Biden első válsága várható volt, mégis mindenkit meglepett

Joe Biden amerikai elnök bő fél évvel beiktatása után először került teljes politikai össztűz alá, miután az egyszerre tervezett, mégis hirtelen és a jelek szerint előkészítetlen, a tálibok gyors hatalomátvételéhez és humanitárius válsághoz vezető afganisztáni kivonulás miatt még saját pártjának több prominens tagja is ellene fordult, és élesen bírálta a kormány teljesítményét.

A kabuli reptéren kialakult káoszról készült drámai képsorok tovább rontották az elnök népszerűségét, amely a koronavírus-járvány és más belpolitikai problémák miatt amúgy is enyhe lejtőn volt az utóbbi hetekben.

Ezt látva a Demokrata Párt egyes politikusai amiatt aggódnak, hogy a válság miatt elveszíthetik azokat a mérsékelt, bizonytalan szavazókat, akik a tavalyi elnökválasztáson abban bíztak, Biden a republikánus Donald Trump exelnökkel szemben kompetens és higgadt vezetési stílust hoz.

Ugyanakkor olyan vélemények is vannak, amelyek szerint Afganisztán nem lesz meghatározó ügy a Biden-elnökség számára, és az amerikai választók hamar elfelejtik majd a mostani válságot. Viszont még ez sem jelentene feloldozást, az elnöknek Afganisztán nélkül is van épp elég kihívása.

Nem meglepő, de meglepő

Az afganisztáni kivonulás már egy évtizede napirenden volt, de a korábbi elnökök pont egy hasonló válságtól tartva ígéreteik ellenére sem merték meglépni a dolgot.

• Az Egyesült Államok még 2001 őszén a republikánus George W. Bush elnöksége alatt, a szeptember 11-i terrortámadások után vonult be a tálib uralom alatt álló országba, hivatalosan a támadásokat elkövető al-Kaida terrorszervezet és annak vezére, Oszama bin Laden kiiktatása végett.
• Bár az offenzíva – Donald Rumsfeld akkori védelmi miniszter szerint – 2003 tavaszára véget ért, 2006-ra erőre kapott az amerikaiakkal és az általuk támogatott új afgán vezetéssel szembeni lázongás.
• A tálibok megerősödése miatt 2009 végén Barack Obama demokrata elnök az Afganisztánban harcoló amerikai csapatok létszámának jelentős emeléséről döntött.
• 2011-ben végül megölték Bin Ladent a szomszédos Pakisztánban, és Obama a közvélemény nyomására csapatkivonásról határozott.
• 2014-ben Obama közölte, hogy 2016 végétől csak az afgán biztonsági erők kiképzésében és támogatásában segítő katonák maradnak, a harcoló csapatok hazajönnek.
• Obama utódja, a republikánus Donald Trump a háború lezárásával kampányolt, ám hatalomra jutása után felpörögtek az amerikai támadások az ekkorra már ismét jelentős területeket ellenőrző tálibokkal szemben.
• A Trump-kormány végül 2020 februárjára megállapodott a tálibokkal, és 2021. májusi teljes kivonulást ígért.
• Ezt a dátumot a januárban hivatalba lépett demokrata Joe Biden szeptember 11-éig, a 2001-es terrortámadások huszadik évfordulójáig tolta ki, majd mégis előre hozta augusztus 31-re. (Az afganisztáni már ezzel is az Egyesült Államok történetének leghosszabb háborúja lett.)
• Az amerikai csapatok augusztusban elkezdték elhagyni az országot, miközben a helyi biztonsági erők és a kormány összeomlott, a tálibok pedig a legtöbb esetben harc nélkül, napok alatt bekebelezték az ország maradékát (leszámítva az ellenálló Pandzsír tartományt).

Az elnökként a főparancsnoknak számító Bident a katonai vezetés és a diplomáciai kar számos tagja is figyelmeztette, hogy a gyors kivonulás boríthatja a helyzetet, Mark Milley, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke például a Biden által megörökölt, 2500 fős jelképes, de pont ezért fontos afganisztáni kontingens megtartása mellett érvelt, és Llyoyd Austin védelmi miniszter sem támogatta a lépést.

