Érdemi tárgyalások folynak az ukránok és oroszok között, vagy csak elterelés és PR-csata az egész?

Minden háború megállapodással végződik.

mondta bizakodóan az orosz-ukrán egyeztetések keddi köre után Volodomir Zelenszkij ukrán elnök. Csakhogy a hírek alapján egyáltalán nem egyértelmű, hogy az eleve nehezen értelmezhető célokkal megindított orosz invázió végének kezdetét látjuk. Ugyanis

• egyszerre zajlik az ostromlott ukrán nagyvárosok rombolása, a civil infrastruktúra – elsősorban a kórházak és közművek – aleppói szintű megsemmisítésével a civil lakosság terrorizálása;
• egyszerre zajlik az orosz erők felkészítése a Kijev elleni támadásra, a harkivi harcok fokozására;
• egyszerre zajlik az orosz erők előrenyomulása a Harkivtól délre található Izjum, illetve a Krímhez közeli Herszontól északra található Krivij Rih irányába (bár ezen próbálkozások sikere kétséges);
• és egyszerre zajlik az a folyamat, mely közvetlen csatornákon és nemzetközi közvetítőkkel, engedményekkel és azok visszavonásával próbálja valahogy megállítani a háborút.

Talán egyetlen háború sem volt még, melyben ilyen szoros a felek közti párbeszéd és egyeztetés a – teljesen még ki sem bontakozó – háború lezárásáról. Sőt, miközben a Nyugat több gazdasági töltetet is felrobbantott Oroszországgal szemben, de egyértelműen elzárkózott a katonai beavatkozástól, nyugati vezetők egymásnak adják a telefonkagylót, hogy a valódi atomfegyverrel fenyegetőző Vlagyimir Putyint győzködjék a „különleges katonai művelet” leállításáról.

És bár kéréseik rendszeresen süket fülekre találnak, azért ezek a süket fülek mégis órákon keresztül Olaf Scholz német kancellár vagy Emmanuel Macron rendelkezésére állnak (az AFP kiszámolta, hogy a francia elnök a február 7-i moszkvai látogatása óta nettó húsz órát beszélt orosz kollégájával). És mi sem árulkodik jobban a párbeszéd, az alkukészség PR-értékéről, hogy pénteken Putyin már arról panaszkodott Scholznak, hogy „a kijevi rezsim minden lehetséges módot megpróbál arra, hogy késleltesse a tárgyalásokat, újabb és újabb valószerűtlen javaslattal”. Közben viszont Vlagyimir Megyinszkij, a tárgyalások egyik orosz résztvevője pénteken azt állította, hogy egyre nagyobb az egyetértés, főleg a semlegességről.

Ezt élesen tagadták az ukránok, Mihajlo Podoljak, Zelenszkij főtanácsadója, az ukrán tárgyalódelegáció tagja szerint az oroszok minden nyilatkozata arra van, hogy feszültséget keltsen a médiában, amiről pedig Megyinszkij beszélt, az valójában csak az orosz álláspont. Az ukránok álláspontja változatlan, továbbra is fegyverszünetet, az orosz csapatok kivonását és biztonsági garanciákat várnak az oroszoktól, írta a Twitterén.

Olekszij Reznyikov ukrán védelmi miniszter csütörtökön azt mondta, hogy külföldi országok vezetői, például Naftali Bennett izraeli miniszterelnök is próbálnak közvetíteni a felek között, de úgy tűnik, hogy Oroszországot „kényszeríteni kell” a valódi tárgyalásokra. Nyugati források is arról beszéltek, hogy továbbra is „nagyon nagy a szakadék” Ukrajna és Oroszország között a tárgyalásokon.

Van már alap, kérdés, hogy mire

A nyilatkozatok, tervezetek, engedmények és fenyegetések özönében nehéz tisztán látni, de ahogy azt Rácz András Oroszország-szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatója a Telex szerda esti élő műsorában is elmondta, kezdenek kikristályosodni a két fél minimumkövetelései.

• Oroszország azt kéri, Ukrajna vállaljon semlegességet, és rendezze az Ukrajnában széles körben, sokszor anyanyelvként használt, ámde az ukrán mögé szorult orosz nyelv státuszát;
• Ukrajna pedig azt szeretné, hogy semlegessége fejében biztonságát külföldi hatalmak – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Törökország – garantálják (azaz jöjjön létre egy mechanizmus, mely egy orosz agresszió esetén azonnal kiváltana egy nemzetközi beavatkozást).

