A világ leghatalmasabb vezetőjét elkapta a világjárvány, koponyákkal gyógyította magát

2020. október 13. – 05:18

A világ leghatalmasabb vezetőjét elkapta a világjárvány, koponyákkal gyógyította magát

Másolás

Vágólapra másolva

Nem Donald Trump az első meghatározó politikai vezető, aki megbetegedett egy világjárványban. Jusztinianusz újra naggyá akarta tenni a Római Birodalmat, de a grandiózus álomba a pestis verte be az utolsó koporsószöget. Ő maga is elkapta a kórt, ereklyékkel védekezett, de valószínűleg inkább a jó táplálkozás mentette meg.

Rossz idők jártak a Római Birodalomra az időszámításunk szerinti V. század végén. A birodalom nyugati fele a migránsok évszázadok óta folyó szervezett betelepítése miatt elveszett, a határok porózussá váltak, a valaha egymilliós Rómát menetrendszerűen fosztották ki a barbárok. Az egykor legyőzhetetlen légiókat külföldi zsoldosokkal kellett felduzzasztani. A gazdag keleti provinciák vesztésre álltak a perzsákkal és a kínai selyemtermelőkkel szembeni kereskedelmi háborúban, az egységet és a belső békét ellencsászárok lázadásai és keresztény frakciók elvont kérdések körül forgó, de annál kérlelhetetlenebb ideológiai küzdelmei tépázták.

De 527 nyarán trónra lépett egy férfi, aki elhatározta, hogy újra naggyá teszi Rómát (a félreértések elkerülése végett: „Róma” akkor már rég nem a várost, hanem a birodalom keleti részét jelentette, és ez meg is maradt még évszázadokon keresztül). Jusztinianuszt nagybátyja, a testőrből császárrá lett Jusztinosz adoptálta, és emelte a testőrségébe, majd a szenátusba. Az óriási munkabírású Jusztinianusz már 518-tól aktív szerepet vállalt a birodalom kormányzásában, de csak 45 évesen került trónra. A császári bíbort felöltve nem sokat teketóriázott, és az elődje idején felhalmozott gigantikus aranytartalékkal a kincstárában azonnal belekezdett programjának megvalósításába. Ezt a programot egyetlen szlogenben össze lehetett foglalni: Renovatio imperii Romanorum, azaz A rómaiak birodalmának helyreállítása. Jusztinianusz néhány kiváló tábornok segítségével nagy győzelmeket aratott a nyugati fronton (keleten viszont a perzsa Szászánida Birodalommal szemben maradt az évszázados status quo), de a helyreállítás nem merült ki az elveszett provinciák visszaszerzésében, az 530-as években a birodalmon belül is mélyreható változások történtek.

Ide kattintva olvashatóak a Telex legfrissebb hírei.

Jusztinianuszfeszesebbre húzta az ortodoxia vallási gyeplőjét, amivel nemcsak a keresztény irányzatok teológiai kalandozásait fékezte meg, hanem elkezdte kigyomlálni a nabateusokat, ammonitákat, szamaritánusokat és más ősi pogány felekezeteket. Az ideológiai szigort az idealizmusát keresztény tanokkal vegyítő neoplatonikus akadémia sem élte túl. De ahogy az lenni szokott, a vallási despotizmus nemcsak térítésben és végeláthatatlan vallási alkudozásokban nyilvánult meg, hanem olyan fantasztikus alkotásokban is, mint a konstantinápolyi Hagia Szophia vagy a ravennai San Vitale-székesegyház. De Jusztinianusz utasítására rendszerezték az évszázadok alatt irdatlanul felduzzadt római jogszabályokat is, és helyezték professzionális alapokra az adóztatást.

A Hagia Szophia 2020 nyaráig az 1934. november 24-ei török minisztertanácsi döntés értelmében múzeumként üzemelt. Évekig tartó huzavona után Recep Tayyip Erdogan török elnök elrendelte a világörökséghez tartozó épület mecsetté alakítását.

