A szökevény szaúdi lány, aki valóságos Gileádról mesél a könyvében

A lázadó című, rövidesen magyarul is megjelenő könyv szerzőjét eredetileg Rahaf Mohammed al-Kannúnnak hívták. Az al-Kannún családnév egy volt azoknak a dolgoknak a hosszú sorában, amiket az akkor 18 éves lány, Rahaf Mohammed egyik napról a másikra örökre elveszített 2019 januárjában, amikor úgy döntött, hogy megvalósítja kockázatos szökési tervét, és elmenekül Szaúd-Arábiából.

Rahaf Mohammed ma már Kanadában él, viszonylagos biztonságban, már amennyire a nemzetközi ismertsége és a lázadásával szerzett számos ellensége ezt lehetővé teszi. Még mindig csak 20 éves, a könyvében – úgy is, hogy a szöveget végső formájában nem ő maga, hanem az ő elbeszélése nyomán egy tapasztalt író, Sally Armstrong fogalmazta meg –

úgy tudja bemutatni Szaúd-Arábiát és a nők ottani életét, hogy abban benne van egy éppen csak felnőtt nő minden frissessége, lendülete, igazságérzete, valódi felháborodása. A lázadót nemcsak a konkrét, anekdotikus történetek, Rahaf Mohammed saját traumái teszik nagyon személyessé és valódivá, hanem ez a mögöttes erő is.

A szaúdi világ szikár tényeinek a leírása sem száraz, mert ezeket a tényeket, például a tilalmak listáját végig olyasvalaki hangján halljuk, akiben nyoma sincs a fásult beletörődésnek, akit még nem tört be az a rendszer, amely egyébként a hozzá hasonló fiatal lányok betörésére van berendezkedve.

Mohammed dúsgazdag családba született. Hét gyerek közül az ötödik volt a sorban, és egy olyan, palotának is beillő házban nevelkedett, amelyben kilenc hálószoba, tíz fürdő és hat nappali volt, de erkély már nem akadt egy sem, mert szóba sem jöhetett, hogy egy tisztességes nő csak úgy kint nézelődjön, üldögéljen, ott, ahol bárki megláthatja. A család az iszlám szunnita ágához tartozik, és Háil térsége, ahol a csodaház áll, az ország legkonzervatívabb része. Az apa kormányzó, aki a munkája révén a királyi családdal áll közvetlen kapcsolatban.

„Vegyes érzelmeket táplálok iránta. Nagyon rosszul bánt velem. Anyámmal és a nővéremmel iszonyatos dolgokat művelt, én mégis szeretem” – mondja róla Rahaf. Az európai viszonyokhoz szokott gondolkodásban az apa vagyona, befolyása, kapcsolatai adnák magukat magyarázatául annak, hogyan tehette meg a férfi büntetlenül az iszonyatos dolgokat, amikre Rahaf itt utal. De a könyvből pont azt lehet nagyon jól megérteni, hogy nem a pénz, nem a befolyás a kulcs, hanem pusztán az, hogy ez az ember férfi, az áldozatai pedig nők voltak. Ez ebben az országban önmagában elég magyarázat.

Zsugorodó világ a lányoké

Szaúd-Arábiában a gyerekek már nagyon korán megtanulják, mit jelent rájuk nézve a nemek közötti különbség. Rahaf hétéves volt, amikor az anyja – aki egyébként a szaúdi viszonyok között még egész haladónak számít azzal, hogy az otthonán kívül munkát vállalt, tanított egy iskolában – leült vele és elmagyarázta neki, lányként mi minden tilos a számára. Például: a lányok a fiúkkal ellentétben nem biciklizhetnek, mert – az intelem szerint – elveszítenék a szüzességüket vagy leszbikussá válnának tőle, nem szaladgálhatnak, nem úszhatnak, nem játszhatnak zajosan. Rahaffal a bátyjai egyik napról a másikra lekezelően kezdtek viselkedni. Ahogy egy erős mondatban megfogja, mi is történt vele: „Hétéves koromban zsugorodni kezdett számomra a világ”.

Ez a világ nagyon tág persze korábban sem volt. A hitükből fakadó vagy legalábbis arra hivatkozó tilalmak korlátokat állítottak a gyerekek elé Rahaf családjában az élet legkülönfélébb területein: tilos fütyülni, kutyát házi kedvencként tartani, kitalált történeteket írni, embert vagy állatot rajzolni. Amint kilépett a kislánykorból, Rahafnak még a plüssmackóját is elvitték az ágyából, hogy kizárólag a próféta képe maradjon a szobájában.

