A római latrinából áradó kakofóniától a vécézés modern magányáig

2021. szeptember 13. – 23:04

frissítve

A római latrinából áradó kakofóniától a vécézés modern magányáig
Fotó: Bődey János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A szabadság fantomja című film egyik jelenetében decens polgárok vécécsészéken ülve beszélgetnek fesztelenül egy asztal körül ülve, majd az egyik férfi feláll, és megkérdezi, hogy hol is lehetne enni ebben a lakásban. Egy félreeső szobácskába terelik, ahol aztán bezárkózva, magányosan nekilát elfogyasztani a vacsoráját.

A szürrealista alkotó, Luis Buñuel kicsavart története azt példázza, hogy milyen egyszerű tabusítani akár egy ilyen, a létfenntartásunkhoz is elengedhetetlen cselekedetet is. Ahogy Buñuelnél az evés, az emberi kultúrában úgy járt a vécézés. Már az a tabusítás tökéletes példája, hogy azt írtam, vécézés, de még sorolhatnánk a témához kapcsolódó, voltaképpen szépelgő vagy szemérmes kifejezéseket: dologvégzés, mellékhelyiség, vizelet, salakanyag.

Nem volt ez mindig így, hogy lavírozni kellett a szavak között, és rejtőzködni sem kellett feltétlenül, ha ránk jött a szükség. A Kiscelli Múzeum kiállítása ezeket a kultúrtörténeti változásokat is felvillantja – ebbe tartozik az említett filmjelenet is –, beidézik Mozart Nyald ki a seggem című kánonját vagy Csokonai Vitéz Mihály Óda az árnyékszéken című, németből koppintott versét mint ékes példáit annak, hogy a hétköznapi témákhoz is szívesen nyúltak a művészek. Mozart egyébként leveleiben részletesen beszámolt bélműködéséről is.

A vécézéshez való viszonyunkat a tudományfilozófia szempontjából is vizsgálgathatnánk, de a Kloáka, kanális, klozet című kiállításnak ez csak egy mellékszála, alapvetően a modernizálódó Budapest szennyvízcsatornáiba és fürdőszobáiba vezetnek be minket, a témába vágó rengeteg tárgyi emlékkel. A kiállítás a múzeum pincéjében kapott helyet, mintha csak egy csatornába ereszkednénk alá.

„Hogy ez a kiállítás létrejött, két dolognak köszönhető, egyrészt 2018-ban egy Damjanich utcai bérházból vásároltunk egy szép fajansz vécécsészét, másrészt a gyűjteményünkben sok tisztálkodással és higiéniával kapcsolatos tárgy van. Ennek kapcsán kezdődött el a gondolkodás, hogy ezeket hogyan is tudnánk bemutatni. Nekem pedig volt egy előadásom néhány éve a Budapest 100-on a csatornahálózatról és a közvécékről. Régóta meg akartuk csinálni ezt a kiállítást, de a vírushelyzet közbeszólt. A járvány akarva-akaratlanul aktualitást is adott, hiszen a csatornázás is egy közegészségügyi problémára adott választ, de erre nem akartunk külön rájátszani” – mondta Perényi Roland, a Kiscelli Múzeum igazgatója, aki a kiállítás egyik kurátora is.

Perényi Roland – Fotó: Bődey János / Telex

A középpontban az elmúlt bő kétszáz év csatornázás- és fürdőszoba-története van, de azért röviden kapunk egy tágabb történeti áttekintést is. Miután létrejöttek az első települések, szükségszerű volt valamit kezdeni az emberi ürülékkel és vizelettel, nehogy felhalmozódjon. A szennyvízelvezetésre már egy Nagy-Britanniában feltárt kőkorszaki településnél is találtak példát, majd az ókori birodalmak továbbfejlesztették a vécé- és csatornakultúrát.

Rómában már nyilvános latrinák működtek, és a nyilvános itt azt jelenti, hogy be lehetett ülni az egymás mellett, válaszfal nélkül sorakozó árnyékszékre egy jót dumálni vagy politizálni.

