti Tanács nevű washingtoni agytröszt elemzője. Azaz ezen elgondolás szerint Erdoğan végső soron Orbán Viktor magyar miniszterelnök az Európai Unióban alkalmazott vétófenyegetési taktikáját követi, és más ügyekben akar engedményeket kapni a belépés megszavazásáért cserébe.