Ahogy nőtt, úgy sokasodtak és lettek egyre szigorúbbak a rá vonatkozó szabályok, miközben azt látta, hogy a fivérei összehasonlíthatatlanul szabadabbak nála. A családjuk szokásai szerint 9 éves korától abáját, a vállára terített, testét eltakaró, formátlan leplet kellett viselnie, 12 éves korától pedig már csak a szemet szabadon hagyó nikáb viselését kezdték elvárni tőle.

„Már kislány koromban azon töprengtem, hogy ez nem valamiféle büntetés-e. Ha egy férfi nem képes uralkodni magán, miért a nőknek kell eltakarniuk magukat, mintha az ő hibájuk volna?

És ha egyszer a nőknek el kell takarniuk magukat, mi a magyarázata annak, hogy azok a férfiak, akik nem farmerban vagy más nyugati ruházatban járnak, fehér ingruhát viselnek, amely a meleget visszaveri, miközben a nőknek feketét kell hordaniuk, ami viszont elnyeli.” – teszi fel a kérdést.

Lecke a becsületről, égő gyufával

A lázadó egyik legsúlyosabb témája az, amit Mohammed itt a női testek takargatása kapcsán felhoz. A nők, de már a kislányok is folyamatosan szexuális erőszaktól fenyegetve élnek. Az előírt, megkövetelt és biztosnak hazudott óvintézkedések elsősorban őket kötik gúzsba. Ők azok, akik hurcolják a fekete lepleket, ők azok, akik kilencéves koruktól már nem ülhetnek az apjuk ölébe, ők azok, akik nem nyithatják ki az ablakot még a saját szobájukban sem, nem ugorhatnak át egyedül a szomszédba, vagy mehetnek magukban a piacra. De mikor már éppen kezdenénk azt gondolni, hogy mindennek valójában nem sok köze van az erőszakhoz, hanem az egész csak ürügy a nők elnyomására, rabként kezelésére, a könyv elénk tesz egy-egy gyomorrúgással felérő történetet, amelyek mintha mégiscsak igazolnák a veszély fájdalmasan valódi mivoltát.

Mohammed könyvét olvasva nagyon tisztán kirajzolódik, hogy egy szomorú, mérgező tyúk vagy tojás helyzetről van szó, ahol az ok és az okozat egymásba gabalyodik.

A közeg, amelyben ez a lány felnőtt, egyszerre erénycsősz és betegesen túlszexualizált. A férfiak a tilalmakhoz nem igazodó legártatlanabb dolgokat is szexuális kihívásként értelmezik – akár őszintén, akár csak színleg, cinikusan és számítóan eleve azzal kalkulálva, hogy az áldozathibáztatás kultúrája garantálja: meg fogják úszni. A lányoknak azt mondják, hogy nem mászkálhatnak egyedül az utcán, különben meg fogják erőszakolni őket, az abszurd fenyegetés pedig valósággá válik, amikor egy férfi, aki meg azt tanulta, hogy tisztességes nő nem mászkál egyedül az utcán, és aki mégis erre vetemedik, magára vethet, tényleg erőszakot követ el. És a nőgyűlölő kígyó a saját farkába harap.

A megerőszakolt nő pedig mindenre számíthat, csak segítségre nem. „Ekkor tanultam meg a becsület szó jelentését. Anyám leült mellém, meggyújtott egy szál gyufát, és a lángot. egészen közel tartotta a testemhez. ”Égni fog a tested, amíg élsz, sőt a túlvilágon is, ha bemocskolod a becsületedet vagy a családod becsületét„ – így készítették fel Rahafot az életre a könyv egyik legmegrázóbb jelenete szerint.

Elképesztő kétszínűség

Rahafnak van bizalma, reménye a saját korosztályában. Szaúd-Arábia 33,4 milliós lakosságának több mint fele 25 év alatti, úgy éreztem tehát, hogy minden adott a változáshoz – írja egy helyen. Ugyanakkor, ha maga nem is köti össze a két dolgot, a könyvéből kiolvasható egyfajta válasz arra, miért olyan stabil a nőket alacsonyabbrendűként kezelő világrend. A fiúk kiskoruktól kezdve profitálnak belőle: nagyon korán megízlelik a hatalmat, a kivételezettséget, élvezik az előjogokat, a kényelmet a lányok rovására, a kishúgukkal a szobába vitetett ételt. Rahaf a fiútestvéreinek köszönhetően nagyon közelről meg tudta figyelni, hogyan válnak az egyenrangú gyerekekből a nők elnyomásából hasznot húzó, a társadalom által rájuk ruházott többlethatalommal gátlások és empátia nélkül visszaélő férfiak.

