Nem csúcs és nem csak demokráciák vesznek rajta részt – akkor mit akar Biden a demokráciacsúccsal?

Csütörtökön az Egyesült Államok kormánya száztíz ország részvételével rendez demokrácia-csúcstalálkozót, amelynek „az autoritarianizmus elleni védekezés, a korrupcióellenes küzdelem és az emberi jogok tiszteletben tartásának elősegítése” lesz a témája.

A magyar sajtóban az esemény elsősorban azért kapott nagyobb visszhangot, mert Magyarországot egyetlen EU-s országként nem hívták meg rá.

De az Egyesült Államokban is sokan élcelődtek a terven, azzal érvelve, hogy nem világos, milyen konkrét eredményt lehet elérni egy ilyen találkozóval, a demokráciák és nem demokráciák szembeállítása több konfliktust szül, mint amennyit megold, és az Egyesült Államok a Capitolium január 6-i ostroma óta végképp nincs olyan helyzetben, hogy a demokráciáról papoljon másoknak. (Ráadásul a problémák ennél jóval mélyebbek.)

Mások azt is elővették, hogy a csúcstalálkozózás előtt olyan alapvető dolgokat kellene tisztázni, hogy egyáltalán mit tekintünk demokráciának, megvalósul-e a gyakorlatban a nép képviselete a mostani keretek között, és hogyan kellene/lehetne megreformálni a nyugati politikai rendszereket.

A sok kritika között az is felmerült, hogy elég problémás politikai rendszerek is bekerültek a meghívottak közé, és ráadásul még csak nem is csúcstalálkozóról van szó, számos ország ugyanis alacsonyabb szinten vesz részt.

De akkor mégis mi alapján válogatták össze a résztvevőket, és eleve, mit akar Joe Biden amerikai elnök és kormánya ettől az egésztől?

Nem nagyon demokratikusak

A Freedom House indexe szerint a részt vevő országok 3 százaléka egyáltalán nem szabad, 28 százaléka részben szabad. Ez és egy másik demokráciaindex, a V-Dem alapján nyolc résztvevő (a Kongói Demokratikus Köztársaság, Irak, Kenya, Malajzia, Pakisztán, Szerbia és Zambia) kifejezetten rosszul áll a politikai szabadságok terén, négy további résztvevőt (Brazília, Fülöp-szigetek, India, Lengyelország) pedig az utóbbi években a demokrácia folyamatos leépítése és leépülése jellemezte.

A Washington Post szerint a résztvevők névsora Shanthi Kalathil, a Nemzetbiztonsági Tanács demokráciával és emberi jogokkal foglalkozó koordinátorának vezetésével állt össze. A fehér házi szóvivő a listáról a héten azt mondta, a meghívás nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok helyesnek tartja az adott ország „hozzáállását a demokráciához”, és a nem meghívás sem jelenti azt, hogy nem.

A Carnegie washingtoni agytröszt szerint a résztvevők kiválasztásában nagy szerepet játszottak a regionális megfontolások. Észak-Afrikában és a Közel-Keleten például a demokráciaindexek alapján mindössze két ország, Izrael és Tunézia ugrotta volna meg a lécet, de Tunéziában időközben egy kvázipuccs folyik, azaz demokráciaalapon nehéz lett volna meghívni egyetlen arab országot is.

Egy másik nyilvánvaló szempont volt az amerikai stratégiai érdek. Pakisztán, a Fülöp-szigetek vagy Ukrajna például hiába állnak távol attól, amit a Lajtától nyugatra demokráciának szokás nevezni, de mindhárom fontos potenciális stratégiai partner: Ukrajna Oroszország, a Fülöp-szigetek Kína fékentartása miatt fontos az amerikai külpolitikának, Pakisztánról pedig valamiért még 2021-ben is azt remélik Washingtonban, hogy fontos partner a terrorizmus elleni harcban. Utóbbi meghívásában pedig az is szerepet játszott, hogy potenciális feszültség kerekedett volna belőle, ha meghívják Indiát, Pakisztán hagyományos riválisát, Pakisztánt viszont nem.

Magyarország Kínával került egy térfélre

A demokráciától az utóbbi évtizedben ütemesen távolodó, de több résztvevőnél tagadhatatlanul szabadabb Magyarország és a másik kimaradó NATO-tag, Törökország kihagyását a Carnegie szerzője azzal indokolja, hogy Bidenék nem akartak asszisztálni Orbán Viktor és Recep Tayyip Erdoğan újraválasztási kampányához.