A császár uralmát azonban a tömegek nem élték meg új aranykorként. A korabeli Colin Kaepernickek és LeBron Jamesek bujtogatására a százezres tömeget alkotó konstantinápolyi fogathajtó-ultrák 532-ben romba döntötték a császári fővárost, aztán 535–536-ban egy vulkánkitörés révén a légkörbe került hamu az írott történelem legradikálisabb, háromfokos lehűlését eredményezte. Prokópiosz, a kor meghatározó görög történetírója megrendülten emlékszik vissza:

a Nap elsötétült, és a sötétség 18 hónapig tartott. Mindennap alig négy órán keresztül lehetett látni, és fénye csak gyenge homályt árasztott.

A permanens napfogyatkozás a dél-amerikai mocsika kultúrától Kínáig mindenhol katasztrofális hatással volt a mezőgazdaságra, és a római provinciák agráriumát is térdre kényszerítette. Márpedig egy olyan korban, amikor a lakosság nagy része alig rendelkezik tartalékokkal, egy-két évnyi rossz termés automatikusan milliók életét követelő éhínséget jelent. Mindezt már ekkor is sokan a császár istentelenségével magyarázták, pedig a valódi apokalipszis még csak ezután jött: megjelent egy ismeretlen, halálos kór, ami bűzös, fájdalmas fekete duzzanatokkal borította el áldozatait, és nem ismert kegyelmet.

A birodalomra lecsapott a pestis

Ezt a pestist ugyanaz a baktérium okozta, mint az európai kollektív emlékezetben A pestisként vagy még drámaibban fekete halálként bevésődött 1347-es járványt. A pestist Jusztinianusz becézhette volna akár „kínai kórnak” is, igaz, a Yersinia pestis baktérium nem vuhani denevéreken, hanem az akkor még bizonytalan státuszú Altaj és Tien-san közti sztyeppék rágcsálóin élősködő bolhákon keresztült került érintkezésbe az emberekkel.

A pestises bolhák a sztyeppéken mormotákon keresztül kerültek a lakott területekre, ott patkányokra szálltak át, és így keltek át az Indiai-óceánon Kelet-Afrikába. A Níluson lefelé haladva értek el 541-re a Keletrómai Birodalom éléskamrájának számító Egyiptomba, majd a gabonaszállító hajókkal Konstantinápolyba. Mivel a búza a patkányok egyik kedvenc tápláléka, a városban található nagy silók lettek a járvány epicentrumai, ahonnan irtózatos ütemben kezdett terjedni a fertőzés a zsúfolt metropoliszban.

Az első pestisjárvány lehetséges terjedésének útvonala
Forrás: Montana State University / Marjolein Schat

A járvány a távolsági kereskedelmet bonyolító hajók, az ide-oda vonulgató hadsereg és a több régióból menekülő tömegek segítségével 544-re a Római Birodalom minden provinciájába eljutott. És miután mindenhol több hónapig tombolt, nagyjából 549-re úgy tűnt, végre kifullad. Valójában csak visszaszorult, és a nyájimmunitást élvező túlélők generációját követően még több mint kétszáz éven keresztül hullámokban tért vissza. Kutatók szerint 750-ig akár 50-100 millió ember is áldozatul eshetett a járványnak. (Tegyük hozzá gyorsan, ez tipikusan az a terület, ahol még a becsléseket is csak becsülni lehet, az utóbbi időkben nagyságrendekkel szerényebb veszteségadatokat is publikáltak tanulmányokban.)

Konstantinápolyban a krónikák érzékletes leírása szerint napi 5-10 ezer ember halt meg, a temetetlen halottak olyan bűzt árasztottak, hogy gályákra pakolva küldték őket a Márvány-tengerre. Jusztinianusza hadsereget is kivezényelte az áldozatok elföldelésére, de a katonák sem pszichésen, sem fizikailag nem bírták a munkát.

