Buda Péter: Az elemzők és az ellenzéki politikusok nagy részének régóta fogalma sincs Orbán stratégiájáról

Buda Péter szerint:

• teljesen tévesek azok az értékelések, amelyek kudarcnak tekintik az orbáni „békemissziót”, mert az valójában nem egy békemisszió;
• Putyin nem alázta meg Orbán Viktort azzal, hogy Robert Fico is „közvetítő” szerepet kapott;
• Trump győzelme normális esetben nem jelentené azt, hogy az amerikai titkosszolgálatok ne segítenék továbbra is Ukrajnát;
• Oroszország nem normál szereplőként viselkedik a nemzetközi politikában, hanem a Nyugattal szemben álló háborús félként;
• a magyar titkosszolgálat akkor hibázna nagyot, ha nem akarná felderíteni, kinek állt érdekében a szír géppel kapcsolatos álhír megjelentetése;
• a Szuverenitásvédelmi Hivatal felállítása alkotmányossági abszurdum.

Amit Orbán „el tud érni”, azt valójában Putyin akarja – az előző interjúnkban így jellemezte az orbáni „békemissziót”. Azt is mondta, hogy Putyinnak elementáris érdeke Orbán „megemelése”, mert így szoktak befolyásoló ügynököket is telepíteni az ellenfél soraiba, márpedig az egészen bizonyos, hogy az orosz vezető így tekint a magyarra, még ha utóbbi nem is így tekint magára. Az elmúlt hónapban láthattunk a „békemisszió” második felvonását: Orbán a pápánál járt audiencián, meglátogatta Donald Trumpot, aztán egy órát telefonált Putyinnal, később Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel tárgyalt. Mindezt tényleg Putyin akarta volna így?

Igen, és azt is mondtam abban az interjúban a „békemisszióról”, hogy ez egy többlépcsős dramaturgia, amely során a „megbízónak” végül – a kezdeti huzavonát követően – „adnia” kell valamit, vagyis olyan eredményeket kell tudnia felmutatnia az ügynöknek a vele való kapcsolattartásban, amire látszólag más nem lett volna képes, miközben fenn kell tartani annak a látszatát is, hogy a befolyásoló ügynöknek is meg kell ezért küzdenie.

A hasonló műveletek szakmai logikájának ismeretében voltam teljesen biztos abban, hogy Putyin végül – úgymond – gesztust tesz, pontosabban úgy tesz, mint akit Orbán képes volt rávenni valami olyasmire, amire más nem volt képes. Erről szólt ez a mostani második felvonás. Előre egyeztetett koreográfia szerint zajlott ez is, akárcsak az első, amelynél szintén elmondtam, hogy senki ne gondolja, hogy egy gazdaságilag és katonailag egyaránt jelentéktelen miniország vezetője képes néhány nap alatt „leakasztani” például a háborúban álló Oroszország és Kína vezetőit, csupán azért, mert támadt egy ötlete a háborúval kapcsolatban. Ugye nem gondoljuk azt, hogy másnak – Magyarországnál fajsúlyosabb, nemzetközi válságok kezelésében összehasonlíthatatlanul gyakorlottabb országok vezetőinek – nem támadtak ötleteik?

Teljesen tévesek azok az értékelések, amelyek kudarcnak tekintik a „békemissziót,” mivel nem sikerült nyélbe ütni a tűzszünetet. Csak az gondolkodhat így, aki valóban békemisszióként, nem pedig befolyásolási műveletként tekint erre a kezdeményezésre.

Márpedig ez alapvető szakmai hiba, tulajdonképpen amatőr hozzáállás: meg kellene tanulnunk végre tudomásul venni, hogy Oroszország már régóta háborút folytat a Nyugattal, és e háború módszerét az oroszokra jellemzően meghatározza a titkosszolgálati szakmai logika. Az ennek megfelelően folytatott információs hadviselés lényege az, hogy a diplomáciai lépések és a kommunikáció egy megtévesztési stratégia sikerre jutását szolgálják, tehát a fogalmakat és a kifejezéseket nem azok hétköznapi értelmében kell értelmeznünk. E háborúban semmi nem az, aminek látszik. Negyvenöt évnyi szovjet uralom és KGB-s játszmázás után nem kellett volna ezt ilyen hamar elfelejteni.

