Tényleg nyakig mocskos és büdös volt a középkorban mindenki?

2021. szeptember 15. – 04:57

frissítve

Tényleg nyakig mocskos és büdös volt a középkorban mindenki?
1496/1497 körülre datálható Fürdőház című Albrecht Dürer kép – Fotó: Heritage Art / Heritage Images / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Gyakorlatilag a történelem minden szakaszában volt egy réteg, amelyik így vagy úgy vissza akart nyúlni a korábbi korokhoz, abból kiindulva, hogy a múlt emberei sokkal inkább összhangban voltak a testükkel, lelkükkel, környezetükkel. Ez felmerül a vallással, társadalmi osztályokkal, étkezéssel és a személyes higiéniával kapcsolatban is.

Amikor utóbbira gondolunk, gyakran felmerül a középkor népe. Legyen szó a Gyalog galoppról, a Vajákról vagy A rettenthetetlenről, az átlag középkori embert a filmekben, sorozatokban, videójátékokban jellemzően nyakig mocskosan látjuk. Akár azt is gondolhatnánk, hogy a középkori emberek nem igazán tisztálkodtak.

Természetesen amikor egy állítás ezerévnyi, különböző kultúrákban élő embereket próbál egy kalap alá venni, akkor általában nem vagy nem teljesen igaz.

Nyilván nem zuhanyoztak napi háromszor, ez még ma is sokak számára luxusnak (sőt, feleslegesnek) tűnhet, és ezt a legtöbb otthonba bevezetett vezetékes víz hiánya is megnehezítette volna.

Ez persze nem tántorított el senkit, Indiában és Kínában például már Krisztus előtt több mint ezer évvel is rendszeresen mosakodtak, fürödtek, de a középkor kezdetekor az óbudai római wellnessközpontot, a Thermae Maiorest is többször átépítették, majd közel 200 éves szolgálat után zárták be.

A középkor az általános vélekedés szerint a Nyugatrómai Birodalom bukásával kezdődött 476-ban, és vagy Amerika 1492-es felfedezéséig, vagy az 1642-es angol polgári forradalomig tartott – bár attól függően, hogy kit kérdez az ember, majdnem egy tucat végpontja lehet a korszaknak.

A rómaiakról tudjuk, hogy rendszeresen jártak közfürdőkbe, közvécéket használtak – erről ebben a cikkben kicsit bővebben is írtunk –, és még vezetékes víz is folyt náluk. Ez alapján nehéz elképzelni, hogy miután a germán törzsek belovagoltak Rómába és a többi nagyvárosba, minden higiéniai célú épületet lebontottak volna, hogy csak a sárban lehessen dagonyázni.

Valójában a középkorban is teljesen általános volt a tisztaság iránti – legalább mérsékelt – vágy. Az arc- és kézmosás teljesen mindennapos volt, sőt, még a fogmosásra is akadt megoldás (például botok rágcsálása). A reggeli általános mosakodáson kívül a kezeket étkezések előtt és után is megmosták, ugyanis az evőeszközöket sokáig még a királyok is úri hóbortnak tekintették. Bár Egyiptomban és Kínában már évezredek óta használtak villát az evéshez, Európában eleinte inkább csak tálaláskor vették elő. A 11. században, amikor Dukasz Teodóra bizánci hercegnő hozzáment Domenico Selvo velencei dózséhoz, hozományként vitt magával néhány villát, amivel enni szokott. Ezen damiáni Szent Péter (akkor még csak bíborosként) teljesen felháborodott, hiszen szerinte Isten adott nekünk tíz természetes villát, nincs szükség a fényűzésre.

Viszont senki nem szeret úgy enni, hogy közben csikorog a homok a foga alatt, és nem jó zsíros kézzel fogni a kést vagy a fejszét, ezért a legtöbben evés előtt és után is kezet mostak. Emellett általában egy tálból cseresznyéztek, ezért már csak udvariasságból is illett tiszta kézzel ülni az asztalhoz.

