Amikor elhagyom az otthonom, mindig arra gondolok, nem biztos, hogy hazatérek

„Olyan ez, mintha háborúba indulnál: minden alkalommal, amikor elhagyom az otthonom, arra gondolok, nem biztos, hogy haza is térek” – kezdi Farah, aki bár vidéken született, jelenleg Teheránban él. A WhatsAppon keresztül tudtuk elérni, a nevét kérésére megváltoztattuk. Azt mondja, a lehető legtöbb tüntetésre igyekszik elmenni, de nem vesz részt mindegyiken, mert nagyon frusztráló és félelmetes felkészülni egy-egy demonstrációra.

Sokkolta, ami Mahsza Aminivel történt. „Még most is sokkban vagyunk. Akkor is, ha az erkölcsrendészettel a legtöbb iráni nőnek van valamilyen tapasztalata, akkor is, ha tudtuk, hogy bármikor, ha az utcára lépünk, inzultálhatnak minket. Akkor is, ha láttuk, hogy az utóbbi hónapokban az erkölcsrendőrség egyre brutálisabbá vált a nőkkel szemben. A saját szememmel láttam, ahogy kidobtak mozgó járműből nőket. De eddig még nem hallottunk olyan esetről, hogy meghalt valaki a kezük között.

Mahsza Amini bármelyikünk lehetett volna.”

Ahogy arról mi is beszámoltunk, Mahsza Amini az ország nyugati határán található Szakkez városából érkezett Teheránba szeptember 13-án, hogy elintézzen néhány dolgot küszöbön álló egyetemi tanulmányaihoz, de egy metrómegállónál az iszlám szokások betartatásán őrködő karhatalmi szervezet emberei betuszkolták egy „helytelen” öltözködés miatt előállított nőkkel teli kisbuszba. Az Aminivel együtt utazó nők elmondása szerint a fiatal nőt már a kisbuszban elkezdték kínozni: előbb botokkal ütötték, majd a fejét többször is odaverték a jármű oldalához.

Bántalmazása után Amininek részt kellett vennie a helyes öltözködésről szóló előadáson, az egyik szünetben azonban összeesett, és három napra rá egy teheráni kórházban meghalt. A fiatal nő szeptember 17-én szülővárosában rendezett temetése tüntetésbe torkollt, ami azóta számos településre kiterjedt. Az oslói székhelyű Iran Human Rights civil szervezet becslései szerint a tiltakozások kezdete óta 76 civilt öltek meg, miután karhatalmi erővel csaptak le a tüntetőkre.

Hogy mennyiben biztonságos most az ország, arra nehéz válaszolni. A Telexnek nyilatkozó másik iráni nő, Nahid azt mondja, a lakosság hangulata, biztonságérzete nagyban attól függ, milyen területen él valaki. Szerinte az olyan nagyvárosok gazdag szomszédságában, mint Teherán, Iszfahán, Siráz, az élet most normális, bárki azt csinálhat, amit akar, de ha csatlakozik a tiltakozásokhoz vagy a tiltakozó területeken tartózkodik, akkor elkaphatják és megsérülhet. „Ha tüntetési területen tartózkodsz és fiatal vagy, vagy nem megfelelően öltözött, akkor a Forradalmi Gárda zaklathat. Főleg a szegényebb részeken van jelen a rendőrség, a gazdagabb területeken kevésbé. De mindenki érzi az események hatását, a mindennapi élet nehezebb a megszakadó internetkapcsolat és az útlezárások miatt.”

Nahid szerint a Mahsza Amini-eset „megtörtént már, és meg fog történni a jövőben is. Sokszor nem kerülnek nyilvánosságra ezek az ügyek, így egy csomóról nem is értesülünk.” Nahid egyébként szintén részt vesz a tüntetéseken, de a haját nem vágta le, mert nem hisz a szimbolikus tettekben. Amit még kiemel: „A férfiak kiállnak mellettünk, és támogatnak minket.” Ez szerinte azért is fontos, mert a Forradalmi Gárda inkább férfiakkal, mint nőkkel harcol. Majd hozzáteszi: „Nem viselni a hidzsábot és egyéb szabadságjogok csak másodlagosak, sokkal nagyobb problémák is vannak, például a szegényebb irániak életkörülményei.”

