A Bugatti autómárkát talán keveseknek kell bemutatni: a luxus(sport)autóiról ismert cég mindig is a teljesítmény és elegancia tökéletes elegyét kínálta az aktuális világelitnek. A cégalapító, Ettore Bugatti, a neki tulajdonított mondás szerint sosem érezte szükségét annak, hogy katalógust nyomtasson az autóinak. Ez persze nem volt mindig így, de tény, hogy a Bugattinak általában nem nagyon kellett marketing.
Bár a céget az olasz születésű Ettore Bugatti alapította, maga az autógyár nem olasz volt. A cég főhadiszállása mindig is Molsheimben volt, ami eredetileg Németországhoz tartozott, majd az első világháború után Franciaországhoz került. Ekkoriban is, és később is a sport- és luxusautóikról volt ismert a cég, a két világháború közötti időszak legsikeresebb Bugatti-modellje az 1934 és 1940 között gyártott Type 57 volt. Ennek 57G Tank és 57S Tank változatai 1937-ben és 1939-ben is megnyerték a legendás Le Mans-i 24 órás versenyt.
Ebből a modellből 710 darabot készítettek, 96 készült a Type 57C versenyautó-típusból, és mindössze négy darab a Type 57 SC Atlantic névre keresztelt ritkaságból. Ennek nevében az S betű az ültetett (Surbaise), a C pedig a feltöltős (superCharger) tulajdonságot jelentette, az Atlantic pedig a speciális sorozatra utalt. Eredetileg Aero néven futott volna, ám amikor az autót tervező Jean Bugatti (Ettore fia) megtudta, hogy repülőbalesetben meghalt egy közeli barátja, Jean Mermoz, aki elsőként kelt át az Atlanti-óceán déli szakaszán (Afrika és Dél-Amerika között), az ő tiszteletére Atlanticra nevezte át a típust.
A technikai részletekben kicsit elveszve: az autót a Type 59 versenyautókból átemelt 3,3 literes motor hajtotta, a végsebessége nagyjából 200 km/óra lehetett, a kocsi tetején végighúzódó uszonyszerű fémdarab pedig egy prototípusnak állított emléket, amit még magnéziumövezetből csináltak – mivel az gyúlékony, a lemezeket nem hegesztéssel, hanem szegecseléssel illesztették össze, ezért kellett a tetőn látható uszonyszerű plusz elem. A Type 57 SC Atlanticok már alumíniumból készültek, itt nem lett volna szükség ilyen megoldásra, de mivel áramvonalas és különleges külsőt kölcsönzött a modellnek, Bugattiék megtartották.
A négy legyártott modellt a sorozatszámuk alapján könnyű végigvenni, ez a négy szám az 57374, az 57453, az 57473 és az 57591.
Az 1936 szeptemberében elkészült 57374-es modell hivatalosan még csak 57S-ként készült Victor Rothschild báró megrendelésére, majd 1939-ben a báró kérésére visszakerült a gyárba, hogy kapja meg a rövidítésben C betűvel jelölt motorfejlesztést is. Rothschild 1941 októberéig használta az autót, amikor egy mező közepén felrobbant a motorja. A kocsit egy szerelő vette meg, aki a feltöltő nélkül, de megjavította, majd 1945-ben egy Angliába érkező amerikai üzletember vásárolta meg tőle, hogy 1946-ban Amerikába vigye és a Bugatti-gyűjtő Mike Olivernek adja el. Oliver felújította, és vörösre festette a kocsit, majd 1953-ban visszaküldte a Bugattinak, hogy újra belekerüljön az autóba a feltöltő. Oliver az 1970-es halála előtt Briggs Cunningham vállalkozó-autóversenyző-vitorlázónak adta el a kocsit, aki maga is óriási autógyűjteményt halmozott fel. Ő hamar túladott rajta (59 ezer dollárért), az új tulajdonos a gyűjtő Peter Williamson lett, aki eredeti állapotában újította fel a Bugattit. Williamson halála után, 2010-ben a Mullin autógyűjteménybe került az autó Kaliforniába, a vételár ekkor már 30 millió dollár volt.
Az 57473-as számú kocsi 1936 decemberében lett kész, első tulajdonosa Jacques Holtzschuch francia üzletember volt. Ő és Yvonne nevű felesége több kisebb-nagyobb átalakítást is végeztetett a kocsin. Miután a házaspárt a második világháború végén elfogták és megölték a nácik, az autó a monacói villájukkal együtt Robert Verkerke tulajdonába került, de rövid időn belül három újabb tulajdonos kezén ment át. Így került végül a Bugatti-mániás René Chatard-hoz, aki partnerével, Janine Vacheronnal a franciaországi Gien város közelében vonatbaleset áldozata lett, miközben a Bugattiban ültek. A totálkáros kocsit hulladékfémként értékesítették, ám 1963-ban egy gyűjtő felújítási céllal megszerezte, és 1977-re az eredeti állapotba hozta a roncsot, a kocsi jelentős részét lecserélve. 2006-ban újabb, a neve elhallgatását kérő tulajdonoshoz került, aki Chatard verzióját állíttatta helyre. A kocsi jelenleg a spanyol Torrota privát gyűjteményben tekinthető meg, ám a szakma inkább másolatnak, mint felújított eredetinek tekinti.