De ha nem a tűzszünet elérése volt a cél, akkor mi?

A „békemisszió” mint befolyásolási művelet elsődleges célja nem az volt, hogy ténylegesen tűzszünet legyen, hanem Moszkva pozitív színben való feltüntetése és Orbán pozicionálása. Ezt a célt szem előtt tartva nézzük meg, mi is történt valójában: a „tűzszüneti javaslat” elfogadásával sokak szemében Putyin – vagyis az agresszor – lett a „békeszerető” fél, aki nagy kegyesen hajlandó lett volna karácsonykor leállítani a harcokat, amelyeket ő kezdett el.

Ne vegyük félvállról ennek a jelentőségét: tudjuk, hogy a nyugati közvélemény egyáltalán nem egyöntetűen áll szemben Moszkvával vagy áll az ukránok pártján. Márpedig Putyinnak létfontosságú lenne a nyugati közvélemény befolyásolása, hiszen demokráciákban a politikai döntéshozatal végső soron a választói magatartástól függ. A Nyugat megosztása, néhány NATO-tagállam elbizonytalanítása már siker Moszkvának, hiszen ezzel csökken e szövetségesi rendszer szándékának egységessége vele szemben. És erre borzasztóan nagy szüksége van a gazdaságilag és katonailag egyaránt komoly nehézségekkel küszködő orosz vezetésnek.

Ugyanakkor sokak szemében Orbán világpolitikai imázsa szintén erősödött: nem, nem az ukránokra vagy például a balti államokra és a lengyelekre gondolok, hanem például az amerikai közvélemény vagy a német, francia népesség azon részére, amely eleve nem feltétlenül ukránpárti, vagy éppen egyenesen ellenérzésekkel figyeli azt, hogy országuk pénzt és fegyvert öl ebbe a háborúba. Az ő szemükben Orbán volt az, aki az ő politikusaikkal szemben képes volt úgymond rávenni az orosz vezetőt a tűzszünetre.

És nem beszéltünk még arról, hogy a Putyin által saját céljaira használt magyar kormányfő presztízse ezzel Trump szemében is emelkedett: olvashattuk, hogy tőle – vagyis egy orosz szempontokat képviselő politikustól – tájékozódott a háborúval kapcsolatban. Melyik másik kis ország vezetőjéről olvashattunk hasonlókat? Nem lett volna a békemisszió sikeres? Dehogyisnem: Putyinnak mindenképpen az volt, hiszen eleve a fent említett céljai voltak vele!

És tegyük hozzá, hogy ennek a többlépcsős építkezésnek az eredményeként – már amennyiben a befolyásolás sikeres – végül valóban összejöhet a „béke”, amely nem lesz más, mint a konfliktus orosz érdekeknek megfelelő rendezése. Ennek tragédiája pedig az, hogy az orosz birodalmi érdekek és politikai kultúra integrálása a nemzetközi biztonsági architektúrába nagyjából olyasmi, mint amikor cement helyett fűrészport keverünk a betonhoz: óhatatlanul egy sokkal nagyobb összeomlásnak ágyazunk meg vele, mint amit elkerülni kívánunk.