Kevésbé artikulált módon, de úgy tűnik, hogy Oroszország is kész radikálisan visszavenni eredeti követeléseiből; arra utalnak a nyilatkozatok, hogy lekerült az asztalról a kijevi vezetés elmozdítása (az invázió eredeti katonai műveleteinek jellegéből kiderült, hogy Moszkva lényegében egy katonai puccsot akart végrehajtani), és kész partnernek elfogadni a Putyin háborús beszédében még „drogfüggőnek” nevezett, likvidálásra ítélt Volodimir Zelenszkijt. Mondjuk a Kreml álláspontját azzal is lehet magyarázni, hogy valószínűleg már rájöttek, hogy az inváziós célok és tervek az ukrajnai állapotok tökéletes félreértésén alapultak.

Egy szerdán a Financial Times által lehozott 15 pontból álló előzetes béketervbe belefoglalták volna, hogy Ukrajna egy azonnali tűzszünetért cserébe kész lemondani NATO-csatlakozási törekvéseiről, mely annak ellenére is leginkább elméleti lehetőség, hogy 2019 februárjában belekerült az ukrán alkotmányba, hogy az ország mindenkori vezetésének törekednie kell az uniós- és a NATO-tagságra. Ezenkívül eszerint Kijev azt is kész lenne törvényben rögzíteni, hogy nem fogad be az ország területére külföldi katonai bázisokat vagy fegyvereket, nem vesz részt más katonai szövetségek alapításában sem.

Erről a már említett Podoljak ukrán elnöki tanácsadó már hangsúlyozta, hogy a tervezet az oroszok követeléseit tartalmazza, a másik oldal állásponjait nem. Ahogy később is, akkor is csak azt erősítette meg, hogy egy tűzszünetről, az orosz katonák kivonásáról és biztonsági garanciákról folynak egyeztetések. „Ez a tizenöt vagy tizenkét pont orosz interpretációban került ki, az orosz fél oldaláról szivárgott ki. Oroszország nem fog olyan megállapodásba belemenni, ami komoly arcvesztést okozna a számára. Hogy mi kerül bele ezekbe a dokumentumokba, azt a hadszíntéri fejlemények fogják meghatározni” – mondta erről Rácz András szerda este.

Dmitrij Peszkov Kreml-szóvivő és Szergej Lavrov külügyminiszter is a semlegességet emelték ki. Előbbi szerint Ukrajnának olyan demilitarizált országgá kellene válnia, mint Ausztria vagy Svédország, de az ukrán diplomácia csípőből visszautasította a Peszkov által ukrán felvetésként említett analógiát.

Mit jelentene „a svéd és osztrák modell”?

Kijev a demilitarizálás miatt utasítja el a svéd és az osztrák semlegességi modellt, de ez mindkét fél részéről félreértés, hiszen egyik említett ország sem demilitarizált. Sőt, Svédország a napóleoni háborúk óta követett semlegességi doktrínáját egy lakosságszámához képest meglehetősen erős hadsereg felállításával igyekezett megtámogatni, és a hidegháború idején még így is titkos védelmi megállapodást kötött az Egyesült Államokkal egy esetleges szovjet invázió esetére.

A sokkal gyengébb hadsereget fenntartó Ausztria hidegháborús védelmi stratégiája is a Csehszlovákia és Magyarország felől érkező esetleges támadás elleni védekező háborúra készült, mutatva, hogy egy semleges ország védelmi prioritásait is a valódi fenyegetések alakítják. Ráadásul az osztrák semlegességet az ország függetlenségének 1955-ös helyreállításával a megszállási övezeteket közösen feladó II. világháborús szövetséges hatalmak közösen garantálták, szóval Ukrajna esetében is egy hasonló egyetértésre lenne szükség.

Ukrajna semleges státuszának kialakítását az is nehezítheti, hogy miközben Ausztria és Svédország nemzetközi konfliktusait maga mögött tudva vált semleges országgá, addig Ukrajnát a jövőben is kísérteni fogják az olyan kérdések, mint a Krím vagy még inkább az Oroszország által önálló államként elismert kelet-ukrajnai szakadár „népköztársaságok” státuszának rendezése.