A fürdés hagyománya se halt ki 476-ban: sok városban megmaradtak a közösségi fürdők, de ha más nem, folyóban, patakban, hordóban gyűjtött esővízben is meg lehetett mártózni. A 14. századi Magninius Mediolanesis itáliai orvos egy könyvében részletesen írt a fürdőzésről, például azt, hogy jól le lehet így mosni a testre ragadt koszt, ami egészséges. Persze nem csak a tisztálkodás miatt tartotta fontosnak a fürdést: rájött, hogy az időseknek és terhes nőknek is nagyon kellemes, terápiás lehet egy forró fürdő.

Fürdőház címen betekintés egy bordélyházba Valerius Maximus 15. századi kéziratában található miniatúrán – Forrás: Arsenal Library / Leemage / Corbis / Getty Images

A fürdők a 11. században élték a nagy reneszánszukat, ugyanis a keresztes lovagok megszokták a meleg vizes mártózást a közel-keleti hadjáratok során, és otthon is igényt tartottak rá. A 15. századra a szokás olyannyira népszerűvé vált, hogy sok fürdő étteremként is funkcionált: több fürdő falán lehet látni falfestményeket, amiken emberek a medencében áznak, beszélgetnek, közben esznek, esetleg közeli ismeretséget kötnek.

Természetesen sok fürdő egyéb testi vágyakat is igyekezett kiszolgálni, így viszont egy idő után a prostituáltak jelenléte miatt az egyház már nem kimondottan támogatta a fürdőket.

Wormsi Burchard a 11. században megírta, hogy ha egy férfi házas, de látta egy nő „bűnös meztelenségét”, akkor öt napig csak kenyéren és vízen élhet (nem házasoknak csak két nap vezeklés járt). Azonban ha a feleségükkel együtt mentek el egy koedukált fürdőbe, és ott látták más nők bűnös testrészeit, akkor három napig kellett bűnhődniük. Azért az egyház sem akart kimaradni a wellnessbuliból, ezért több kolostor is saját fürdőt építtetett, amikben a férfiak és a nők szigorúan külön tisztálkodhattak.

Gyakorlatilag az ezeréves középkorban végig népszerű volt a közösségi tisztálkodás. Ennek ellenére, ha az ember egy középkori jobbágyra gondol, esélyes, hogy egy szakadt ruhás, végtelenül koszos, legyekkel körülvett, szegény embert képzel maga elé. Ez valószínűleg azért lehet így, mert a korszak végére valóban erősen csökkent az emberlevesben való mártózás népszerűsége, ugyanis megjelent a pestis, ami kiirtotta Európa lakóinak 60 százalékát.

Ekkor átmenetileg visszaesett a fürdők forgalma, de a járvány után újra egyre népszerűbbek lettek. Egészen addig, míg meg nem jelentek más betegségek, mint például a szifilisz. Sokan hallották egy-egy távoli ismerősüktől, hogy annak a másod-unokatestvére hallott egy madármaszkos orvosról, aki szerint a betegségek a vízben terjednek, mert az kimossa a kórt az ember pórusaiból. Ezért aztán igyekezték elkerülni más használt fürdővizét.

Bár a szifiliszről már tudjuk, hogy nem egészen így terjed, azért az, hogy egy csomó ember együtt evett – és nemritkán szexelt is – a közös vízben, valóban hozzájárulhatott bizonyos betegségek terjedéséhez.

Így a legtöbb ember visszatért a hagyományos, edényből lögybölős vagy hideg patakban didergős mosakodáshoz. A bűz ellen friss ruhákkal és illatosító szerekkel próbáltak fellépni, több-kevesebb sikerrel.

Ahogy a „sötét” jelzőt is a későbbi időkben, nem feltétlenül jogosan kapta meg a középkor, úgy azt sem különösebben fair állítani, hogy akkoriban mindenki büdös volt és ápolatlan. A nagy járványokig tulajdonképpen sokan tisztábbak voltak, mint 15–17. századi leszármazottaik, az elmúlt évtizedek természetközeli mozgalmairól nem is beszélve.