Az elmúlt évtizedekben az ortodox egyház és az orosz nukleáris stratégiai erők között mindent átszövő szervezeti, eszmei, oktatási és személyi szimbiózis jött létre, köszönhetően annak a központi szerepnek, amelyet az egyház – és személyesen Kirill pátriárka, a jelenlegi egyházvezető – játszott a nukleáris fegyverkezés morális legitimációjának újraélesztésében a Szovjetunió szétesése után – írta egy korábbi véleménycikkében. Azért említem ezt, mert decemberben ezen a fronton is volt fejlemény: az oroszok eltávolították a magyarországi orosz ortodox egyház szexuális zaklatással vádolt vezetőjét, Hilarion Alfejev metropolitát. Ugyanakkor Hilarion nem megy vissza, hanem Prágába delegálják. Ennek van jelentősége?

A tény, hogy Hilariont egy kis pihentetés után ismét a schengeni övezeten belüli országba helyezik vissza – amelyik ráadásul nincsen messze Budapesttől –, ahelyett, hogy például Moszkvában maradna, azt sejteti, hogy olyan speciális feladata van itt, amelyet nem tudnak helyette másra bízni. Nyilvánvalóan nem pusztán egyházi feladatról van szó, ahogyan az orosz ortodox egyház nem is pusztán csak egyház, hanem mindenekelőtt az orosz államhatalom organikus része és eszköze.

Nyilvánvaló ez az egyház orosz stratégiai nukleáris erőkhöz fűződő kapcsolatából vagy abból, hogy közismerten szoros kapcsolatban működik együtt az orosz hírszerzéssel.

Egyik legfontosabb feladata annak a nemzetközi ideológiai befolyásolási műveletnek a kiszolgálása, amelynek révén Putyin megkísérli megnyerni magának a nyugati közvélemény identitárius konzervatív irányba hajló részét és ennek révén egyfajta „világrendszerváltást” végrehajtani. Talán meredeken hangzik mindez, de valójában ugyanarról a módszerről van szó, amelyet a Komintern és hasonló szervezetek révén gyakorolt a szovjet–orosz hatalom a 20. század első felében, csak akkor éppen a progresszív nyugati politikai irányzatok megnyerése, „átállítása” céljából.

Mindennek az igazi veszélye az, hogy a konzervativizmus és a kereszténység moszkvai rezsim által képviselt fajtája nem békíthető össze azzal a demokratikus nyugati értékrenddel és politikai kultúrával, amelyre az elmúlt évtizedek viszonylagosan stabil nemzetközi rendje épül, anélkül, hogy ne nyitnánk utat a történelem szemétdombjára került rémséges ideológiák előretörésének.

„Ezek az emberek, akik az egyházat támadják, nem ateisták. […] Ők abszolút hitetlen emberek, istentelen emberek. Nos, etnikailag sokan közülük zsidók, de nem láttad őket egyetlen zsinagógát sem látogatni” – a közelmúltban tartott nemzetközi sajtótájékoztatóján így reagált Putyin azokra a vádakra, amelyek az orosz ortodox egyházat érik a háborúval összefüggésben. Ennek mi lenne az üzenete?

Az orosz elnök ezzel nyíltan Mein Kampf-i mélységekbe merült: az „istentelen” zsidók hagyományos értékeket képviselő kereszténységgel szembeni küzdelme ugyanis a totalitárius politikai legitimációt kereső náci ideológia alaptoposza, mely a „tiszta népi” (Volkisch) erkölcsiségre apellálva szállt szembe az „istentelen” erőkkel. Ennek az eszmének a kialakulásában pedig fontos szerepet játszott a cári Oroszországban keletkezett, Cion bölcseinek jegyzőkönyve című antiszemita hamisítvány irat. Olyannyira, hogy Hitler is idézi azt az úgynevezett „keresztény értékek” állami védelmét hirdető Mein Kampfban, és az irat egyébként is köztudottan erősen befolyásolta antiszemita nézeteit.