Sőt, az is lehet, hogy a területi kérdéseken már a legsürgetőbb közös feladat, a fegyverszünet is megfeneklik: Putyin a Recep Tayyip Erdoğannal folytatott csütörtöki telefonbeszélgetésében nemcsak az annektált Krím és a de facto elszakadt Luhanszk és Donyeck elismerését szabta feltételül, de leszögezte, hogy igényt tart a két „népköztársaságot” egykor magába foglaló ukrán megyék teljes területére. Márpedig ezeket a követeléseket nemcsak Ukrajna utasítja el kapásból – miközben Oroszország a Szovjetunió széthullása után több nemzetközi szerződésben is rögzítette, hogy nincs és nem is lesz területi igénye Ukrajna részeire –, de az ilyeneket még az Oroszországgal szemben alapvetően nem ellenséges országok is. Ugyanis a Kasmírra igényt tartó India vagy a Tajvan feletti szuverenitását foggal-körömmel védő Kína sem örülnének annak, ha elfogadott gyakorlattá válna az agresszión alapuló területi igények kielégítése és az annexió legalizálása.

Lehet, hogy a sok szöveg csak időhúzás

Annak ellenére, hogy már pusztán a tárgyalások intenzitása és a korábbi kudarcos fordulók ellenére történő erőltetése önmagában is reménykeltő, nem szabad elfelejteni a folyamatot körüllengő bizalmatlanságot. Ukrán tisztviselők nem is rejtik véka alá gyanújukat, hogy az egész tárgyalási folyamat arra szolgál, hogy Oroszország időt nyerjen az invázió újabb fázisára való felkészüléshez.

Zelenszkij a fegyverszüneti tárgyalásokkal párhuzamosan is minden nap kéri-követeli a NATO-tól, hogy nyilvánítsa repüléstilalmi övezetté Ukrajna légterét, ami – ahogy arról ebben a cikkünkben írtunk – lényegében egyet jelentene egy Oroszország elleni háborúval. Közben Putyin még szerdai beszédében is ragaszkodott ahhoz, hogy nem adja fel a „különleges katonai művelet” eredeti céljait, Ukrajna „demilitarizálását” és „nácitlanítását” (aztán az ukránok vagy a nyugati államok helyett inkább saját honfitársait fenyegette). Az Erdoğan és Putyin csütörtöki telefonjáról beszámoló török fél szerint az utóbbi azonban kimerülhet némi formalitásban, miszerint Ukrajna hivatalosan is elítéli a neonácizmus minden formáját.

A szándékok őszinteségének mérlegelésekor azt sem szabad elfelejteni, hogy a diplomáciai tárgyalások ütemét és a felek pozícióit az aktuális háborús helyzet szabja meg. Több mint három héttel az invázió megkezdése után az ukrán csapatok kemény ellenállásának köszönhetően Kijev került helyzeti előnybe, és Oroszországot a megegyezésre ösztönözhetik a gazdaságát megnyomorító nemzetközi szankciók, az egyre veszélyesebb tételeket tartalmazó nyugati fegyverszállítmányok, a küszöbön álló városharcokban várható sokezres emberveszteség (pontosabban annak a hadseregben és a hátországban lecsapódó hatásai).

„Oroszország még nem ért el egy akkora települést, amit el lehet adni nagy győzelemnek, amiért megérte a sok ezer katona halála és a szankciók miatt a gazdaság összeomlása” – mondta azonban Rácz András szerdán.

Viszont középtávon Ukrajnának van nagyobb veszítenivalója; városait, nemzeti vagyonát megsemmisülés, lakosságát humanitárius katasztrófa fenyegeti. Az orosz étvágyat pedig akár meg is növelheti, ha diplomatáinak tegyük fel Mariupol vagy Harkiv elfoglalása után kell újra tárgyalnia.

És ha még a helyzet nem lenne elég bonyolult, a tárgyaló feleknek azt is figyelembe kell venniük, hogy Oroszországnak a szankciós gyomrost nem Ukrajna, hanem az Egyesült Államok és az Európai Unió vitte be, így nekik is kell feloldalniuk azokat. Erre azonban semmilyen garancia nincs, különösen nem úgy, hogy az amerikai politikában beindult egy „Ki a keményebb az oroszokkal?”-licit, ami a Biden-kormányzatot még egy tűzszünet esetén is a szankciók büntető jelleggel való fenntartására sarkallhatja.

Az orosz hadügyminisztériumhoz közvetlen eléréssel bíró USA nem töri össze magát a fegyverszünet elősegítésében (Jennifer Psaki fehér házi szóvivő elárulta, az amerikai békéltető törekvések kimerülnek az ukrán fél alkupozícióinak erősítésében), a közvetítői szerepet boldogan passzolja át Törökországnak vagy Izraelnek.