Miért volt szinte lehetetlen telefonhoz jutni a Kádár-rendszerben?

2021. február 06. – 07:17

frissítve

Miért volt szinte lehetetlen telefonhoz jutni a Kádár-rendszerben?
Telefonáló férfi az V. kerületben – Forrás: Fortepan

Másolás

Vágólapra másolva

Amikor a nyolcvanas évek elején-közepén a kertszomszédunkba költöztek Jani bácsiék, az egész környék úgy érezte, megfogtuk a dialektikus materialista értelemben vett isten lábát. Jani bácsi ugyanis a Magyar Postánál dolgozott telefonszerelőként, így hozta magával a hivatali telefonvonalat is.

Nagy szó volt ez akkoriban. A telefonigénylésünk emberemlékezet óta be volt adva, de hamarabb megérkezett az Eisenach-Gyula KGST-tranziton a Wartburgunk (na jó: Eisenach-Debrecen tengelyen, az ottani Merkur-telepre kellett érte menni), mint a nagyjából két kilométerre lévő Petőfi térről a telefon. Akkoriban az addig falusias jellegű környékünk átment néhány civilizációs fejlődésen, ilyen volt a földút leaszfaltozása, majd a vezetékes gáz bevezetése és ezzel párhuzamosan a viszonylag friss aszfalt feltörése, majd a szennyvízcsatornába bekapcsolódás, és ezzel párhuzamosan a viszonylag frissen újraaszfaltozott aszfalt újbóli feltörése. De a telefon, az nem akart megjönni.

Nem csak mi voltunk így ezzel, meg a környező utcákban lakók, vagy úgy általában a gyulaiak, a Békés megyeiek.

Indokolt is, támogatták is, de hiába

Itt volt például Nemeskéri János, az ásványrárói postahivatal „súlyosan sérült”, kerekesszékkel közlekedő munkatársa, akinek 1982 óta volt benyújtott telefonigénylése. Amit ráadásul nemcsak az ő állapota, hanem édesapja súlyos cukorbetegsége is indokolt – derül ki a Kisalföld című megyei lap 1987-es cikkéből. A kérelem indokolt volt, „támogatott a tanács is, a mozgássérültek egyesülete is” – szóval támogatás volt, telefon nem volt.

Hogy mennyire hiánycikk volt a telefon, azt egy 1985-ös Magyar Nemzet-cikk is jelzi. Debrecenben akkor a telefonközpont 18 ezer állomás forgalmát volt képes lebonyolítani. „Hogy ez mennyire kevés, azt jelzi a városban nyilvántartott 12 ezer telefonigénylés, ami persze nem mutatja a hiány valódi nagyságát – sokan eleve reménytelennek tartották a helyzetet, be sem adták a papírt” – írta a lap. A Posta 1985 őszén 25 000 forintos kötvényeket bocsátott ki országszerte, hogy felgyorsítsa a telefonhoz jutást – ebből Debrecennek kétezer jutott, vagyis a nyilvántartott igényléseknek mindössze egyhatoda.

A majdnem öthavi átlagfizetésbe kerülő kötvényért cserébe nem telefon jött, csak egy ígéret, hogy 1988-ig, tehát három éven belül bevezetik a vonalat.

De mi volt annak az oka, hogy a Kádár-rendszer ennyire elhanyagolta a telefonhálózat fejlesztését? Az elvtársak féltek, hogy ha agyba-főbe mindenki telefont kap, nem lesz elég kapacitás lehallgatni a sötétben bujkáló potenciális összeesküvőket és ellenforradalmárokat? Vagy az, hogy a hiánygazdaságnak is megvan a maga politikai profitja? Hiszen ahol nem a kereslet-kínálat piaci logikája dönt, hanem a szűkös kínálatot a politikai akarat osztja szét, ott könnyebben köthetők politikai előnyökhöz egyes javak – például egy telefon. Ráadásul a kádári hiánygazdaság számos területén tetten érhető volt ez a jelenség, a „pult alól” beszerezhető áruktól a protekcióval elérhető egyetemi-főiskolai, vagy akár minőségibb középiskolai helyekig.

Fektetünk pénzt bele, de minek?

Nos, a helyzet ennél egyfelől egyszerűbb, másfelől összetettebb – derül ki Frisnyák Zsuzsa A telefon nélküli élet című tanulmányából (pdf-ben itt elérhető).

Egyszerűbb annyiban, hogy a telefonkérdés a szocialista Magyarországon egyszerűen pénzügyi kérdésként, költségtételként jelent meg.

„Tessék elképzelni. Budapestről indul az árokásó, mennek a kilométerek, kábelek a földbe, fektetünk pénzt bele és tulajdonképpen mit fogunk megoldani?”

– hogy az MSZMP 1985. márciusi 9-i budapesti pártértekezletének egyik felszólalását idézve mutassuk be, hogyan viszonyult a politikai vezetés a hosszabb távú hasznot hajtó infrastrukturális beruházásokhoz.

Telefonközpont Monoron a postán 1970-ben – Forrás: Péterffy István / Fortepan

Ez a szemlélet jelent meg az Országos Tervhivatal döntéseiben is – ez a szervezet volt ugyanis, amely az 1960-70-es években a távközlési beruházások visszafogásáról döntött. Márpedig a telefonhelyzet épp ekkoriban vált drámaivá, voltak, akiknek 10-15 évet kellett várniuk az igénylés benyújtása után. „A távközlés elhanyagolásával összefüggő döntési folyamatok nem kaptak nyilvánosságot, részleteiről – a közlekedési beruházások visszafogásához hasonlóan – nem kerültek elő dokumentumok. A tények azt mutatják, hogy a Tervhivatal az eladósodás miatti szűkös forrásokat inkább az exportot növelő és a külgazdasági egyensúlyt javító ágazatokba csoportosította” – olvasható a már említett tanulmányban.