A cári rezsim időszakában kreált Cion bölcseinek jegyzőkönyvének célja az volt, hogy alapot szolgáltasson a rezsim azon törekvéséhez, amely morális kérdéssé igyekezett változtatni a cári imperializmust. Ezzel állította szembe a nemzetközi zsidóság által megtestesített „istentelenséget”; az erkölcs és a hagyományos társadalmi rend aláásásával, a civilizáció elpusztításával, illetve Oroszország felosztására irányuló állítólagos törekvésekkel vádolva őket. Vegyük észre: Putyin a minapi beszédében tudatosan ezt az eszmei örökséget idézte meg akkor, amikor arról beszélt, hogy a jelenlegi háborúban a hagyományos keresztény értékeket védelmező orosz ortodoxia áll támadás alatt, mégpedig az „istentelenek” – akik közül „a legtöbben zsidók” – által!

Putyin pontosan tudja, hogy egyre nagyobb fogadókészség van erre a szellemiségre a nyugati társadalmakban, az egyébként Moszkva-szimpatizáns identitárius és szélsőjobboldali pártok erősödése mindenképpen erre utal. Nekik szólt az üzenet, az ő felemelkedésükre és támogatásukra számít az orosz rezsim. Hitlernek és a nácizmusnak „köszönhetően” – aminek egyik támaszát egyébként a Német Keresztények (Deutsche Christen) keresztény egyházi mozgalom biztosította, amelynek a zászlóján a kereszt közepén egy horogkereszt volt feltüntetve – viszont ma már pontosan tudjuk, mi ennek a jelenségnek a logikus konklúziója. Ha eddig nem is, ezen a ponton tehát világossá kell váljon mindazoknak, akik az orosz rendszerben a „hagyományos keresztény értékek” védelmezőjét vélik felfedezni, hogy a putyinizmusnak pontosan annyi köze van a kereszténységhez, mint a Mein Kampf ideológiájának. Szögezzük le tehát: aki a putyini „kereszténységgel” bármilyen szinten kollaborál, az a Mein Kampf fasiszta szellemiségével működik együtt.

Visszatérve az orbáni „békemisszióra”, 2024 decemberében Robert Fico szlovák kormányfő is képbe került mint „közvetítő”. Neki is hasonló szerepet osztott volna Putyin? Mi értelme van egyszerre két vezetőt megemelni?

Természetesen lehet két személyt is megemelni. Moszkva célja a nyugati szövetségesi rendszer felhígítása, bomlasztása. Klasszikus titkosszolgálati módszer. Minél több nyugati vezetőt tud megnyerni ennek a célnak, annál jobb. Már csak azért is, mert nem bízhat abban, hogy egy adott pillanatban valamelyik általa megnyert nyugati politikus nem tűnik el a színről, vagy fizikailag (betegség, halál, kiszavazás a hatalomból), vagy azáltal, hogy politikai nyomásra irányt változtat.

Ráadásul Szlovákia és Magyarország esetében nem tekinthetünk el azoktól az orosz médiában felreppent hírektől sem, miszerint Moszkva érdeke volna egy oroszbarát blokk – valamiféle államszövetség formájában – megteremtése Oroszország és Nyugat-Európa között. Ennek lenne része e két ország mellett még Szerbia és Ausztria is. Nem mintha bármiféle jövőt jósolnék egy ilyen államalakulatnak, de tény, hogy Putyin kifejezett érdeke, hogy létrehozzon egy olyan pufferzónát, amely felett befolyást képes gyakorolni, márpedig az említett országok – gazdasági helyzetük és politikai kultúrájuk miatt – ilyenek. Illetve Putyin célja, hogy elérje a jelenlegi európai geopolitikai status quo újrarendezését, lekötelezett országok pozíciójának relatív megerősítésével. Ismételten: Moszkva háborúban áll a Nyugattal, és ha ezt nem vesszük tudomásul, egyszerűen nem fogjuk érteni azt, ami a szemünk előtt zajlik.

Akkor feltételezem, hogy azokkal az ellenzéki körökben népszerű véleményekkel sem ért egyet, miszerint Putyin megalázta Orbánt azzal, hogy Ficónak engedte át a közvetítő szerepet.