Ugyanakkor Biden már Obama alelnökeként, 2009-ben is a háború folytatása ellen volt, és a jelek szerint úgy ítélte meg, hogy a népszerűtlen és nagyrészt elfeledett háború lezárásának kockázatai mérsékeltek. Felmérések szerint az afganisztáni jelenlét támogatottsága különösen az utóbbi években alacsony volt, és az afgán hadszíntér alig szerepelt a hírekben. Amikor pedig igen, a politika mindig igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

A tálibok elleni győzelem elmaradása és a mostani válság tehát nem kizárólag Biden felelőssége. Mike Mullen, aki 2007 és 2011 között volt a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke, a napokban arról beszélt, Bidennek igaza volt, és Oszama bin Laden megölése után ki kellett volna vonulni Afganisztánból. Azt pedig még Donald Trump egyik volt nemzetbiztonsági tanácsadója, az előző elnökkel szemben amúgy kritikus H. R. McMaster is elismerte, hogy „az összeomlás két kormányzati cikluson keresztül, a Trump- és a Biden-kormány alatt ment végbe”.

A mostani állás szerint azonban mégis elképzelhető, hogy a négy elnökön átívelő afganisztáni fiaskó végül Bidenre ég rá. A közösségi médiában a kivonulás káoszát a vietnámi háború végnapjaihoz hasonlították, a balközép sajtó címlapjait a kabuli humanitárius katasztrófa drámai képei mellett a Joe Biden felelősségét, az amerikai nemzetközi befolyás hanyatlását firtató cikkek lepték el.

„Amikor egy ilyen kiszámíthatatlan és veszélyes helyzettel nézel szembe, fel kell készülnöd a legrosszabbra, de úgy érzem, (Bidenék) ezt nem tették meg”, kommentálta a kivonulás káoszát a republikánus Chuck Hagel, aki (párttagságától függetlenül) Obama egyik védelmi minisztere volt.

Népszerűtlen is, meg nem is

A kivonulást kísérő káoszról és a tálib hatalomátvételt követő humanitárius katasztrófáról szóló híradások hatására az amerikai választók korábbi indifferenciája jelentősen megváltozott augusztus közepére. A FiveThirtyEight közvélemény-kutatások elemzésével arra jutott, hogy a választók többsége elégedetlen a kivonulás konkrét módját illetően, és azt szeretnék, ha az Egyesült Államok helyrehozná a helyzetet.

A YouGov és az Economist augusztus 14–17. közti közvélemény-kutatása – Kabult augusztus 15-én foglalták el a tálibok – szerint a teljes lakosság 42 százaléka elégedetlen a Biden-kormány afganisztáni teljesítményével, 32 százaléka elégedett. A CBS és a YouGov 18. és 20. közötti kérdéseire a válaszadók 44 százaléka vélte úgy, hogy nagyon rosszul sikerült a kivonulás, 30 százalék pedig úgy, hogy valamelyest rosszul. Ennek ellenére 47 százalék mégis elégedett azzal, ahogy Biden kezelte a helyzetet, és a kivonulást a nagy többség, 63 százalék támogatja.

A Morning Consult augusztus 16–19. közötti felmérésében szintén többségben voltak a kivonulást támogatók, a regisztrált választók között a szűk többség, 53 százalék, a pártfüggetlenek 52 százaléka gondolta úgy, hogy az Egyesült Államok hadseregének el kell hagynia a közép-ázsiai országot. Ezen felmérés szerint ugyanakkor az Afganisztán helyzetével kapcsolatos felelősség nagyrészt Bidenre szállt a választók szemében, 43 százalék szerint elsősorban a jelenlegi elnök a hunyó; három elődjét, valamint a kongresszust ezzel szemben csupán 24-27 százalék tartotta felelősnek.

Az Ipsos és a Reuters felmérésében augusztus 16-án, egy nappal Kabul elestét követően 44-42 arányban azok voltak többségben, akik inkább jónak tartották a Biden-kormány Afganisztán-politikáját, bár ez rosszabb volt, mint a három korábbi elnök megítélése (Bush 47 százalékot, Obama és Trump 51 százalékot kapott).

Az elnök megítélése általában véve is most a leggyengébb, mióta január 20-án hatalomba lépett, a FiveThirtyEight átlaga szerint 48,5 százalék elégedett vele, 45,9 százalék elégedetlen. Ugyanakkor Biden megítélése már az afganisztáni fiaskó előtt elkezdett romlani, ami nem is különösen szokatlan: általános jelenség, hogy az első hónapok után csökken az elnökök népszerűsége. Biden számai ezért történelmi összevetésben nem kifejezetten rosszak, Trump elnöksége azonos időszakában 37, Obama 51,7, Bill Clinton 44,2 százalékon állt.

