Az ókori egyiptomi szobrok közül rengetegre hiányosan, sérülten bukkantak. Ezeknek a szobroknak sok esetben az orruk hiányzik. A kérdés adja magát: mi történik ezekkel a szobrokkal, hogy nagyon sokszor letörik az orruk? Egyáltalán miért pont az orruk? És a letörött orrok hová tűnnek? A Brooklyn Múzeum bejegyzése ad választ minderre.
A logikus magyarázat az, hogy az orr, mint az arc leginkább kitüremkedő része, az idő során könnyebben sérül. Ez alapvetően igaz, sok szobornak ezért hiányzik az orra, de az még mindig nem tiszta, hogy miért pont az ókori egyiptomi leleteknél kiemelkedően magas az orr nélküli szobrok aránya. A múzeum szerint a korabeli kultúrákból, például Kínából sokkal több orros szobor maradt fenn. Ez arra enged következtetni, hogy az egyiptomi szobrok orrtalanságának nyomós oka van.
Az ókori egyiptomiak hittek abban, hogy a lelkek vagy szellemek képesek behatolni, kvázi elfoglalni egy tárgyat, eszközt vagy éppen szobrot, így azok képesek lesznek közvetíteni az istenek és az emberek között. Az egyiptomiak hitét bizonyítja egy Dendera nevű templomrendszerben talált felirat, ami szerint a Hathor istennőt ábrázoló szobor testébe belerepült az istenség szelleme. Egy másik, itt talált felirat szerint Ozirisz isten megjelent szellemként, és belenézett az őt ábrázoló képmásba, a szobor pedig megelevenedett, hogy kapcsolatot teremtsen az emberi világ és a túlvilág között.
Az egyiptomiak hite szerint nemcsak az istenek, hanem a halott emberek lelke is tovább élhetett szobrokban, különösen a sírokban elhelyezett, a halottat ábrázoló szobrokban. Ezeket a szobrokat a családtagok sokszor étellel, itallal, ruhákkal és más ajándékokkal látták el, hogy segítsék a lélek boldogulását a túlvilágon, épp ezért sok szobrot úgy kezeltek, mintha élne. A hiedelem szerint a szobrok lélegeztek is, ezért ha letörték az orrukat, akkor a lélek megfulladt a túlvilágon. Az orr szándékos megcsonkítása tehát egy módja lehetett annak, hogy az „élő szobrot” megfosszák erejétől, és kiűzzék belőle a lelket.
Gyilkosság a halál után
Fontos megjegyezni, hogy az ókori egyiptomiaknál a szobrok rongálása nemcsak szentségtörés, hanem súlyos bűncselekmény is volt. Az Óbirodalom összeomlása után következő, úgynevezett első átmeneti kor idejéből származó, Koptosz városában talált királyi rendelet szerint bárki, aki egy síremlékben vagy szoborban kárt tesz, elveszti javait, és szelleme nem térhet vissza a nekropoliszba (más néven a halottak városába, ami egy városokon kívül elhelyezkedő, nagy temető volt), de nem maradhat az élők között sem.
Ennek ellenére rengeteg sírrabló tett kárt ezekben a szobrokban. Gyakran nemcsak az orrot, hanem a szemeket is megrongálták, hogy a halott szobra ne lássa, ki volt a támadó. Ez azért volt fontos, mert hittek abban, hogy ezek a lelkek bosszút tudnak állni. Egyes esetekben a szobrok teljes feje hiányzik. Magyarán a támadók egyszerűen próbálták megölni a szobrot, és azért távolították el egyes testrészeit, hogy gyengítsék.
Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy a történelem későbbi szakaszaiban, amikor Egyiptomban elterjedt a kereszténység, a régi vallási szimbólumokat gyakran tönkretették. A „pogánynak” bélyegzett szobrok – különösen azok, amik isteneket ábrázoltak – rendkívül feldühítették a keresztény fanatikusokat. Atripéi Szent Senute kopt szerzetes és Hippói Szent Ágoston például kifejezetten szorgalmazták a pogány szobrok vagy ahogy ők nevezték: bálványok megsemmisítését. A Senute életéről szóló írásban még meg is említik, hogy a szerzetes kétszer is részt vett szobrok szétverésében.
Összességében tehát a szobrok sérülései nemcsak véletlen balesetek miatt keletkeztek, hanem nagyon is tudatos pusztítás nyomán is.