A washingtoni magyar nagykövetség ezzel szemben Szijjártó Péter külügyminiszter nyilatkozatával összhangban azt írta a Washington Postnak, hogy szerintük Magyarországot azért nem hívták meg, mert Orbán jóban volt Donald Trump amerikai exelnökkel, és Biden ezért bünteti Magyarországot. Az nem világos, hogy a Bem rakparton valóban meglepődtek-e azon, hogy az elnök nem akarja keblére ölelni azt a magyar kormányt, amely a 2020-as amerikai elnökválasztás előtti időszakot Biden és a Demokrata Párt savazásával töltötte, és amelynek vezetője az elnökválasztás előtt bölcsen közölte, hogy Trump fog győzni, nem készül más forgatókönyvre.

A büntetésnarratívát ugyanakkor erősen gyengíti, hogy Trump alatt sem voltak különösen jók a magyar–amerikai kapcsolatok, és Trump több nagy pajtása, például a szélsőjobbos Jair Bolsonaro brazil elnök is hivatalos az ankétra. Bár az is tény, hogy Bolsonaro Orbánnál pár fokkal jelentősebb világpolitikai szereplő, akit nehéz lett volna kihagyni. Meg az is, hogy a Fidesz belpolitikai kommunikációs szempontból nem is biztos, hogy bánja, hogy ismét azt lehet szajkózni, az amerikai libsik megsértették a magyar népet.

Egy további narratíva szerint pusztán arról van szó, hogy Magyarország túl látványosan kapálózik Kína és Oroszország kegyeiért, és Washingtonban jelezni akarták, hogy nem értékelik Orbán „pávatáncát”. Ugyanakkor a meghívottak között bőven vannak Kínához közelebb álló országok is, tehát ez a magyarázat sem betonbiztos.

Mindenesetre Magyarország – kihasználva, hogy az uniós külpolitikai döntéshozatal konszenzust kíván – a rend kedvéért megvétózta, hogy az Európai Unió testületileg is részt vegyen az ülésen. A kormány pedig azt is kijelentette, hogy a magyar demokráciával semmi gond, ellenben az amerikai a tönk szélén hever. (Bár abban mintha önellentmondás mutatkozna, hogy utóbbi amiatt a Trump miatt heverne a tönk szélén, akit a magyar kormány retorikailag nagyon szeretett és szeret.)

A magyar kormány nem az egyetlen, amely nehezen viselte, hogy nem hívták meg. A Kínai Népköztársaság például pár nappal a csúcs előtt közzétett két jelentést, amelyből az egyik arról szólt, hogy a kínai egypártrendszer valójában a „népi demokrácia teljes folyamatának” megtestesülése, amely „egyesíti a folyamat- és eredményalapú demokráciát, a procedurális demokráciát és a tartalmi demokráciát, a közvetlen és közvetett demokráciát, valamint a népi demokráciát és az állami akaratot”. (Bár Kínában a legalacsonyabb helyi közigazgatási szinten valóban van közvetlen választás, a pártállam azért ügyel rá, hogy rendszerellenes jelöltek ne indulhassanak. A jelentésről szóló államközeli beszámolókban kiemelt másik dolog, hogy a kínai pártállam fenntart számos konzultatív csatornát, ahol a nép kiválasztott egyszerű gyermekei is megoszthatják véleményüket, de az nem világos, hogy ezek a nemzeti konzultációk mennyiben vannak hatással a döntéshozatalra.)

A másik jelentés pedig az Egyesült Államok politikai rendszerének egyébként valós és javarészt a regnáló amerikai kormány által is elismert problémáit taglalja meglehetősen alacsony szakmai színvonalon, az összeesküvés-elméletek felemlegetésétől sem visszariadva.

Mit akarnak a demokráciával?

Hogy a fenti ellentmondások ellenére mit akarnak Bidenék, annak több narratívája van. Az egyik szerint, amely nemcsak a kínai pártállami média, hanem amerikai politológusok körében is népszerű, a dolog végső soron a Kínával és Oroszországgal szembeni szervezkedésről és az amerikai szövetségi rendszer megerősítéséről szól.

Egy másik magyarázat, hogy Bident és kormányát nem pusztán cinikus hatalmi helyezkedés vezérli, hanem valóban hisznek azokban a liberális elméletekben, amelyek szerint a demokrácia és az emberi jogok talaján építhető biztonságosabb, együttműködőbb és az amerikai érdekeknek jobban megfelelő világrend.

A csúcs felállása nagyban egybevág két, a Princeton Egyetemen tevékenykedő liberális akadémikus, G. John Ikenberry és Anne-Marie Slaughter másfél évtizedes felvetésével, amely szerint a nemzetközi rendszer stabilitása a joguralom és demokrácia globális megerősítésével és egy, a demokráciák közti biztonságpolitikai együttműködést elősegítő globális intézmény létrehozásával érhető el. Ez arra a (mások által vitatott) elméletre épül, miszerint a demokratikus berendezkedésű államok nem háborúznak egymással, és a jogállami korlátok miatt kiszámíthatóbb és békésebb partnerek a nemzetközi porondon. Ikenberry és Slaughter korábban egyenesen egy olyan demokratikus világszervezetről írt, amely az ENSZ mellett vagy helyett működve katonai akciókat is elrendelhet és foganatosíthat.