A FiveThirtyEight azt is megjegyzi, az amerikai választók gyakran változtatják a véleményüket a külpolitikai ügyekben, az afganisztáni háborúról pedig eleve nagyon kevés információval rendelkeznek. Emiatt a felmérések nem mentesek az önellentmondásoktól. Az Ipsos és a Reuters kutatásában például 61 százalék támogatta a csapatok eredeti menetrend szerinti kivonását, ugyanakkor 50 százalék úgy vélte, hogy ismét harcoló csapatokat kellene küldeni Afganisztánba a tálibok ellen.

Mi lesz a bizonytalan szavazókkal?

A Demokrata Párt számára jelenleg a fő kérdés, hogy az afganisztáni fiaskó mennyiben fog tartósan ráégni Bidenre, és milyen hatással lesz a párt megítélésére a 2022-es félidős választásokon.

A New York Times azt írta, a pártban attól tartanak, az afgán helyzet (illetve a koronavírus-járvány) további romlása esetén elveszíthetik azoknak a mérsékelt, bizonytalan választóknak a bizalmát, akikre támaszkodva 2020-ban megnyerték az elnökválasztást, megtartották többségüket a törvényhozás alsóházában, és több kisebb és nagyobb meglepetést okozva ötvenre növelték szenátoraik számát a százfős felsőházban.

A lap negyven demokrata képviselővel és háttéremberrel folytatott beszélgetések alapján arról írt, hogy a párt több erős embere úgy érzi, az afganisztáni események jelentik az első olyan helyzetet, amikor kénytelen eltávolodni az elnöktől.

„Afganisztánt egy ki nem kényszerített hibának tartom. Erre nincs valós kifogás. Ez erkölcsi és politikai szempontból is egy katasztrófa”, idézték David Walters volt oklahomai kormányzót, aki most a demokraták országos pártszervezetének egyik vezetője.

Jeff Jackson, aki az egyik észak-karolinai szenátusi helyre pályázik, és korábban maga is harcolt Kandahár térségében, arról beszélt a lapnak, hogy a megelőző héten hat-hét választói fórumot tartott, és Afganisztán mindenhol központi téma volt. „Teljesen nyilvánvaló, hogy vannak aggodalmak. (A választók) látták ugyanazokat a képsorokat, mint mi”.

Biden a kivonulást megelőző időszakban optimistán (és a tényeket elferdítve) beszélt a később napokon belül összeomló afgán kormány stabilitásáról és a hadsereg képességeiről, Kabul elestét követően közvetlenül nyilvánosan nem gyakorolt önkritikát, nagyrészt az afgán vezetésre és az afgán hadseregre tolta a felelősséget, akiket azzal vádolt, hogy nem voltak hajlandók harcolni saját hazájukért. Nyilatkozataiban pedig a kivonulás humanitárius vetületeit félretéve, az afganisztáni háború és az azzal járó amerikai pénzügyi és emberáldozatok értelmetlenségét hangoztatta, ezzel világos üzenetet fogalmazva meg.

Egyesek ugyanakkor úgy vélték, az empátia hiánya árthat az elnöknek. Meighan Stone, a Külkapcsolatok Tanácsa nevű agytröszt szakértője például azt mondta, a Demokrata Párt női szavazói számára az afgán nők elnyomásáról szóló hírek fényében kiábrándítóak Biden nyilatkozatai. A demokraták az utóbbi két elnökválasztáson markánsabban erősebbek voltak a női választók körében, az afganisztáni káosz ezen félelmek szerint ezt is alááshatja.

Biden ezen bírálatokra reagálva a hétvégére valamelyest enyhített a hangnemén, és „szívszorító” állapotokról beszélt. Ugyanakkor amellett kitartott, hogy a mostani helyzet elkerülhetetlen lett volna, és bármilyen előkészítés mellett is lehetetlen lett volna „fájdalom és veszteségek” nélkül kimenekíteni ennyi embert az országból. „Ha most nem hagyjuk el Afganisztánt, mikor tettük volna? További tíz év, öt év vagy egy év múlva? Nem fogom a fiaikat és lányaikat Afganisztánba küldeni harcolni”, mondta.

Egyúttal viszont azt is felvetette, hogy az amerikai csapatok az evakuálás segítése végett mégis csak a tervezettnél tovább maradhatnak Afganisztánban, ám a tálibok erre fenyegetéssel reagáltak. Az sem világos, hogy minimális létszámmal, a bázisaik – és ezzel a közvetlen légi kapacitások – feladása után milyen műveletekre lenne képes az amerikai hadsereg. Végül a keddi G7-es válságtanácskozás nem változtatott az eredeti terven, az amerikai vezetés szerint túl nagy lenne a maradás kockázata.