Már megint annál a problémánál tartunk, hogy hétköznapi logika vagy egyenesen valamiféle szappanopera-forgatókönyv szerint akarjuk a szemünk előtt játszódó sakkjátszmát értelmezni. Putyin nem engedte át Ficónak a közvetítő szerepet, Fico egyelőre nincsen egy ligában e tekintetben Orbán Viktorral, akinek a nemzetközi beágyazottsága és befolyása jóval nagyobb a szlovák kormányfőénél. Az előbbi kérdésre adott választ tudnám megismételni. Illetve hadd térjek ki még egy dologra: szinte tragikomikus az az önámítás, amelyre a kérdésben említett szereplők képesek.

Meggyőződésem, hogy az elemzők és az ellenzéki politikusok nagy részének régóta fogalma sincsen Orbán hosszú ideje érvényes stratégiájáról. Próbálják rá kivetíteni a maguk konvencionális analitikai sablonjait, és ez újra és újra félrevezeti őket.

Ám ők mégsem tágítanak. Szemben velük, Orbán abszolút „out of the box” gondolkodásmódot képes követni, ami egyébként egy nagyon hasznos készség volna a világ jelenlegi, példátlan komplexitású válságában, amennyiben a konkrét esetben nem egy tragikusan téves irányt jelentene.

Nemrég a szlovák belügyminiszter bejelentette, hogy sikerült felderíteniük egy készülő szabotázsakciót a Mol szlovák (és magyar) vezetéke ellen. Két embert őrizetbe vettek, majd elengedtek. Állítólag az egyiket Ukrajnába utasították ki, ami azért is furcsa, mert elvileg EU-s tagállamból oda nem lehetne kitoloncolni senkit. De nemcsak ez a különös a történetben, hanem az is, hogy nem indult büntetőeljárás sem. A nyilvánosságra került információk alapján mi a véleménye erről az esetről? Ha valóban volt egy ilyen előkészület, akkor az az oroszoknak vagy az ukránoknak állhatott-e érdekükben? Mi lehetett az oka annak, hogy a szlovákok nyilvánosságra hozták az esetet? El is titkolhatták volna.

Nem szívesen spekulálnék nagy nyilvánosság előtt, mert csekély információ áll rendelkezésre, és arra való tekintettel, hogy a spekulációk egy része hazai nemzetbiztonsági érdekeket is sérthet. Kétségtelenül többről lehet szó, mint két egyszerű magánember akciójáról, és kétségtelenül nem megszokott egy ilyen művelet résztvevőit szabadon engedni, amennyiben azok ténylegesen ellenséges erők ügynökei. Kizárt dolog, hogy valaki parókákkal és maszkkal, illetve drónokkal felszerelkezve sétafikáljon kritikus infrastruktúra közelében, és a hatóságok elfogadják azt a magyarázatát, hogy mindehhez a civil munkájához van szüksége.

Nem tudunk arról sem, hogy a magyar állampolgársággal is rendelkező elkövetők vonatkozásában indult volna-e bármiféle operatív – tehát nem rendőrségi – eljárás, de nem is szeretném azt feszegetni, hogy ha nem, miért nem. A szakma ismer olyan eseteket is, amikor egy ország szolgálata egyszerűen „kikíséri” egy másik ország szolgálatának fedett munkatársait az országból, miután azok dekonspirálódnak, amennyiben a két országnak nem áll érdekében egy konfliktus felvállalása. Abba, hogy a konkrét esetben mely országok nevét helyettesíthetjük be az itteni példába, nem szeretnék belemenni. A rendelkezésre álló információk egyelőre több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak, és még az sem biztos, hogy mindenképpen meg kell tudnunk válaszolni ezeket.