Mindez megdöbbentőnek tűnhet annak fényében, hogy a távbeszélő-szolgáltatás egyébként nyereséges üzletág volt. 1978-ban a távbeszélő évi teljesítményértéke 4 milliárd forint volt, a Posta részben ebből tartotta el a veszteséges postaforgalmi szolgálatot. A távbeszélés mégis rengeteg pénzt emésztett fel az úgynevezett különcélú hálózatok miatt. Ez azt jelentette, hogy saját telefonhálózatot tudott kiharcolni magának a belügy, a meteorológiai szolgálat, a Magyar Távirati Iroda, a közvilágítás, a légoltalom, de volt ilyenjük a tűzoltóknak, a mentőknek, a fegyveres testületeknek, a MÁV-nak, és a taxisoknak is.

Hétfőn tárcsáz, kedden beszél

Erre azért volt szükség, mert az általános telefonhelyzet olyan csapnivaló volt, hogy a közületek is sokszor csak elvben élveztek elsőbbséget a vonalak bekötésénél – valójában egyáltalán nem volt mit bekötni. „Hogyan lehet egy olyan település gazdálkodó szervezetétől hatékony, piacra orientált működést elvárni, hogyha hétfőn reggel meghívja Budapestet, akkor kedden már kapcsolják?” – tette fel a kérdést a parlamentben a szabolcsi Novák Lajos 1986 októberében.

Ötletek a telefon nélküli életre, 1965, Ludas Matyi – Illusztráció Frisnyák Zsuzsa A telefon nélküli élet című tanulmányából

Elsősorban tehát pénzügyi és így technikai okai voltak a telefonhálózat fejletlenségének: azért nem volt több készülék bekötve a hálózatba, mert nem volt több vonal a földekben és a távbeszélő oszlopokon, amiken telefonálni lehetett volna.

Persze a telefonkiutalásnak volt hatalomgyakorlási, hatalomtechnikai dimenziója is. A Beszélő 1987 júniusában megjelent Társadalmi szerződés – A politikai kibontakozás feltételei című különszáma kitér arra: „Hatósági döntések nem függhetnek munkahelyi ajánlásoktól. Nem szabad a munkáltató jóváhagyását, támogatását kérni olyan ügyekben, mint az útlevélkérelem vagy a telefonigénylés.”

De ne felejtsünk el két további szempontot sem.

Egyrészt azt, hogy a felsőbb politikai döntéshozókig – vidékről nézve: Budapestig – a fennmaradt feljegyzések szerint el sem jutott a telefonellátottsági probléma ténye. Fisnyák Zsuzsa is azt írja: „Manapság elfogadott az a magyarázat, hogy a távközlés fejlesztésére a Kádár-korszakban azért nem került sor, mert

a telefonszolgáltatás színvonaltalanságával, a telefon nélküli élet nehézségeivel a döntéshelyzetben lévők sohasem szembesültek.

A különcélú hálózatok használói kiváltságos helyzetben voltak, a hétköznapok során az általános telefonmizériából semmit sem érzékeltek, annak súlyát felmérni – gyakorlati tapasztalatok híján – nem tudták”.

Telefonfülke Budapesten, a Krisztina körúton 1983-ban – Forrás: Makovecz Benjamin / Fortepan

Ha már a fővárost nevesítettük: a telefoneloszlás földrajzilag nagyon egyenetlen volt, így a budapestiek sem szembesültek azzal a problémával, amivel az ásványrárói Nemeskéri János és még százezrek. A kétmillió lakosú fővárosnak nagyjából ugyanannyi telefonállomás jutott, mint a nyolcmilliós vidéknek (községekben például nagyjából kétszáz lakosra jutott egy készülék). Még egy adalék a vidék áldatlan telefonos helyzetéhez: még 1985-ben is csak 500 olyan település volt, ahol tárcsázáskor a központ automatikusan, kezelőszemélyzet nélkül kapcsolta a hívott számot. A kézi kapcsolású központokat, tehát nagyjából 2500 települést csak a postahivatalok nyitvatartási idejében, munkanapokon 8-16 óra között lehetett igénybe venni.

Kádárék öröksége és a kádári örökség

De az egész magyarországi telefonmizériát nem lehet csak Kádárék nyakába varrni. Magyarország már 1945 előtt sem tartott lépést ezen a téren a fejlett nyugati országokkal – de az is tény, hogy a gyenge kezdést erős visszaesés követte. „Az ország a nemzetközi tapasztalatok alapján szükséges erőforrásoknak mintegy felét fordította távközlésre a Kádár-korszakban. 1955-ben a hazai beszélőhely-sűrűség az európai átlag 70, 1986-ban már csak 50%-a. Magyarország telefonhálózatának fejlesztési üteme még a többi szocialista országnál is alacsonyabb szintű volt” – olvasható a már idézett tanulmányban.

Ezek fényében talán már nem is meglepő, de a telefonos várólistákat nem törölte el a rendszerváltás. Hogy mennyire nem? Még 1995-ban is téma volt a lapokban, hogy már csak két-három év, és megszűnik a telefonigénylők hosszú várólistája. Miközben akkor már – lényegében azonnal, igaz, extrém magas árakon – mobiltelefonokat lehetett venni. Bár a most ismert GSM-technológiájúak még viszonylag frissek voltak a hazai kínálatban (frissítés: 1994 tavaszától lehetett ilyeneket kapni – eredeti cikkünkben azt írtuk, hogy abban az évben kezdték forgalmazni őket), az aktatáska méretű NMT-450-es készülékeket, vagy ahogy hazánkban ismerték, ismertük őket, a Westel 0660-asokat már évek óta, 1990 óta meg lehetett venni.