A-L-K-A-L-M-A-T-L-A-N

A republikánusok viszont kapva kaptak az alkalmon, és az afgán fiaskó fényében rádupláztak a Bident eddig is egy megbízhatatlan, gyengekezű öregembernek beállító kommunikációjukra.

Mitch McConnell felsőházi frakcióvezető Amerika nemzetközi vezető szerepének szégyenteljes megcsúfolásáról beszélt, Kevin McCarthy alsóházi frakcióvezető szerint az elnök hosszú távú károkat okozott az Egyesült Államok nemzetközi szavahihetőségének, és az amerikai emberek és katonák többet érdemelnek, mint üres szavakat és katasztrofális vezetést.

Donald Trump és a trumpizmus egyik legfőbb párton belüli bírálója, egyúttal azonban az iraki és afganisztáni háborúk megindításában kulcsszerepet játszó Dick Cheney volt alelnök lánya, Liz Cheney azt írta, „Biden visszavonulása terrorista ellenségeinket erősíti, egy hatalmas kalifátust adományoz nekik, miközben cserben hagyja szövetségeseinket, és egy hosszabb, még drágább háborúhoz fog vezetni”.

A republikánus képviselők és szenátorok nagy része gyorsan átvette a bideni vezetés inkompetenciájáról szóló szólamokat, viszont a párt honlapjáról hivatalosan karbantartás miatt eltűntek azok a posztok, amelyek a Donald Trump és a tálibok tavalyi „történelmi békemegállapodását” méltatták (a republikánusok szerint a trumpi megállapodás csak akkor lépett volna életbe, ha addig a most elzavart afgán kormány és a tálib vezetés is kiegyezik, bár előbbiek nem is vettek részt a katari béketárgyalásokon). A Fox News jobbos hírcsatornán pedig azok a volt tisztviselők kezdték ekézni Bident az afganisztáni helyzet miatt, akik annak idején részt vettek a háború megindításában és vezetésében.

A pártban ugyanakkor olyan hangok is megjelentek, amelyek felvetették a korábbi kormányok felelősségét, a Trump régi bírálójának számító Adam Kinzinger kongresszusi képviselő szerint Trump tavalyi megállapodása is nagy szerepet játszott a mostani helyzetben. George W. Bush ugyan bírálta a kivonulást, de személyesen Biden felelősségének taglalásától bölcsen tartózkodott.

Bevándorlás, terrorizmus

A tálibok ismételt hatalomra jutásával a terrorizmus veszélye is napirendre került, miután az afganisztáni beavatkozás 2001-ben, a szeptemberi 11-i terrortámadások után pont a terrorizmus megfékezésének céljával indult. A felmérések szerint az amerikai lakosság tart tőle, hogy az afganisztáni helyzet növelheti a terrorveszélyt, a fent említett Morning Consult közvélemény-kutatásában például 41 százalék vélte úgy, hogy a csoport veszélyt jelent az Egyesült Államokra.

Ezt az érzetet vélhetően növelte, hogy az iszlamista terrorveszély az evakuálás során is felmerült a napokban, Biden részben ezzel indokolta, hogy titokban tartják a pontos evakuációs terveket. Ugyanakkor az elnök korábban arról is beszélt, hogy a terrorveszély kezeléséhez nem szükséges permanens katonai jelenlét, és a potenciális iszlamista terrornál fontosabb fenyegetésekkel is szembe kell néznie Amerikának. (Az utóbbi években az Egyesült Államokban történt terrorcselekményeket eleve nagyrészt amerikaiak követték el.)

Ezzel párhuzamosan ahogy Európában, úgy az amerikai jobbszélen is megindult az afgán menekültek démonizálása, bár a Republikánus Párt messze nem egységes az ügyben. Kabul elestét követően több prominens jobboldali politikus, köztük Mitch McConnell, több szenátor és a utahi és marylandi kormányzó is felszólalt a tálibok elől menekülők befogadása mellett.

