Hogy a fenébe nem tudja lecserélni az amerikai légierő a 60 éves B52-es bombázókat?

2022. szeptember 24. – 15:32

Hogy a fenébe nem tudja lecserélni az amerikai légierő a 60 éves B52-es bombázókat?
Az amerikai légierő B-52 Stratofortress repülőgépe a guami Andersen légibázisra érkezik, egy bombázó munkacsoport bevetésének támogatására 2020. januárban – Fotó: Denise C. Guiao-Corpuz / U.S. Air Force

Másolás

Vágólapra másolva

Hogy a technológiai fejlődés milyen nyaktörő sebességre kapcsolt az utóbbi évtizedekben, általában azzal szokták illusztrálni, hogy egy mai okostelefon számítási kapacitása nagyobb, mint a NASA teljes irányítóközpontjáé volt a Holdra szálláskor. Ugyanebben az időben az amerikai légierő egyik legfélelmetesebb bombázója a B-52 Stratofortress volt. Ma pedig... nos, ugyanaz a B-52-es. Mármint egészen konkrétan ugyanaz, a gép sorozatgyártása ugyanis már 1962-ben befejeződött, ennek ellenére a mai napig hadrendben van, sőt, a Pentagon úgy számol, hogy a 2040-es évekig ott is marad még.

Hogy a fenébe lehet, hogy a világ legerősebb légiereje 60 éves bombázókkal repked, és miért nem cserélte le őket már rég valami modernebbre?

A harci repülőket általában nem úgy tervezik, mint egy telefont, hogy a gazdája 2-3 év után úgyis lecseréli. A világ leghíresebb vadászgépei, az amerikai Teen-sorozat a legjobb példa erre:

  • Az F-14 Tomcatet 1974-ben állították hadrendbe,
  • az F-15 Eagle-t 1976-ban,
  • az F-16 Falcont 1978-ban,
  • az F/A-18 Hornetet pedig 1983-ban.

És a már nyugdíjba vonult Tomcat kivételével máig aktív szolgálatban vannak, 40-45 évesen is. De a hidegháború túloldalán is vannak ilyenek, a Mig-21-es vadászgépet 1959-ben vezették be, és néhány ország légierejében a mai napig szolgálnak.

A B52-es azonban mindenkit lepipál, elsősorban azzal, hogy már 60 éve leállították a gyártását, és azóta csak a már meglevő gépeket újítják fel, pofozzák ki, toldozzák-foldozzák, és cserélik a felszerelését. Egy B-52 dobta le annak idején az első hidrogénbombát a Bikini-atollra, és fél évszázaddal később B-52-esek szórták a lézerirányítású bombákat Afganisztánra.

„Túlélte az utódját. És az utódjának az utódját. És az utódjának az utódjának az utódját is.”

– írta a gépről a New York Times, amikor az aktív szolgálata 60. évébe lépett. És már ennek is hét éve.

B.U.F.F.

A B-52-es a hidegháború szülötte: alig ért véget a második világháború, de már elkezdődött az amerikaiaknál a rettegés a szovjet haderőtől és a kommunista fenyegetéstől. Ennek volt minősített esete a „bomber gap”, vagyis az a feltételezés, hogy a szovjetek fölénybe kerültek a stratégiai bombázók fejlesztésében, és bármikor elkezdhetnek bombák potyogni az égből az amerikai nagyvárosok felett. Bár ez a valóságban nem volt így, a Pentagon óriási légierő-fejlesztésbe kezdett, pár év alatt legyártottak például 2000 darab B-47 Stratojetet, azzal a céllal, hogy ha atomot kell dobni szovjet célpontokra, legyen hozzá megfelelő repülőgép (a megfelelő itt azt jelentette, hogy olyan magasságból tud bombát ledobni, ahova nem ér el se a légvédelem, se az ellenséges elfogó vadászok).

A B-52-es funkciója is valami hasonló volt: egy nagy hatótávolságú, akár nukleáris fegyverek bevetésére is alkalmas, irdatlan mennyiségű fegyvert hordozó stratégiai bombázó, aminek már a megjelenése, sőt, a puszta létezése is elrettentő erővel bír.

B-52H típusú gépek gyakorlatoznak 2020-ban a norvég RAF Fairford légtér felé tartva – Fotó: Bomb Squadron / U.S. Air Force
B-52H típusú gépek gyakorlatoznak 2020-ban a norvég RAF Fairford légtér felé tartva – Fotó: Bomb Squadron / U.S. Air Force

Az első B-52-es 1952-ben emelkedett a levegőbe, és tíz év alatt 744 darabot gyártottak le belőle. A hivatalos kódneve, a Stratofortress (kb. erődítmény a sztratoszférában) mellé hamar megkapta a BUFF, azaz Big Ugly Fat Fella (kb. nagy ronda dagadt fickó) nem hivatalos becenevet, illetve annak még kevésbé hivatalos verzióját, ahol az utolsó F azt jelenti, fucker, amit most nem is fordítunk le.