Miközben az iskolában azt tanulta, hogy az egész világ Szaúd-Arábiát irigyli, hamar rájött, hogy ”Szaúd-Arábiában elképesztő méreteket ölt a kétszínűség.„ A lányok 1955-től járhatnak iskolába, 1970-től pedig egyetemre is. Ez persze nem mindenkinek tetszik. ”Szaúd-Arábiában egyes férfiak manapság is úgy gondolják, hogy továbbra sem kellene engedélyezni a nők oktatását.

Van erre egy mondásuk: „Lányt iskolába engedni olyan, mint megengedni a tevének, hogy az orrát a sátorba dugja – előbb-utóbb teljes terjedelmével benyomul a sátorba, és az összes helyet elfoglalja” –

olvassuk A lázadóban.

2005-től hivatalosan tilos a kényszerházasság, 2009-ben lett egy női miniszter a kormányban, 2012-től szaúdi nők is versenyezhetnek az olimpiai játékokon, 2015-ben pedig szavazati jogot kaptak, sorolja Rahaf a változásokat, amik jól mutatnak ugyan a kirakatban, csak épp közben a hétköznapokban sokszor a legapróbb dolgokban sincs önrendelkezési joga a nőknek, rá vannak utalva a gyámjukra, aki minden mozdulatukat ellenőrzi. A gyám lehet az apa, a férj, a fivér de még a kamaszodó fiú is, sokszor idős családanyák kénytelenek eltűrni, hogy a gyerekük basáskodjon felettük.

„Ha egyetlen problémát kellene megneveznem, amely miatt a nők elmenekülnek az országból, és amely a szenvedők közös zászlaja alatt egyesít bennünket, az a férfi gyámság intézménye. Ezen alapul minden diszkrimináció, nőellenes erőszak és emberi jogi sérelem.” – írja.

Egy lapra feltett mindent

Rahaf Mohammed szerint a szaúdi lányok tisztában vannak vele, hogy ha nem idomulnak a szabályokhoz, mit kockázatnak. Például a néha „nevelőotthonnak” nevezett Dár ar-Riáját, a nő börtönöket, „ahol hét és harminc év közötti lányokat és nőket tartanak fogva olyan bűnökért, mint az engedetlenség – például az öltözködési szabályok be nem tartása, nem megengedett szexuális irányultság vagy a család által kiválasztott jövendőbeli elutasítása”, és ahol büntetésből éheztetik, botozzák a foglyokat, de akár meg is ölhetik őket. A gyerekek balsorsú szerelmesekről, meggyilkolt nőkről szóló történetek árnyékában nőnek fel.

A lázadó ugyanakkor egy olyan lányt állít elénk, akinek nem a sorsfordító szökése volt az első vakmerő cselekedete, hanem aki sorozatosan megszegte titokban a szabályokat odahaza, olyankor is, amikor kisebb volt a várt nyereség – mondjuk némi szexuális tapasztalatszerzés – és óriási a kockázat. Az embernek az az érzése, hogy valószínűleg szükség volt erre a fajta lelki alkatra ahhoz, hogy Rahaf bele merjen vágni a szökésbe, amihez több mint egy évig várta a megfelelő pillanatot. A lánynak a bátyja ismétlődő ellenőrzéseit kijátszva sikerült csatlakoznia a neten egy olyan titkos női közösséghez, amelynek a tagjai a szökésben tudnak segíteni tanáccsal, gyakorlati tudnivalókkal és mindenfajta, távolról elvégezhető ügyintézéssel. Rahaf például az egyik itteni barátja számláján gyűjtögette hónapok alatt össze azt a körülbelül 800 ezer forintnak megfelelő 10 ezer szaúdi riált, amit a menekülés költségeire szánt.

A könyvben Rahaf részletesen elmeséli a szökés filmbe kívánkozó megvalósítását, hogy hogyan lopta le a bátyja által őrzött útlevelét, hogyan osont ki az alvó családtagjai mellől a hotelszobából, rettegve az ajtó nyikordulásától, hogyan kereste elveszetten a kuvaiti utcán a taxisofőrt, aki elvinné a reptérre. Ezeket a részeket úgy is nagyon nehéz higgadtan olvasni, hogy az ember pontosan tudja: a szerző végül megmenekült. Az aprólékos tervezés ellenére Rahaf vészesen közel került ahhoz, hogy visszafordítsák a bangkoki repülőtérről a családjához.

A szökés legkiélezettebb óráiban a 18 éves lány elbarikádozta magát egy reptéri hotelszobában, és minden reménye az okostelefonjában volt, amit szorongatott.

Ez a telefon volt az esélye arra, hogy megmutassa magát a világnak, és maga mellé állítsa a nyilvánosságot, a netezők tömegeit, a médiát, az emberi jogi civil szervezetek, az ENSZ-t: bárkit, aki akar és tud segíteni. A Twitteren az első napon 45 ezer követője lett.