A háború előtt az ukránokra nem volt jellemző, hogy akciókat hajtanak végre külföldön. Azóta azonban több művelet mögött felsejlettek, például az Északi Áramlat vezeték elleni robbantás, az orosz ideológus, Alekszandr Dugin lánya elleni merénylet is ilyen, decemberben pedig felrobbantották Igor Kirillov orosz katonai vezetőt, sőt a Kreml szerint más katonai vezetők ellen is merényleteket akartak végrehajtani. Ezek az akciók eszkalálhatják-e a háborút, és ha igen, Kijevnek érdekében állna-e az eszkaláció?

Összetett probléma ez, már csak azért is, mert tudható, hogy az efféle ukrán műveletek nem minden esetben hivatalos úton jóváhagyott vagy hivatalos szervek által végrehajtott akciók. Egy három éve az életéért küzdő országról van szó, rengeteg olyan emberrel, aki elvesztette a hozzátartozóját vagy közeli bajtársát. Forrnak az indulatok, és messze nem mindenki gondolkodik ebben a légkörben a geopolitikai és diplomáciai „nagy kép” szerint. Azt gondolom, hogy ez érthető is. Ugyanakkor azt se felejtsük, hogy egyfelől Oroszország részéről már a háború előtt is hagyományszámba mentek a külföldön végrehajtott merényletek és szabotázsakciók. De még inkább: Ukrajna területén ma több százezer orosz katona tartózkodik, és gyilkolja az ukrán embereket. Ma már azt is tudjuk, hogy Moszkva többször kísérelt meg a kijevi kormányzati központ elleni támadást is, sőt, például az ukrán katonai hírszerzés vezetője, Kirilo Budanov ellen több mint tízszer kíséreltek meg merényletet, ahogy a feleségét is próbálták megmérgezni.

Ha nem volna tragikus, amiről beszélünk, azt mondanám, hogy nevetséges, amikor ezen a háttéren Moszkva ukrán „terrorakciókról” beszél. Az ukrán hivatalos műveletek mögötti megfontolás az lehet, hogy ha már nem rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel mélyen Oroszországon belül tudnák likvidálni az ellenük használt fegyverzetet (mert nem kapnak ilyeneket, vagy nem kapnak engedélyt azok használatára), akkor a maguk módján érzékeltessék: itt vagyunk a nyakatokban. Nem hiszem, hogy ezek az akciók a háború szándékos eszkalációjára irányulnának, arra lett volna hatékonyabb eszköz is az itt említett személyek elintézésénél.

Decemberben William Burns, a CIA igazgatója Kijevbe látogatott, ami Zelenszkij ukrán elnök szerint valószínűleg Burns utolsó útja volt, mielőtt lemondana posztjáról. A kijevi vezetés elég sok segítséget kapott az amerikai titkosszolgálatoktól. Változhat-e ez a kapcsolat azután, hogy Trump lesz az új elnök? A nem politikai, hanem titkosszolgálati szinten kialakított kapcsolatokat mennyire befolyásolja az, ha a legmagasabb politikai szinten radikális fordulat következik be?

Ez azért nehéz kérdés, mert ilyen szintű fordulatra még nem volt példa az USA világháború utáni történetében. Még az első Trump-adminisztrációt sem tekintem ilyennek, mivel tudjuk, hogy a mostani elnökségre erősebben és az első elnökség tapasztalatainak birtokában, sokkal átfogóbb személyi változások tervével érkezik az elnök. Szóval normál esetben nem kellene – sőt, nem szabadna –, hogy egy ilyen váltás a titkosszolgálati kapcsolatokban bekövetkezett radikális változással járjon, hiszen ezek a kapcsolatok hosszú évek munkájával épülnek fel, és hosszú évek közös munkáját őrzik.

Az egyes műveletek tovább folynak, a források, a műveleti pozíciók megmaradnak, hiszen aki valaha is foglalkozott ilyesmivel, az tudja, hogy ezeket nem lehet négyévenként a semmiből újraépíteni. Bolond az az ország, amelyik nem így gondolkodik.