Farah egyetért, azért jár ki a tüntetésekre, mert állítja, rengeteget szenvedést okoz a rezsim, nem csak a nők számára. „Különböző hátterű embereknek különböző problémákat okoz a rezsim. Egyrészt komoly gazdasági problémák vannak. Másrészt sokan dupla életet vezetünk, azt tanultuk, hogy nem bízhatunk senkiben, néha a saját családunknak is hazudnunk kell. Az én családom sem tudja, hogyan is élek, mert nagyon konzervatívok, nem értik a választásaim. Ez a rezsim az egyik oka a város-vidék szakadéknak is. De ez a rendszer nem a mi választásunk. Szabadságot akarunk. Azt, hogy kiválaszthassuk a ruhánkat, a sorsunkat.” Farah szerint ami Mahsza Aminivel történt, jó példája a rendszer brutalitásának is. „Sokkal kegyetlenebbek, mint amit a médiában látni. Megvernek, hazudnak, és letagadják. Övék a hatalom, övék a fegyver, és brutálisak.”

A testem nem az enyém, a családomé

Az irániakat tehát kevésbé, ám a világot meglepte az, ami Mahsza Aminivel történt, főként, mert bár Irán leginkább külpolitikája miatt kerül be a hírekbe, ha nőjogi kérdésekről van szó, gyakran kiemelik, hogy a környező országokhoz képest az iráni nők jó helyzetben vannak. Faraht érezhetően felzaklatja, hogy sokan hivatkoznak erre.

„Igen, vezethetünk, tanulhatunk egyetemen, de a patriarchátus, főleg a konzervatív családoknál és vidéken, nagyon erős. Én tradicionális családban nőttem fel, 30 éves vagyok, de még mindig nem tudok szabadulni attól, amit belém neveltek.

Még mindig azt érzem, hogy a testem nem az enyém, hanem a családomé. Ha férjhez akarsz menni, szűznek kell lenned, nem utazhatsz országon kívül, váláskor nem kapod meg a gyereket. A kötelező hidzsábviselés pedig sokaknak rendkívül megalázó. De ismétlem, nem csak a nők szenvednek. Sok közös fájdalmunk is van, amit mind a nők és a férfiak megtapasztalnak.”

Delaram, aki több, mint tíz éve él Magyarországon, egyetért ezzel. Ő innen követi az eseményeket, telefonon folyamatosan tartja a kapcsolatot rokonaival, akik egy kisvárosban élnek. „Azon a területen nagy a pánik. Mindennap megtörténik, hogy megvernek embereket, börtönbe zárják őket ” – mondja. Míg Iránban éltek, őt magát is sokszor letartóztatták. Bár Iránban gyakoriak a tüntetések, Delaram mégis azt mondja, ez a tüntetéshullám más.

„Sosem láttam még ilyet. Egyrészt a tüntetés vezetői nagyon-nagyon fiatalok, és sok köztük a nő. Ezek a fiatalok belefáradtak ebbe a rendszerbe, az életüket teszik erre, nincs mit veszíteniük, és semmitől sem félnek. Az internettel együtt nőttek fel, és látják, hogy milyen máshol az élet, mi az, ami nekik nincs meg Iránban. Nagyon bátrak, semmi nem állíthatja meg őket.” Delaram szerint a tüntetések hangulata is más. „A mostani tüntetők üzeneteket küldenek a rendőrségnek és a hadseregnek: tedd le a fegyvered, csatlakozz hozzánk, nem fogunk bántani, elfogadunk. Gyakran fegyver nélkül, egymás kezét fogva mennek az utcára. Az emberek nagy része pedig támogató, kinyitják a házukat azok előtt, akik a rendőrség elől menekülnek.”

Delaram ugyan ahhoz a generációhoz tartozik, akik saját maguk már nem tapasztalhatták meg, milyen a forradalom előtti Iránban élni, de a szülei fotóalbumában ugyanazokat a képeket látta, amelyek manapság olyan gyakran árasztják el a közösségi médiát a hetvenes évekbeli országról: felszabadult, nagyvilági, divatos fiatalok, hidzsáb nélküli nőkkel.