A csakazértis szelleme és a legnagyobb csalódás

Rahaf eredetileg Ausztráliába készült, de végül Kanada lett az az ország, ami soron kívül menekültstátuszt adott neki. A lánynak dolgozott, hogy friss volt még a Dzsamál Hasogdzsi kormánykritikus szaúd-arábiai újságíró meggyilkolása körüli nemzetközi botrány, amelynek az amerikai hírszerzési jelentése szerint maga Mohamed bin Szalmán, a reformer szerepében tetszelgő szaúdi trónörökös volt a fő felelőse, és sokan emlékeztek még Dina Ali Lasloom esetére is, aki fiatal nőként szintén Ausztrália felé próbált menekülni Szaúd-Arábiából, de hazadeportálták, és azóta sem tudni, pontosan mi lett a sorsa.

Az első felvételen, amely már Torontóban készült róla, Rahaf már a Kuvaitban titokban vásárolt, rövidebb szoknyáját viselte a bő kapucnis felsőjéhez. Szimbolikusnak szánt gesztus volt ez elsősorban saját maga felé, az első pillanattól ki akarta élvezni azt a szabadságot, amelyért annyit kockáztatott. A rá irányuló óriási figyelem egy része ellenséges figyelem volt, ő pedig csakazértis megosztotta a közösségi médiában, hogy – immár ateistának vallva magát – bacont eszik és vörösbort iszik, ha úgy tartja a kedve.

A várható következményeket viszont nem sikerült teljesen felmérnie, ami arról árulkodik, hogy minden éleslátása és ravaszsága ellenére Rahaf Mohammed mégiscsak szinte gyerek volt még, és ha a családjáról volt szó, képtelen volt a valós helyzet felmérésére. Keserves csalódás volt a számára, hogy a családja a nyilvánosság előtt kitagadta. Ahogy egy kanadai interjúban sírva bevallotta: nem számított rá, hogy ez be fog következni.

A könyv egyik legszomorúbb része ez a bekezdés: „Hamar rájöttem, hogy túl fogok jutni a nehézségeken – megtalálom az utamat, megtanulom a nyelvet, megismerem a kanadai pénzt, új barátokat szerzek, de bármilyen kitartóan próbálom is megtagadni a múltat, bármennyi idő telt is el azóta, a családom még mindig képes elementáris hatást gyakorolni rám, és olyankor a legkülönfélébb érzelmeket élem át – dühöt, szívfájdalmat és aggodalmat.

Márciusban például felhívtam anyámat WhatsAppon, hogy megtudjam, hogy van. Az az igazság, hogy hallani akartam a hangját, elvégre mégiscsak az anyám.

(...) Anyám fölvette a telefont, és amint meghallotta a hangomat, üvölteni kezdett – átkozta a barátnőimet, amiért rossz hatással voltak rám, és átmosták az agyamat az őrült ötleteikkel. Felszólított, hogy azonnal menjek Szaúd-Arábia kanadai nagykövetségére, adjam magam a kezükre, és könyörögjek, hogy vigyenek haza Szaúd-Arábiába. Próbáltam megértetni vele, hogy én akartam Kanadában élni, boldog vagyok itt, és remélem, tartani fogja velem a kapcsolatot, és mesél majd a családról. Erre megszakította a hívást….(...)”

Amikor az érkezése után röviddel készült interjúban arról kérdezték, milyennek találja Kanadát, félig viccelődve azt vágta rá rögtön, hogy igen hideg ország. A könyvben aztán nagyon érzékletesen ír arról, hogy neki nemcsak a mindenkit érintő kultúrsokkal kellett megküzdenie, hanem a szabadság elviselhetetlen könnyűségével is. Meg kellett tanulnia egyedül vásárolni, bankautomatát kezelni és még egy csomó praktikus dolgot, de egy ennél sokkal nehezebb feladat is várt rá. „Mintha telepatikus úton irányították volna az agyam szaúdi részét, egyfolytában úgy éreztem, mintha figyelnének, ellenőriznének és bírálnának, mintha keresném a bajt, amikor tiltott dolgot tettem, pedig otthon minden további nélkül szembeszálltam a bátyáimmal.(...)

A szaúdi törvények azonban beleégtek a lelkembe, ezért a szó szoros értelmében meg kellett tanulnom szabadnak lenni.”

– írja. És hogy A lázadóval kicsit az is célja, hogy ebben példa legyen mások előtt, azt mutatja a könyvhöz írt ajánlás szövege: „Minden nőnek, aki a szabadságáért küzd.”