Hogy milyen élmény lehetett mindez, azt a latrinákból érkező kakofóniával próbálják érzékeltetni a kurátorok. Több különböző nyelven szól egyszerre a Brian életének híres, „mit adtak nekünk a rómaiak” jelenete. A lényeg, ahogy azt a másik kurátor, Molnár Álmos megjegyezte, míg a limes túloldalán rohangáltak a barbár népek, addig Aquincumban már vízöblítéses vécét használtak. Persze nem lehúzós módszerre kell gondolni, a latrina alá bevezetett folyóvíz vitte el az anyagot. Ebben a teremben felbukkan egy korabeli bili is, és modernebb formáiban mindig újra és újra megjelenik ez a kikophatatlan, mindig kéznél lévő eszköz, ahogy újabb korszakokba lépünk.

Perényi megemlíti, hogy a középkor sem volt annyira sötét, mint ahogy azt szeretik lefesteni. A városokban továbbra is használták a római kori vívmányokat, fejlesztettek vízműveket. A budai palotába is egy lóhajtású szivattyúval juttatták fel a vizet, a szennyet pedig összegyűjtötték, és a városfalon kívül elásták. A nagyvázsonyi vár is sokak előtt ismert lehet, a falon jól látható az árnyékszék pottyantás utáni kivezetése.

Ahogy egyre inkább koncentrálódott a népesség, a szenny is egyre több lett. Budapesten a 18. században épült, gránátoskaszárnyaként működő Invalidus-házban már egész modern megoldások születtek a problémára. Ahogy azt Molnár felidézte, különálló árnyékszéktornyokat építettek, a szennyvizet pedig egy hatalmas kapacitású csatorna vezette a Dunába. Igaz, hálózatról még nem beszélhetünk, de mégiscsak ez volt az első csatornával ellátott komplexum.

Fotó: Bődey János / Telex

A korábbiakhoz képest korszerűnek tűnik ez a szennyvízkezelés, de egy alapvető problémát inkább csak súlyosbított. Sokáig nem voltak tudatában annak az emberek, hogy a pöcegödrökből a fúrt és ásott kutakba szivárgó vagy a Dunába eresztett szennyvíz megfertőzheti az ivóvizet, így gyakran visszatért a lakosságot megtizedelő kolerajárvány is.

A 19. században Budapesten is több hulláma volt a járványnak. „A pesti parton már volt egy toldozott-foldozott hálózat. A csatornák még egyenként torkolltak a Dunába, zsilip nélkül, így például az 1838-as nagy pesti árvíz idején is gond nélkül visszaáramolhatott a szutyok a hálózatba. A nyers Duna-víz fogyasztása is sokáig szokásban volt, így nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, milyen könnyen terjedt a kolera” – mondta Molnár.

Az 1838-as árvíz után már rendszerszinten kezdtek foglalkozni a szennyvízzel is, szabályozták, hová lehetett pöcegödröt ásni, majd az 1860-as évektől a szennyvízhálózat kiépítése is megkezdődött Budapesten.

Angol vécé, angol csatorna

A változások nemcsak a föld alatt, hanem a fölött is megkezdődtek. Ahogy arról a Hídember című film is megemlékezik, Széchenyi István behozta Angliából az első vízöblítéses árnyékszéket, a water closetet, ami aztán egyre másra megjelenik a főúri családoknál. Ezek a wc-k elég változatos formájúak, erre a kiállításon is jó néhány példát láthatunk. „Ekkor még nincs hálózat, a tárgyak kivitelezésén is az látszik, hogy bútordarabokként kezelték ezeket. Az éjjeliszekrényben egykor csak az edényt őrizték, aztán új szerepet kapott. Ebben az időszakban a polgári lakásokban nem különültek el a funkciók, ugyanott aludtak az emberek, ahol tisztálkodtak vagy a dolgukat végezték” – mondta Perényi.

