Több mint ezer éve a világ katolikusai minden tavasszal negyven napig böjtölnek, hogy így Jézust utánozva felkészüljenek a húsvétra, és elmélyüljenek hitükben. Jézust pénteken feszítették keresztre, így péntekenként a hívők jelképes gesztusként lemondanak a húsról. Mármint arról a húsról, ami korábban bégetett, bőgött, röfögött, vagy kotkodált, ugyanis a vízi állatok szabad prédának számítanak. Egy népszerű – ám téves – elmélet szerint ez azért alakult így, mert egy pápa kedvezni akart a halásztársaságokat irányító haverjainak, hátha neki is jut valami az extra profitból. A valódi magyarázat ennél sokkal középkoribb.
Először azonban kihangsúlyoznánk, hogy nem minden katolikus böjtöl ugyanúgy. Ahogy 2014-ben Kenneth Doyle atya írta, a böjt időpontja és fontosabb elemei univerzálisak, de a részletekről dönthetnek egy ország püspökei vagy akár egy egyházmegye vezetője is. Van, ahol nem is kimondottan kötelező, inkább csak ajánlott.
Doyle szerint azért alakult úgy, hogy a böjti péntekeken szabad halat enni, mert a középkorban – amikor kialakult ez a szokás – a húst a bőséggel és ünnepségekkel asszociálták, ugyanis kifejezetten luxuscikknek számított. Ezzel szemben a hal sokkal hozzáférhetőbb volt a szegényebb rétegek számára, így amikor húsról beszéltek, inkább a föld jószágaira és az ég madaraira gondoltak.
Az első böjtök alatt sokan csak kenyeret ettek. Később már inkább csak a húst, tojást és tejtermékeket kerülték, és a 13. századra kialakult a közmegegyezés, hogy a hal – minden empirikus bizonyíték ellenére – bizony nem hús. Ehhez az elmélethez Aquinói Szent Tamás is hozzájárult,
ő egyszerűen a szexre és a szellentésre építette az érvelését.
Summa Theoligiae című művében azt írja, az egyház többek között azért vezette be a koplalást, hogy megzabolázza az ember szexuális vágyait, ugyanis szerinte az érintés élménye és a testi gyönyör szorosan összefügg az ételekkel és az evéssel. Épp ezért a finom kaják szexhez vezetnek, így böjt alatt az egyház betiltotta a szárazföldi állatok húsának fogyasztását.
Ez tulajdonképpen érthető, hiszen a böjt a puritánságról és a belső reflexióról szól: a célja, hogy az egyszeri hívő lélekben közelebb kerüljön Istenhez. Ez sokkal könnyebb unalmas, ízetlen ételeket fogyasztva, éppen csak annyit, ami a létfenntartáshoz kell, mint például egy gigászi bélszínen lakmározva. Doyle atya meg is jegyzi, hogy ugyan vízi állatokat szabad enni ezeken a péntekeken, de nem feltétlenül jelent hatalmas lemondást, ha valaki például egy jó marhapörkölt helyett homárt eszik.
Aquinói Szent Tamás szerint a szárazföldi állatok azért finomabbak és táplálóbbak, mint a tenger gyümölcsei, mert sokkal inkább hasonlítanak az emberre. Sőt, annyira táplálóak, hogy a fogyasztásuk miatt a férfiak még több ondót termelnek, ami fokozza a testi vágyaikat. Bár ezt Szent Tamás még nem tudhatta, ma már azt ajánlják a férfiaknak, akik a spermaszámukat szeretnék növelni, hogy egyenek kevesebb vörös húst (annak ellenére, hogy az növeli a tesztoszterontermelést).
Na de ha ez valakinek nem volna elég, Szent Tamásnak volt még egy bomba érve, a pièce de résistance: a hús nem segít úgy szellenteni, mint mondjuk a zöldségek vagy a bor, márpedig a szellentés segít a lélek megtisztulásában.
A hal nem koma, hanem lakoma
Ebből tisztán és világosan érthető, hogy a lelki megtisztulás alatt miért érdemes kerülni a kéjkeltő húsokat, de azt nem magyarázza meg, hogy a hal miért nem hús (azon túl, hogy nem hasonlít az emberre, tehát nem tápláló). Pál apostol első levelében a korinthusiakhoz azt írja, hogy nem minden test egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké, és más a halaké (15:39). Ezt nem a húsfogyasztás kontextusában említi, hanem a feltámadáséban, de legalább ad egy konkrét osztályozási rendszert, amit aztán különböző egyházi személyek félreértelmezhettek, kicsavarhattak.
A 17. században Quebec püspöke úgy döntött, hogy a hód valójában egy szőrös hal, így fogyasztható a böjti péntekeken. Valamikor a 16–18. században venezuelai papok írtak egy levelet a Vatikánnak, hogy találtak egy állatot, ami a vízben él, úszóhártyás lábai vannak és halíze van, lehetne-e, hogy megegyék böjt közben. Meg is kapták az engedélyt, így lehet az, hogy a vízidisznó, a világ legnagyobb rágcsálója évente hat hétig halnak számít. Emiatt a faj a kihalás szélére került, de aztán szerencsére a számuk megnőtt és ma már nem veszélyeztetettek.
Hasonlóan járt a pézsmapocok is: csak azért, mert a víz környékén él, a Detroit környéki hívők engedélyt kaptak, hogy böjt alatt szabadon fogyasztható a rágcsáló. A legenda szerint erre egy matematikusra, egy kemény télre és rafinált halakra volt szükség.
A New Orleans-i érsek 2010-ben döntött úgy, hogy az aligátor hal, tehát legális böjti ínyencség.
Felmerülhet a kérdés, hogy milyen lehetett a helyi hal, ha valaki ahhoz hasonlította a hód vagy a pézsmapocok húsát. Élménybeszámolók szerint a hódhús íze olyan, mint a BBQ-szósszal bőven nyakon öntött fakéreg, bár a farokzsír elvileg nem is olyan rossz – úgy kell enni, mint a csontvelőt. Remélem, senkinek nem hoztam meg a vadászkedvét, ugyanis itthon 50 ezer forint bírság jár a hódvadászoknak. A pézsmapatkányról hasonlóak a vélemények, büdös és olajos, elvileg csak nagyon sok fűszerrel válik ehetővé.
Ezzel szemben a vízidisznó ízét sokan hasonlítják a halakéhoz, bár manapság leggyakrabban sózva és szárítva lehet kapni, ami miatt sokakat inkább a disznóhúsra emlékeztet. Lehet, hogy pont azért annak idején írták a levelet, hogy a böjti péntekeken disznóként gondolhassanak a sózott-szárított kamuhalra.