„A szüleim nagyon más életet éltek az 1979-es forradalom előtt. Egész Európát bejárták, az iráni nők a forradalom előtt divatosabbnál divatosabb ruhákban mászkáltak szabadon az utcákon. Én azonban a nyolcvanas évek elején, az iraki–iráni háború kezdetekor születtem. Éreztem a bombákat anyám méhében, ez volt a gyerekkorom. Már ha beszélhetünk gyerekkorról: nem találkozhattunk a barátainkkal, nem énekelhettünk, nem táncolhattunk, nem beszélhettünk szabadon. A szüleim generációja nagyon szégyelli magát amiatt, ami a forradalom után történt.

Én is megkérdeztem az apámat, hogy hogy tehette a fejemre a fátylat. Miért nem mondtad, hogy ez csak egy gyerek, nem teszem fel? Miért kellett erre negyven évet várni?

A szüleim generációja becsapva érzi magát, nem ezért az Iránért küzdöttek. Húszéves voltam, mikor elhagytam a hazám, nem akartam hogy a gyerekem ebben nőjön fel. Azt hallani egy szülőnek a gyerekétől, hogy nem akarok visszatérni a szülőhazámba, és erre azt válaszolni, hogy megértelek, nagyon szomorú dolog. De a mostaniak a saját hazájukban akarnak élni. Én száz százalékig hiszek abban, hogy változás lesz. Biztos vagyok benne, hogy Irán a tüntetések után nem térhet vissza oda, ahol előtte tartott.”

A betartás és a betartatás különböző lehet

N. Rózsa Erzsébet, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára, a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa ennél óvatosabb. „Iránban folyamatosan vannak tüntetések, annak, hogy miért törnek ki aktuálisan forrongások, persze különböző okai vannak. Most ennek a fiatal lánynak a halála volt a szikra. Én nem tudok arról, hogy a forradalom utáni közvetlen időszak óta lett volna olyan eset, amikor ennyire tragikusan végződött volna egy betartatás, de ettől persze lehetett. Ez az ügy azonban biztosan nem a hatalom által tervezett lépés volt, nagyon rosszkor jött az iráni vezetésnek, mert pont akkor történt, amikor az iráni elnök, Ebrahim Raiszi elment az ENSZ Közgyűlésébe elmondani a felszólalását.”

N. Rózsa Erzsébet azt sem hiszi, hogy a nőellenesség lenne az iráni rendszer alapja. „A forradalom legfőbb vezetője nem lehet nő, de nagyon nagy áthallással a római pápa sem lehet nő. A világi rendszeren belül nincsenek olyan pozíciók, amelyek a nők számára elérhetetlenek lennének, és valóban találkozunk is velük az élet minden szegmensében – nagyon sok nő dolgozik, tanul, oktat egyetemen. Kívülállóként ránézve a hidzsáb a furcsa nekünk, és valóban, a kendő ellen már sokszor tüntettek.

Sőt, olyan tiltakozások is voltak, egy-két évvel ezelőtt, amikor férfiak vettek fel kendőt, csadort, vagy ők égették el ezeket. Sőt, ötven évvel ezelőtt pont az ellenkező irányba lengett ki az inga. Reza Pahlavi sah az 1930-as években azt írta elő, hogy nyilvánosan le kell hogy vegyék a csadort a nők, ami ellen szintén nagy tiltakozás volt, többek között a saját felesége sem akarta levenni azt. Azt is fontos megemlíteni, hogy a betartás és a betartatás nagyon különböző lehet társadalmi helyzettől, lokációtól és éppen a hatalom aktuális helyzetétől függően.”