Hogy a kellemetlen szagok ne jöjjenek ki a hordozható budikból, arra több trükköt kitaláltak, például a szinte vákuumszerűen rácuppanó fedőlapot, de az igazán nagy újítás Alexander Cummings találmánya volt, aki megalkotta a bűzzáró kanyarulatot. Ebben gyakorlatilag a csőben lévő víz tartotta a rendszerben a bűzt.

Fotó: Bődey János / Telex

Az angol hatás a csatornázásban is érvényesült, a ma is működő budapesti szennyvízhálózat gerincét egy Joseph Bazalgette nevű angol mérnök tervezte meg, míg a vízhálózatot William Lindley építette ki. Érte nem lelkesedtek különösebben, mert nem ízlett a pestieknek a vezetékes víz, így aztán olyan karikatúrák jelentek meg, amelyeken Miss Cholera és Mister Lindley jegyben jár. Úgy vélték néhányan, hogy a vezetékes víztől csak több beteg lesz, mint korábban.

A kritikák ellenére nagy előrelépés volt, hogy a huszadik század elejére egy olyan szennyvízhálózat jött létre, amelyik öntisztuló volt, hiszen a hálózatos vizet és a csapadékot is ebbe a rendszerbe vezették bele. Mindezzel együtt a betegségek is visszaszorultak, hiszen a fővárosi Duna-szakasz is mentesült a szennyvíztől, azt már a Ferencváros alatt, egy ponton és zsilipes megoldással emelték be.

A víz- és a szennyvízhálózat másik szerelemgyereke a vízöblítéses fajanszvécé lett, hiszen ebben a berendezésben összeért a két rendszer. Ezeket a fajanszokat az 1900-as évektől kezdve egyre több lakásban ott találjuk, és külön iparága is kialakult a fürdőszobáknak, elsősorban bádogosok nyergeltek át.

„Ekkoriban kezdett a fürdőszoba funkcionálisan elkülönülni. Nagyon korai, kísérletező korszakról beszélhetünk, minden funkciónak saját tárgyat próbáltak kitalálni, és próbáltak mindent beszuszakolni egy szobába.

Volt például külön hónaljmosó, de egyéb alulról vagy felülről mosakodó eszközök is,

használhatatlannak tűnő ülőkádak, mindenféle csapokkal, külön fogmosó és kézmosó medence, valamiért a beöntő is nagy népszerűségnek örvendett. Csak az első világháború utánra tisztult le az, hogy hogyan is kell kinézni egy fürdőszobának” – mondta Perényi.

Fotó: Bődey János / Telex

A korszakban egészen elképesztő volt a fürdőszoba-tartozékok kínálata, az egyik gyártó, bizonyos Ulrich több mint 1200 oldalas, hihetetlenül míves grafikájú katalógusát a kiállításon mi is végiglapozhatjuk. Persze ehhez le kell ülni. Mi másra, mint egy vécére, de ezt mondhatni, alánk teszik. Egy másik interaktív elem pedig a megfordított és fejmagasságba szerelt piszoár, ami búraként hathat, ha ahhoz lenne kedvünk, hogy alatta szelfizzünk.

Persze nemcsak a múlt század elejének fajanszait ismerhetjük meg, hanem sokunkra ismerősként köszönhetnek vissza a szocialista szaniteripar még sok lakásban ma is használatban lévő termékei.

Az utolsó teremben átfuthatjuk a fenéktörlés eszközeinek evolúcióját is a kultúrtörténeti utalások mellett, és megnyugvásul szolgálhat, ha megtudjuk: Budapesten mindig is problémát jelentettek a közvécék. Egy 1860-es karikatúrán a Bastille ostromlóihoz hasonlították például a Deák téri piszoárra váró tömeget.

Kloáka, kanális, klozet
Kiscelli Múzeum, Budapest
megtekinthető szeptember 26-ig