Az ukrán–amerikai titkosszolgálati kapcsolatok milyenségét természetesen az fogja nagymértékben befolyásolni, hogy milyen irányt vesz az amerikai külpolitika a térségben; illetve a konfliktussal kapcsolatban: az oroszokkal való kiegyezés lehetőségének tévképzete felülírja-e a realitásokhoz közelebb álló jelenlegi szemléletet.

De talán még a külpolitikai irányváltás kérdésénél is akutabb kérdés az, hogy Trump valóra váltja-e az USA hírszerző közösségében tervezett és régóta beharangozott boszorkányüldözést. Semmiképpen nem jó jel a Nemzeti Hírszerzési Igazgató pozíciójára kiszemelt, semmiféle érdemi szakmai háttérrel nem rendelkező és nyíltan az orosz propagandát ismételgető – mellesleg Bassár el-Aszad bukott szíriai diktátort korábban gyakorlatilag mentegető – Tulsi Gabbard személye. Hasonlóan komoly felháborodást okozott az amerikai szolgálatoknál az FBI igazgatói tisztségére kiválasztott Kash Patel, aki korábbi nyilatkozataiban arról beszélt, hogy gyakorlatilag fel akarja számolni az ügynökséget, és annak washingtoni központi épületéből múzeumot fog csinálni a „mélyállamnak”.

Esetleg arra lehet még számítani, hogy a gyakorlati helyzetekkel való szembekerülés során Trump – vagy ha ő nem, akkor nála felelősebb gondolkodású személyek – rá fog jönni arra, hogy az USA nem lőheti lábon magát a saját szolgálatainak a kivéreztetésével.

Ugyanez a kérdés az amerikai–magyar viszonylatban: javíthatja a magyar és az amerikai szolgálatok közötti kapcsolatokat az, ha az amerikai és magyar politikai kapcsolatok javulnak? Vagy e kettő egymástól teljesen független?

Ez egyfelől erősen függ az előző kérdésben foglaltaktól. Ha az amerikai szolgálatok a politika kézi vezérelt kifutófiúivá válnak, akkor ennek eredményeképpen nagyobb eséllyel állhatna be egyfajta javulás a szolgálatok közötti kapcsolatban is – mármint itt nem a formális csatornákra gondolok, amelyek természetesen jelenleg is működnek. Azonban nehezen tudom elképzelni azt, hogy az amerikai külpolitika Trump alatt olyan mértékben azonosulna az orosz vagy még inkább a kínai érdekek kiszolgálásával, mint ahogyan azt jelenleg a magyar kormány szemére vetik. Vagyis hacsak nem történik meg az amerikai szolgálatok teljes leépítése és boldog-boldogtalannal való feltöltése pusztán pártpolitikai lojalitás alapján – ami azért nem megy egyről a kettőre –, nem valószínűsíthető, hogy a politikai és diplomáciai közeledés oltárán feláldoznák a titkosszolgálatok féltve őrzött hírigényeit, műveleti pozícióit és módszereit a két ország szolgálatainak szorosabb együttműködése keretében.

2024-ben az EU először vezetett be szankciókat orosz katonai hírszerzők ellen úgynevezett hibrid támadások miatt, amelyek célja Európa destabilizálása volt. Az EU Tanácsa tizenhat személy és három szervezet ellen vezetett be korlátozó intézkedéseket, akiket és amelyeket Oroszország destabilizáló külföldi tevékenységeiért tettek felelőssé. A szankciók célpontjai között szerepelt a moszkvai GRU, azaz a katonai hírszerzés 29155-ös egysége, amelyet külföldi gyilkosságokban, bombázásokban és kibertámadásokban való részvétellel vádolnak. Az egységet a 2022-es ukrajnai invázió előtti támadásokhoz is kötik, például Szergej Szkripal megmérgezéséhez és egy 2014-es csehországi robbanáshoz. Ezek a szankciók mennyire hatékonyak?