N. Rózsa Erzsébet hangsúlyozza, hogy maga a Korán egyébként nem szól kifejezetten a nők eltakarásáról, annyit mond ki, hogy egy nő takarja el teste ékszereit. „Ezt persze sokféleképpen lehet értelmezni, erre vannak a vallástudósok. Ráadásul vallásként a nők eltakarásában az iszlám nem egyedülálló: az ortodox zsidóságban a nők a hajukat eltakarják, de Magyarországon is sokáig kendővel fedték a hajukat a nem hajadon nők – pusztán a hagyományok miatt. Az arab világban – tegyük gyorsan hozzá, hogy Irán nem arab ország – gyakran hallottam, hogy nem akarják a nők a »felszabadításukat«. Megvan az életük, gondoskodnak róluk, a lakhatásról, az ételről, később a gyerekekről. Ehhez képest kilépni az ismeretlenbe, úgy, hogy valaki nem így lett nevelve, nincsenek előtte példák, azért ez egy hatalmas váltás. Csak nekünk tűnik, úgy, hogy ez egyszerű.”

A szakértő szerint persze okoznak némi gondot a tüntetések, de lassúbb átalakulásra számít. „A politikai vezetés rögtön nem engedhet, de szerintem hamar visszatérés lesz a viszonylag lazább betartatáshoz, azaz marad a kendő, de nem veszik majd szigorúan. A szakértők nagy része is azt mondja, hogy ebből nem lesz forradalom – a tüntetőknek nincs programjuk és nincs vezetőjük. Az, hogy vegyék le a nőkről a kendőt, nem egy forradalmi program, bármennyire is sajnáljuk” – teszi hozzá.

Visszakapták a lakosság zaklatásának jogát

Sárközy Miklós történész, iranista, a Károli Gáspár Egyetem oktatója
szerint szintén kérdéses, mekkora jelentőséget kell tulajdonítani ezeknek a tüntetéseknek. „El kell keserítenem azokat, akik azt hiszik, hogy Irán most fog politikailag megváltozni. Azt gondolom, hogy pár hét alatt el fog ülni ez a tüntetéshullám, de ettől még a jelentősége megvan, jól látszik a jelenségben az iráni társadalom belső töredezettsége.

Van egy hipermodern és egy nagyon konzervatív arca az iráni társadalomnak. Az egyik hatalmi pozícióban van, a másik nincs hatalmi pozícióban, az egyik nyilván a másikra akarja erőszakolni az akaratát, amely ennek nyilván ellenáll a másik oldalon. Raiszi elnöksége alatt van egy konzervatív indulat. Voltaképp a Mahsza Amini-ügy ennek a feszültségnek a kicsapódása. Plusz a rossz gazdasági helyzet, plusz a vízhiány.”

A szakértő szerint érdekes kérdés, hogy a tüntetések nőjogi vagy a rezsim elleni lázadások inkább.

„Az ügy mögött alapvetően az áll, hogy a 2005-ben létrejött, úgynevezett jó illemre vezetés őrjárata, afféle erkölcsrendészet, 2013-ban elvesztette a lakosság zaklatásának jogát, de tavaly visszakapták. A lakosságot például bevihetik a rendőrségre, ott erkölcsi nevelő tanfolyamra kötelezhetik, súlyosabb esetben bíróság elé is állíthatják őket. Ez összefüggésben áll azzal, hogy milyen elnök áll Irán élén, még akkor is, ha a politikai életet alapvetően a síita egyház és a mögötte álló erők vezetik. Raiszi és a mögötte álló erők túl szabadosnak látják elsősorban a nagyvárosi 30 év alatti lakosságot, az volt a céljuk, hogy ezen csoport iszlamizációját meg kéne gyorsítani.”

A problémát az is fokozta, hogy Mahsza Amini az iráni kurdoknak abból a csoportjából származik, ahol hagyománya van az iráni állammal szembeni partizánháborúnak. „Ezek a török–iráni határnál élő kurdok szerintem nem elsősorban a női jogok miatt lázonganak most – folytatja Sárközy Miklós. – Őket a törzsi mivoltukban meggyalázták azzal, hogy megölték ezt a kurd lányt. Emellett ott van az a tény, hogy kétszeresére, háromszorosára emelkedtek az alapvető élelmiszerek árai az elmúlt hat-hét hónapban, de a fizetések nem emelkedtek. Másrészt nyilván szerepet játszanak az elégedetlenségben a lakosságot sújtó ökológiai problémák, mint például a vízhiány, különösen a vidéki tüntetőknél.”