A nemzetközi kapcsolatok liberális nézőpontjának egy visszafogottabb verziója a „liberális nemzetközi rend” védelméről szól. A paradigma három prominens képviselője, David Lake, Lisa Martin és Thomas Risse megfogalmazásában ez a második világháború után az Egyesült Államok által kialakított intézmény-, szabály- és normarendszert jelenti, amely a liberális demokratikus állami berendezkedésen, az univerzális emberi jogok biztosításán, a szabadkereskedelmen és a tőkeáramlások liberalizálásán, a multilateralizmuson és a kollektív biztonság eszméin alapult.

Szerintük erre a rendre számos veszély leselkedik:

• egyrészt a rend számos belső önellentmondása, például a gazdasági liberalizációból fakadó egyenlőtlenségek;
• a demokráciát aláásó technokrácia és a nemzetközi intézményrendszer egyes antidemokratikus jellegzetességei;
• a dezinformáció mint államközi politikai fegyver, amely a szólásszabadság és az internet kombinációjából fakadó dezinformációs, a nemzeti identitás és az univerzalizmus közti feszültség;
• valamint a populista nacionalizmus az előbbiektől nem független megerősödése a demokratikus államokban.

A másik fő fenyegetést szerintük Kína megerősödése jelenti: bár Peking a liberális rend gazdasági részét (annak haszonélvezőjeként) alapvetően elfogadja, a többi elemét elutasítja és aláássa. Bár Lake, Martin és Risse nem teszi hozzá, de ebben az is nagyban segíti Kínát, hogy nemcsak gazdasági ereje és politikai befolyása, hanem a kínai rendszer nemzetközi megítélése is javul, amit illetően a Covid–19-járvány kezelése is nagy fegyvertény Peking számára, nem is győzik felhánytorgatni a kínai kommunikátorok. Eközben az amerikai demokrácia problémái a világ összes valamirevaló lapjában és hírtévéjében visszatérő témát jelentenek.

Blinken hisz benne

Hogy a fenti, liberális helyzetértékelés mennyiben felel meg a valóságnak, azt természetesen sokan vitatják, és az amerikai külpolitika történetéből nem is lenne nehéz ellenpontokat találni a nemzetközi rend feltételezett liberalizmusával szemben (például, mint Búzás I. Zoltán, a Notre-Dame Egyetem tanára Lake-ékkel azonos folyóiratszámban írja, a rendszer a gyakorlatban hagyományosan elég rasszista volt). Emiatt manapság a nemzetközi kapcsolatok kutatói között erősen megfogyatkoztak a liberálisok.

Ám az aktuális washingtoni helyzetértékelés a jelek szerint mégis összecseng a fenti elméletekkel. Ezt jelzi, hogy hasonló húrokat pendített egy 2019-es véleménycikkében a mostani amerikai külügyminiszter, Antony Blinken és Robert Kagan neokonzervatív történész is. Ők a trumpi „Amerikai az első” külpolitikáját elítélve, a második világháború utáni évtizedek amerikai intézményépítésére hivatkozva azt írták, az Egyesült Államok „érdekeinek védelme egy békésebb, prosperáló és demokratikus világ építését és védelmét” kívánja. Blinken beiktatása előtt és azóta is sokszor beszélt arról, hogy az amerikai külpolitika céljai, például Kína elszigetelése csak Washington szövetségeseinek segítségével lehetséges.

Nagyjából ezzel azonos elveket fogalmazott meg egy Joe Biden nevét viselő (bár vélhetően szintén Blinken, valamint Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó tollából származó) cikk is, amely még elnökjelölti kampánya alatt jelent meg a washingtoni agytrösztvilág egyik mértékadó lapjában, a Foreign Affairsben. (Az egy másik kérdés, hogy ezek az elvek mennyiben jelennek meg a gyakorlatban, illetve mennyiben szabad hinni a politikusok által deklarált stratégiai alapvetéseknek.)

Ehhez viszont hozzátartozik, hogy a gyakorlatban a Biden-kormány meglehetősen keveset tett eddig a szövetségek megerősítése érdekében, cserébe például Franciaországgal sikerült hatalmas patáliát csapnia néhány tengeralattjáró miatt. A demokratikus ügymenet helyreállítása pedig az ország határain belül sem megy különösebben jól az amerikai kormánynak és törvényhozásnak, holott azt Biden sem tagadja, hogy ez az egyik legalapvetőbb feladata lenne (más kérdés, hogy pont az elnök hatáskörei korlátozottak e tekintetben).

Emiatt aztán a mostani csúcstól sem vár senki átütő sikereket, az amerikai szempontból jobb esetben is egy hosszabb távú együttgondolkodás kezdete lehet az esemény, a rosszabb szempontból meg egy a számos súlytalan nemzetközi fórumból.