Ugyanakkor a párt trumpista szárnya erősen ellenzi a dolgot, a nemrég Magyarországon vendégeskedő jobbos tévés személyiség, Tucker Carlson például arról beszélt, hogy afgánok milliói lephetik el az országot, és „invázió” indult Amerika ellen. A korábban egyebek mellett zsidó űrlézerektől tartó Marjorie Taylor Greene szélsőséges alsóházi képviselő pedig azt hangoztatta, hogy ha beengedik a bevándorlókat, azok majd baloldali kisebbségi politikusokat választanak meg (bár a menekültstátussal nem jár szavazati jog).

Donald Trump pedig egy, az afgán menekülőket szállító amerikai repülőgép emberekkel tömött rakteréről készült fényképek kapcsán azt írta közleményében, „ennek a gépnek amerikaiakkal kellett volna tele lennie, Amerika az első!”

Felmérések szerint egyelőre az amerikaiak erős többsége támogatja az afgánok befogadását, bár a FiveThirtyEight megjegyezte, ha a válság drámai képei elhalványulnak, a kormány nem képes úrrá lenni a jelenleg ad hoc folyamaton, a bevándorlásellenes propaganda pedig tovább pörög, a helyzet változhat. Joe Biden mindenesetre a hétvégén már igyekezett leszögezni, hogy minden egyes befogadandó afgánt átvilágítanak majd.

Lehet, hogy nem is lesz semmi

Olyan vélemények is vannak ugyanakkor, amelyek szerint nem lesz távlati belpolitikai hatása az afganisztáni válságnak. Ez a narratíva arra épít, hogy

néhány súlyos konfliktustól eltekintve a külpolitika jellemzően nagyon kis szerepet játszik a választások végkimenetelében.

Az iraki és afganisztáni konfliktusok esetében – például Vietnámmal szemben – sorozás híján a tágabb társadalom csak mérsékelten találkozott a háború közvetlen költségeivel. Afganisztán pedig eleve jóval kevésbé fontos politikai kérdés volt, mint Irak, vagy annak idején Vietnám: Charles Franklin, egy amerikai közvélemény-kutató gyűjtése szerint 2001 és 2009 között például összesen 15 felmérésbeli kérdés foglalkozott azzal, hogy George W. Bush hogyan kezelte az afganisztáni háborút, miközben ugyanezen időszakban 628 kérdést tettek fel az iraki háborúról.

A közvélemény-kutatási eredmények fent említett önellentmondásai is azt jelzik, hogy az amerikai választók nincsenek tisztában az Egyesült Államok Afganisztán-politikájával, és nincsenek naprakész információik arról, az utóbbi években mi folyt az ázsiai országban.

Adam Berinsky, az MIT politológus professzora szerint bár a drámai afganisztáni beszámolók fényében az amerikaiak egy jelentős része átértékelte a helyzetet, ez a hatás vélhetően rövid távú lesz, és néhány hét múlva elveszti az érdeklődést az ügy. William Galston, a demokratákhoz közel álló Brookings Intézet szakértője pedig úgy vélte, hogy ha Biden a következő hetekben képes lesz irányítása alá vonni a folyamatot, és biztonságosan evakuálni az amerikaiakat az országból, helyreállíthatja megítélését. Biden a napokban már elkezdte hangoztatni, hogy augusztus 14-e és 24-e között 70 ezer embert evakuáltak, azaz próbálja sikerként beállítani a válságkezelést.

Tehát – ezen érvrendszer szerint – ahogy a mostani válság elcsillapodik, az amerikai tévénézők is elfelejtik majd az egészet, a 2022-es választásokra pedig teljesen más témák uralják majd a kampányt.

Ahogy Biden volt kampánystábjának egy tagja fogalmazott az Atlanticnak, „nehéz elképzelni, hogy a félidős választásokon vagy 2024-ben az afganisztáni kivonulás lesz a központi téma. Ezek az események gyakran nagyon sürgősnek tűnnek, a hatásaik pedig ott és akkor rendkívül súlyosnak hatnak. Ám végül az amerikai választókat azok a dolgok érdeklik, amelyek közvetlen hatással vannak rájuk és családjukra.”

Kéne egy győzelem

Ez ugyanakkor nem jelenti, hogy Biden belpolitikai gondjai megoldódtak volna. Az elnök egyik fő ígérete a koronavírus-járvány szakszerű kezelése volt, ám a járvány ismét felszállóágban van Amerikában, az utóbbi két hétben 36 százalékkal nőtt a regisztrált fertőzések és 95 százalékkal a halálesetek száma, az új fertőzöttek hétnapos mozgóátlaga megközelítette a napi 150 ezer főt, a haláleseteké az ezer főt. Eközben a teljes védettséggel rendelkezők aránya megakadt a társadalom 51 százalékánál.

