A felfedező, aki önmagát csonkította, és fél évvel a szívrohama után futott hét nap alatt hét maratont

Talán maga Ranulph Fiennes is bajban lenne, ha válaszolnia kellene a kérdésre, hányszor volt ténylegesen halálközeli élménye életében. Könnyen előfordulhatna ugyanis, hogy valamelyik életveszélyes kalandját kihagyná, vagy neki korántsem látszott annyira vészjóslónak belülről az, ami kívülről horrorisztikus látványt nyújtott.

Fiennes születése előtt négy hónappal elveszítette az apját, aki 1943 novemberében Nápolyban lépett rá egy náci gyalogsági aknára. Noha családja ezeréves múltra tekintett vissza, sohasem kérkedett rokonságával, ő is a katonai pályát választotta, ahogy az apja, és Etonban kapta meg a kiképzés alapjait.

Miután felnőtt, Ománban is szolgált, majd expedícióvezető lett. A nevéhez köthető a rejtélyes ománi város, a Koránban is többször említett, mégis sokáig elveszettnek hitt Ubar újbóli felfedezése. Később megfordult Norvégiában, Egyiptomban a Fehér-Níluson is, itt ismerte meg első feleségét.

A hetvenes évek közepén támadt a gondolata, hogy úgy kerüli meg a földet, ahogy még addig senki: polárisan, mind a két sarkát érintve. Az előkészítésben a legfontosabb támasza egyébként a felesége, Virginia volt, akinek eszébe sem jutott, hogy lebeszélje róla.

A Transglobe névre keresztelt expedíció az egész világon ismertté vált, és sikeressé tette.

27 éves hajójukkal Greenwichből indultak 1979. szeptember 2-án, 14 fős legénységgel. A szponzoruk egy amerikai biztosítótársaság, ami nagy fantáziát látott a három évet felölelő küldetésben.

Afrikába Marokkónál léptek be, a hajó eközben értelemszerűen megkerülte a kontinenst, hogy aztán a gyalogosokkal Elefántcsontpartnál találkozzanak, és tovább folytassák vízi útjukat. Fiennesék a Szaharát szelték át, és december végén Fokvárosból mentek tovább.

Ekkor nem kisebb feladat várt rájuk, mint átvágni a Déli-sarkon, ahogy Scott kapitány, a nagy példakép is tette. Miután az Antarktiszon átjutottak, Új-Zéland érintésével 1981 áprilisában Ausztráliából folytatták tovább. Az Északi-sarkon április 11-én tűzték ki a brit zászlót. Fiennes legkeményebb megpróbáltatásai viszont csak ezek után jöttek.

Később csak tömören számolt be arról, hogy megtámadta őket egy jegesmedve, bár akkor még csak nem is sejtette, mit kell átélnie akkor, amikor 1982 július–augusztusában napokon át hánykolódott társával egy jégtáblán a Jeges-tengeren. Ekkor minden kapcsolata megszakadt a külvilággal, a korabeli műholdak nem észlelték őket, a köd miatt sokszor azt sem tudták, hogy éjjel vagy nappal van. Abban reménykedtek, hogy a jégtábla nem repedezik teljesen szét, és majd csak felfedezik őket. A kísérőhajó 59 napig nem bukkant a nyomukra, aztán viszont kimentette őket. 1982. augusztus 29-én kötöttek ki ott, ahonnan majdnem pontosan három évvel korábban elindultak.

Fiennes ezek után azt vette a fejébe, hogy az Északi- és a Déli-sarkon segítség nélkül is átvág – egyedül. Épp az Arktiszon járt 2000-ben, amikor beszakadt alatta az elvékonyodott jég, és a lábára szerelhető szántalpak mentése közben olyan sokszor érintkezett a dermesztő vízzel a keze, hogy megfagytak az ujjpercei. Miután hazaért, nem várta ki, hogy egy kórházban levágják az elhalt testrészeit, öncsonkításba fogott egy elektromos fűrésszel, és az orvosa szerint szakszerűen végezte el az amputációt.

2003-ban infarktust kapott a bristoli reptéren, kómába esett pár napra, de felépülése után fél évvel belevágott egy akkor tényleg lehetetlennek látszó feladatba. A 7×7×7 fedőnév ugyanis egy olyan kihívást takart, aminek során hét nap alatt hét kontinensen teljesítenek egy-egy maratont a résztvevők. Október 26-án Patagóniában volt az első etap, a második egy nappal később már az Antarktiszon, a Falkland-szigeteknél. Október 28-án Sydney következett a sorban, onnan Szingapúr, ami a páratartalom miatt még inkább fokozta a próbatételt. London, Kairó és New York volt a befejező három napban, akkor ismét teljesen más éghajlati viszonyoknak kellett megfelelniük a versenyzőknek. Fiennes ezt is teljesítette.

Nyughatatlansága ezután a Mount Everest felé sodorta, mert szerette volna megmászni a világ legmagasabb pontját. 2009. május 20-án ért másodszor a világ tetejére, akkor már egyedül, és akkor ő volt a legidősebb brit, akinek ez sikerült. Ha okoztak is gondot neki a csonka ujjai mászás közben, egyszer sem panaszkodott emiatt.

Mint ahogy akkor sem, amikor az Alpok meredek hegyoldalán, a hegység egyik legveszélyesebb részén, az Eigeren is tett egy kísérletet, és mivel eredendően tériszonyos, ez sem volt csekély vállalás. Ekkoriban született második házasságából egy kislánya, de mindez csak fokozta a kalandvágyát.

2013-ban megint nekivágott a Déli-sark átszelésének, de ezt az expedíciót egy halálos áldozat miatt fel kellett függeszteni. A Guinness Rekordok Könyve 1984-ben a világ legnagyobb élő felfedezőjének nevezte, de ő ezt szerényen árnyalta, mondván, teljesen mást jelentett a felfedezés akár csak a hetvenes években, mint a század vége felé. Míg régebben 15 kilós iránytűvel igyekezett tájékozódni, a technológia fejlődésével már 15 deka is elég volt, hogy megfelelő útba igazítást kapjon.

A most 81 éves Fiennes mindig figyelt a jótékonykodásra, az utazásai alatt rendre nemes célokra gyűjtött, ezért kissé érthetetlen, miért fordult elő itthon a neve mellett a kalandor jelző. A Fiennes név hallatán könnyen lehet asszociálni a híres színészre, Ralphra, és nemcsak véletlenül egyezik a nevük, hanem másod-unokatestvérek. Ralph testvére, a szintén színész Joseph, tavaly egy tévéműsorban is együtt szerepelt a lovagi címmel kitüntetett Ranulphfal, aki, mint láthattuk, idősen sem az az otthon ülő fajta. Kanada vadregényes tájait fedezték fel együtt, Ranulph pedig testközelből megnézhette, mennyit változott a vadon, mert jó ötven évvel ezelőtt már járt ott.