Alattvalóihoz hasonlóan a császári udvar is tehetetlenül állt a kórság előtt. A pestisre a modern antibiotikumok előtt nem létezett megnyugtatóan hatásos gyógymód, és a helyzeten az sem segített, hogy a kor vezető orvosai – bár az elkülönítés fontosságát felismerték – teljesen félreértették a fertőzés természetét. A II. században élt (amúgy számos praktikus megfigyelést hátrahagyó) Galénoszt követve a betegségeket a testnedvek egyensúlyának megbomlásával magyarázták, és ennek megfelelően eszközeik is ezen egyensúly helyreállítására összpontosítottak. A pogány orvostudomány ezekben az évtizedekben szorult vissza az ortodox kereszténység által javasolt gyógymódokkal szemben, de utóbbiakban ugyanúgy nem volt sok köszönet. Nagyjából annyira voltak hatékonyak, mintha fertőtlenítőszert itattak volna pácienseikkel, ugyanis főleg profetikus álmoktól várták a gyógyulást.

Amikor Jusztinianuszérezte magán a pestis tüneteit, a mélyen vallásos császár is a keresztény módszerekhez fordult: körülvette magát gyógyító ereklyékkel. Két népszerű, még a III. században vértanúhalált halt gyógyító szent, Kozma és Damján koponyáját hozatta el a földi maradványaikat őrző szíriai városból, és nem is kellett csalódnia, mivel túlélte a kórságot, amibe körülötte százezrek pusztultak bele. Megmenekülését a mai tudósok nyilván nem a koponyákkal magyarázzák, hanem a szerencsével és a jóltápláltsággal. Régészek ugyanis megállapították, hogy a pestis túlélésének egyik tényezője a jó táplálkozással megtámogatott erős szervezet, és a két nagy pestisjárvány azért volt olyan pusztító, mert a kórokozó a sorozatos rossz termés miatt alultáplált és legyengült populációval találkozott.

Kozma és Damján gyógyító szentek
Forrás: Wikimedia Commons / Gallica Digitális Könyvtár / Francia Nemzeti Könyvtár

Megmeneküléséből Jusztinianusz azonban azt a következtetést vonta le, hogy érdemes a szentekre bízni az egészségét. Így azután amikor köszvényes lett, Szent Irénhez imádkozott, nemi betegségének gyógyításához egy később szintén szentté avatott római orvos, Sámson segítségét kérte (utóbbi cserébe megalapíthatta Konstantinápoly legnagyobb szegénykórházát). Élete utolsó éveiben az őt kínzó veseköveket maga Szűz Mária enyhet adó érintése zúzta szét.

Jusztinianusz egyébként több mint húsz évvel élte túl a pestisjárványt, de birodalma a vér- és adóalany-veszteségtől annyira legyengült, hogy a Renovatio imperii Romanorum programját nem tudta megvalósítani. Bár hadserege az 550-es évekre Itáliában kicsikarta a győzelmet az osztrogótokkal szemben, és az Ibériai-félsziget tengerparti részeit is sikerült behódoltatni, a térképen tetszetős gyarapodás ellenére a hódítások gyenge lábakon álltak, pár évvel a császár halála után egytől egyig elvesztek a vizigótok, avarok és longobárdok csapásai alatt.

A cikkhez felhasznált szakirodalom:

Nikolas Stavrakakis: The miraculous cures for diseases of Emperor Justinian I (482-565 AD)

Marjolein Schat: Justinian’s Foreign Policy and the Plague: Did Justinian Create the First Pandemic?

Joshua North: The Death Toll of Justinian’s Plague and Its Effects on the Byzantine Empire

John Horgan: Justinian's Plague (541-542 CE)

(Borítókép: Az olasz San Vitale bazilikában, Ravennában található apszis bal mozaikján Jusztinianusz császár és méltóságai. Fotó: Alfredo Dagli Orti / Photo12 / AFP)