Az 57591-es modell készült el utoljára, a brit teniszező Richard B. Pope megrendelésére, aki 1938 májusában kapta meg az autót. Utólag ő is kérte a motorfejlesztést, ami után 30 évig büszke tulajdonosként használta a járművet, amit néha kölcsönadott Barrie Price Bugatti-specialistának. 1967-ben aztán maga Price vette meg, és tíz évig volt nála a kocsi, ami kisebb balesetet is szenvedett, amikor egy árokba csúszott. Price után több tulajdonoson át 1988-ban a híres divattervező, Ralph Lauren személyes gyűjteményébe került, aki az eredeti, 1938-as állapot szerint újíttatta fel azt, majd feketére festette azt az eredeti zafírkék színe helyett. Az autó legutóbbi becsült értéke (2024-ben) 100 millió dollár volt.
Ennél is többet érhet viszont az eddig nem érintett 57453-as számú, másodikként elkészült, La Voiture Noire – A Fekete Autó néven ismert kocsi. (A Bugatti nemrég ezen a néven külön modellt is gyártott, az egyetlen példányban elkészült autóért 4,7 milliárd forintnyi fontot fizettek, állítólag Cristiano Ronaldo vette meg, de a focista képviselői később tagadták, hogy ő lenne a szerencsés vevő.)
A La Voiture Noire-ról nem sok mindent lehet tudni, tekintve, hogy a gyártása után 4,5 évvel eltűnt, és azóta sem tudni, hova lett. A modell Nikolasz Embirikosz Angliában élő görög autóversenyző rendelésére készült el (57375-ös számmal), ám ő, ahogy megkapta az autót, egy műhelybe küldte, hogy kétüléses kabrióvá alakítsák át. A műhelyben az eredeti kasztnit eltávolítva oldották meg az átalakítást, és a kasztnit visszaküldték a Bugatti-gyárba, ahol az 57453-as alvázra szerelték fel.
A munka 1936 októberére készült el, ezután télen javarészt maga a tervező, Jean Bugatti hajtotta, néha megosztva a kocsit egy autóversenyzővel, William Grover-Williamsszel és a feleségével, Yvonne-nal. 1937-ben ezt a modellt fotózták le a Bugatti katalógusához, és részt vett a nizzai és lyoni autókiállításon is. A következő nyáron Bugatti Robert Benoist autóversenyzőnek ajándékozta a kocsit, jutalmul, amiért megnyerte az 1937-es Le Mans-i 24 órás versenyt. Benoist is jóban volt Grover-Williamsékkel, így a házaspár is használta a továbbiakban. Amikor mindhárman Angliába menekültek a német fenyegetés elől 1940-ben, a kocsi visszakerült a Bugatti-gyárba, majd 1941. február 18-án vonatra pakolva Bordeaux-ba küldték. A kocsi soha többé nem került elő, arról sincs információ, hogy megérkezett volna a délnyugat-franciaországi városba, további története nem ismert.
Elképzelhető, hogy valaki biztonságba menekítette, és azóta sem került elő, de az is lehetséges, hogy szállítás közben légitámadás érte a vonatot, vagy hogy az autó ki sem jutott a gyárból, és akár német kezekbe került.
Magát a Bugatti-gyárat is megtépázta a világháború. Jean Bugatti 1939-es halálával biztossá vált, hogy Ettore örökös nélkül marad, így amikor 1947-ben ő is meghalt, a háborúban szétbombázott gyár jövője erősen kétségessé vált. Az 1950-es évek elejéig még gyártottak autókat, de 1952-ben befejezték. A céget 1963-ban a repülőgépes ága miatt vásárolták fel (a luxusautókat, repülőgépmotorokat, teherautókat és fegyvereket is gyártó Hispano-Suiza vette meg). Végül 1987-ben támasztotta fel az autómárka nevét egy olasz üzletember, azóta visszatértek az extrém luxussportkocsik világába.
A legendás 57453-as Type 57 SC Atlantic történetében 2021-ben majdnem váratlan fordulat állt be, amikor egy amerikai restaurálóüzemben előkerült egy darabjaira szerelt Bugatti. Erről több szakértő is azt mondta, alighanem egy sima Type 57 lehet, nem az ültetett kiadás, és mivel azóta sem állt elő senki a szenzációs hírrel, hogy a legendás Bugattit sikerült megtalálni, így valószínű, hogy valóban nem Jean Bugatti egykori kocsijáról van szó.