Egyetemre járni, instagramozni

És hogy kik vesznek részt a tüntetéseken? „Döntően városi, döntően 40 év alatti, döntően diplomás emberek. Irán egy fiatal társadalom, a lakosságnak közel a felét 30 év alattiak adják. Emellett jelentős az urbanizálódás, 1979-ben, az iszlám forradalom évében a lakosság 30 százaléka volt városlakó és 70 százaléka vidéki. Mostanra nagyjából ez az arány megfordult, ma már a forradalmárok gyerekei is városban akarnak élni. Meg egyetemre járni, instagramozni, a Nyugat-ellenes eszmék lanyhulnak közöttük. Nem nők tüntetnek férfiak ellen vagy fordítva.”

Van egy Nyugat felé néző Irán, meg van egy nem Nyugat felé néző Irán, és ez a két álláspont ütközik jelen pillanatban.

A 85 milliós iráni tömegnek 55 milliója aktív internethasználó, közel félmillió bloggerrel vagy vloggerrel köztük. Még a nagymamák is whatsappoznak vagy instagramoznak. Mert függetlenül attól, hogy kinek milyen a világnézete, ez egy nagyon modernizálódott, nagyon magas technológiai fejlettséggel rendelkező ország atomprogrammal, őssejtkísérletekkel. Ugyanakkor van egy konzervatív Irán is. Ők a rendszerbarátok. Időnként ők is felvonulnak, függetlenül attól, hogy spontán vagy szervezett formában történik mindez.

Fehér házasság és legális kövezés

Irán tehát valóban kétarcú ország – más a realitás egy kurd nomád törzsi társadalomban valahol a Zagrosz-hegység mélyén, a Perzsa-öböl mellett élő arabok között, mint mondjuk a hiperliberális Teheránban. „A fővárosban például olyan magasak a lakásárak, hogy a fiatal házasulandó pároknak nincs pénzük arra, hogy lakást vegyenek. Ez azért fontos, mert Iránban az a szabály, hogy csak a házaspárok élhetnek egymással. A valóság más.

Olyan szinten tömegessé vált, hogy az embereknek nincs pénzük lakásra, hogy a nagyobb városokban a legtöbb főbérlő lepapírozza vagy nem jelenti be, hogy a lakásában házassági papír nélkül együtt élő fiatal párok vannak. Ezt nevezi az iráni népnyelv fehér házasságnak. A városokban gyakran a házasság előtti szex is teljesen bevett szokás fiataloknál. Vidéken még van tétje annak, hogy egy lány érintetlenül menjen férjhez, és ha nem így van, abból baj is lehet. Ugyanakkor ma már azt is tudjuk, hogy nagyon sok plasztikai sebész vállalkozik szüzesség-helyreállító műtétekre, és

a bazárokban is kaphatók különböző eszközök a szüzesség illúziójának fenntartására. De emellett érvényben van a saríának a megkövezés pontja, amit főleg vidéken, falusi közösségekben házasságtörő nőkre alkalmaznak.”

A szakértők tehát egyetértenek abban, hogy a jelenlegi tüntetések nem valószínű, hogy megdöntik a fennálló rendszert. És bár időről időre felreppennek hírek arról, hogy változnak az iszlám világban a nők jogai, mindezt már csak azért is nehéz megmondani, mert amikor a muszlim világról beszélünk, 1,8 milliárd emberről beszélünk. „A Földön élő 9 milliárd emberből tehát kb. 20 százalék muszlim, annak a fele nő. Hogy a nők helyzete milyen, attól is függ, hol, hogyan magyarázzák az iszlám tanításait. De nemcsak az országokon belül, hanem attól is, hogy milyen társadalmi rétegből, milyen családból származik valaki. Általánosítani nem lehet” – mondja N. Rózsa Erzsébet. És valóban, valószínűleg itt is a kétarcúság jellemző. Jó példa erre az, hogy Szaúd-Arábia női űrhajóst akar küldeni az űrbe, mindeközben a mindennapokban folyamatosan sérülnek a jogaik.