Afganisztánhoz hasonlóan a koronavírus esetében is minimum vitatható, hogy ebben mekkora a szövetségi kormány felelőssége, miután a járvány főként azokban a déli, republikánus vezetésű államokban terjed, ahol a helyi vezetők aktívan próbálják elgáncsolni a járványkezelést, a lakosság jelentős része pedig oltásellenes.

Ugyanakkor a szövetségi kormány kommunikációját és döntésképtelenségét is sok bírálat érte, és a közvélemény is elégedetlen a látottakkal. A FiveThirtyEight felmérésösszesítője szerint míg július közepéig stabilan 60 százalék felett volt a Biden járványkezelésével elégedettek aránya, addig mostanra ez 54 százalékra csökkent, az elégedetleneké 30 százalék magasságából 40 százalékra nőtt. Azaz a járvány ismételt terjedése a jelek szerint Afganisztánnál is komolyabb hatást gyakorol az elnök megítélésére.

Ezzel párhuzamosan a koronavírus gazdasági hatásait ellensúlyozandó 1900 milliárd dolláros mentőcsomag tavaszi elfogadása óta Biden egyéb választási ígéretei is nehezen állnak össze. Az egyik problémás ügy az infrastruktúra-fejlesztési csomag. Az ötéves távlatban ezermilliárd dolláros állami költekezést ígérő tervet az elnök eredeti választási ígéretéhez képest ugyan jelentősen felvizezve, de végül kétpárti támogatással sikerült áttolni a szenátusban, ami komoly politikai győzelem volt Bidennek.

Közben egy másik, 3500 milliárd dolláros csomag is a törvényhozás előtt van, amely az elnök és pártja által a tavalyi választások előtt beígért szociális és gazdasági intézkedéseket tartalmazza, például az állami egészségbiztosítás kiterjesztését és a zöldenergia támogatását. Ez utóbbit a demokraták ellenzéki támogatás nélkül akarják keresztülnyomni a szenátuson, amelyet a költségvetés átírását lehetővé tevő, bonyolultabb jogalkotási procedúra keretében tudnak megtenni (más esetekben az obstrukció intézménye miatt a gyakorlatban 60 szavazat kell a százfős szenátusban, a demokratáknak pedig alapból 50, a házelnöki tisztséget is betöltő Kamala Harris alelnök döntő szavazatával 51 voksuk van).

A költségvetési módosítást előkészítő tervezetet ugyan augusztusban megszavazták, de a konkrét költés részletei még kidolgozás alatt állnak. Ugyanakkor két demokrata szenátor, Kyrsten Sinema és Joe Manchin a csomag számos tervezett rendelkezését és annak tervezett méretét is elutasítja, azaz jelen állás szerint nincs meg a törvény átpasszírozásához szükséges 50+1 voks. (Sinema és Manchin azért szavazták meg az augusztusi, előkészítő tervezetet, hogy a törvényhozási folyamat ne álljon le, illetve hogy addig is lehessen alkudozni velük.)

Nancy Pelosi, az alsóház demokrata párti elnöke viszont korábban jelezte, hogy számára ez utóbbi a sürgősebb ügy, emiatt először a 3500 milliárdos csomagot akarja majd szavazásra bocsátani. Ennek az első, előkészítő része kedden pártvonalak mentén 220-212 arányban át is ment a képviselőházon, de a dolog nem volt egyszerű, miután korábban kilenc centrista demokrata képviselő is közölte, hogy komoly fenntartásaik vannak a csomag egyes elemeivel szemben, ezért először inkább az infrastrukturális beruházásokról szavaznának.

Ezzel azt sikerült elérniük egyelőre, hogy Pelosi megígérte, szeptember 27-ig szavaznak az infrastrukturális csomagról, ez viszont elég szoros határidőt szab a szociális csomag számára. A párt balszárnya ugyanis csak akkor akarja támogatni a szerintük nem elég ambiciózus, kompromisszumos infrastrukturális csomagot, ha előtte a kongresszus elfogadja a nagyobb szociális csomagot. Miután a csomag pontos részleteinek törvényhozásbeli kidolgozása csak most kezdődik, a New York Times szerint a következő hetekben ezek a pártbéli feszültségek folytatódnak majd.

Más szóval miközben Bidennek éppen nagy szüksége lenne egy jól kommunikálható sikerre, saját baklövései mellett még pártja sem hajlandó megadni neki ezt.