A B-52-esek végigszolgálták a hidegháborút, bombázták Vietnámot, Irakot, Afganisztánt, Szerbiát, Szíriát, vagyis mindenhol ott voltak, ahol az elmúlt fél évszázadban az amerikai haderő komolyabban oda akart csapni. A legutóbbi információk szerint még 76 darab van közülük ma is szolgálatban – persze nagyon sokszorosan felújítva. A legénységük egyszerre tekinti őket muzeális őskövületnek, és hitech halálosztónak. Nem csoda: van olyan ma aktív B-52 pilóta, akinek a nagyapja is B-52-est repült annak idején.

De miért nem cserélték még le őket?

Az egyik oka, hogy nem nagyon volt égető szükség erre. A B-52-est úgy tervezték meg, hogy teljes alrendszereket lehessen benne egyszerűen kicserélni újra, ha elavulnak, legyen szó fegyverrendszerekről, navigációról, hajtóművekről, repülésirányításról, kommunikációról, radarról, bármiről (az első szériákban egyébként a legenda szerint még hamutartó is volt a pilótafülkében).

Másrészt a B-52-es legendásan strapabíró és sokoldalú, ami a leváltására szánt projektekről finoman szólva nem volt elmondható. A B-1B Lancerre például olyan radarbénító rendszert sikerült szerelni, ami a gép saját radarját is kiütötte. A B-2 Spirit kétmilliárd dollárba került, és a lopakodó rendszere olyan kifinomult volt, hogy esőben például nem tudott repülni. A B-58 túl rövid hatótávolságú volt, és kínosan sok zuhant le belőle műszaki hiba miatt. A B-70-es működtetését megnehezítette, hogy erősen mérgező gázt eregetett a hajtóműve.

Az amerikai sajtó már 1966-ban arról cikkezett, hogy szakértők szerint a B-52-eseknek legfeljebb tíz évük lehet hátra a légierőben. 15 évvel később Ronald Reagan az elnöksége első évében azzal erőltette a B-1-es lopakodó bombázó fejlesztését, hogy a légierő B-52-esei már öregebbek, mint a pilóták, akik vezetik őket. Három évvel később, a B-1-es első nagy, publikus bemutatóján, 30 ezer néző előtt a gépnek egyszerűen lefulladt a hajtóműve.

Miközben a reményteli utódok kudarcot kudarcra halmoztak, a B-52-es egyszerűen tette a dolgát, és kiderült, hogy a maga feladatára egyszerűen tökéletes. Miközben milliárdok mentek el a legfejlettebb lopakodó technikák kifejlesztésére, a nagy, hangos és lassú, eredetileg nagy magasságba szánt B-52 simán berepült bárhová 120 méteren, ahol már túl alacsonyan volt ahhoz, hogy a radar lássa, és a légvédelem kiiktassa. Kiderült, hogy a nukleáris elrettentés mellett tud precíziós bombákat szórni, tengeri aknákat telepíteni, be lehet vetni hadihajók ellen, sőt, Vietnámban legalább két dokumentált esetben légiharcban lőtt le Mig-21-es vadászgépeket, ami egy nehézbombázótól egészen hallatlan kunszt.

A Hanoira csapást mérő B-52D gépek sora a hadművelet előtt – Fotó: U.S. Air Force
A Hanoira csapást mérő B-52D gépek sora a hadművelet előtt – Fotó: U.S. Air Force

Miután 1972 karácsonyán egy B-52-es szakasz tévedésből porig rombolta fél Hanoit, több száz civilt megölve, a bombázó az amerikai elrettentés fő eszköze lett. Koszovóban, Afganisztánban és Irakban már rendszeressé vált, hogy a B-52-esek először több tonnányi szórólapot dobnak le a célterületre azzal az üzenettel, hogy „ha elmenekülsz, túléled; ha maradsz, meghalsz” – aztán másnap tértek vissza bombákkal megpakolva. Kialakult az a szokás a Pentagonnál, hogy ha légierő szerette volna kicsit megmutatni a bicepszét, egyszerűen odaküldött pár B-52-est a miheztartás végett, legyen az az orosz vagy az észak-koreai légtér határa, vagy a Dél-Kínai tenger.

A jelenlegi tervek szerint a még aktív B-52-esekre további felújítások várnak, és a 2040-es évekre tervezik a nyugdíjba küldésüket, 2050-es végső dátummal. Apró probléma, hogy a leváltásukra szánt B-21 Raider nem áll túl jól: a 2015-ben elindult projekt most ott tart, hogy jövőre talán lesz egy repülésre képes prototípus.

(New York Times, Wired, Popular Mechanics)

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!