A szankciókat nem önmagukban kell nézni. Nyilvánvaló, hogy az orosz katonai hírszerzés fedésben dolgozó ügynökeivel szemben nem áll meg ott a tudomány, hogy ezentúl nem nyithatnak bankszámlát az EU országaiban. Sokaknak persze ez is fájdalmas lehet, már amennyiben a saját személyazonosságukat használják ilyesmihez. A szankciók egy bizonyos ponton túl úgymond a kötelező kűr egy ilyen esetben, amelyhez számos egyéb, nem nyilvános intézkedés társulhat vagy már társult, mielőtt a szankciók ki lettek hirdetve. A konkrét eseteknél egyébként érdemes újra hangsúlyozni, hogy Európában egy háborús küszöb alatti háború zajlik már egy ideje, amelynek éppen az a célja, hogy Európa ne vegye észre azt, hogy háborúban áll, és így anélkül veszítse el azt, hogy valaha is megvívta volna.

Szintén 2024-ban írtunk arról, hogy filmbe illő módon épült ki Ausztriában egy olyan orosz hálózat, amely zsebre tudta tenni az osztrák titkosszolgálatot is. A politikai thriller szálai az orosz–ukrán háború kérdésében a Fidesszel szinkronban mozgó Osztrák Szabadságpártig (FPÖ) vezetnek. Noha a főkolompos lelepleződött és olajra lépett, nem biztos, hogy a hálózatát maradéktalanul sikerült felszámolni. Akkor úgy tűnt, hogy ha Moszkvának szerencséje van, és az Orbán Viktorral oroszügyben egy követ fújó FPÖ-s Herbert Kickl lesz az új kancellár, akkor az osztrák–magyar–szerb tengelyen még jobban megerősödhet az orosz befolyás. Végül nem Kickl lett a kancellár. De ha van ilyen törekvés, akkor hol tart az osztrák–magyar–szerb tengely kiépülése jelenleg?

Tegyük ehhez hozzá a szlovákokat is. Egyébként éppen az említett elképesztő osztrák botrány hátterén különösen beszédes az, hogy egyes politikai szereplők – itthon és másutt egyaránt – továbbra sem hajlandóak észlelni, hogy Oroszország nem normál szereplőként viselkedik a nemzetközi politikában, hanem a Nyugattal szemben álló háborús félként. Ugyan miből gondolja azt bárki is, hogy más országok – illetve úgy általában a nyugati szövetségesi rendszer – viszonylatában nem ugyanez a háborús logika és szemlélet vezérli Moszkvát?

Az említett „tengely” kérdését éppen ezért kellene nagyon komolyan venni. Nem is feltétlenül azt, hogy mennyire lenne tartós egy ilyen együttműködés – szerintem semennyire –, hanem azt, hogy milyen átfogó erőfeszítéseket tesz Oroszország az európai geopolitikai rend és biztonsági architektúra gyökeres átalakítása érdekében. Illetve pontosabb lenne az orosz erőfeszítéseket nem átalakításnak, hanem lerombolásnak nevezni, hiszen Moszkva ennél többre most sem és itt sem képes, és nem is áll szándékában. Az említett tengely kiépülésével kapcsolatban tehát akkor találjuk meg a helyes választ, ha a kérdést helyesen tesszük fel: hol tart ma a világháború után felépült európai projekt lerombolása? Jelentem, előrehaladott állapotban.

2024-ben nemcsak az orosz–ukrán fronton, de a Közel-Keleten is zajlottak az események. Ma már tudható, hogy a Hezbollah tagjai elleni példátlan merényletek mögött az izraeli titkosszolgálat állt, de úgy, hogy az előkészületek Európán belül Magyarországot és Bulgáriát is érintették, a helyi szolgálatok tudta nélkül. Ezek az izraeli akciók mennyire jelentettek veszélyt Magyarországra vagy éppen Bulgáriára nézve, miután kiderült, hogy magyar és bolgár dobós cégeket használtak az izraeliek? És mennyire jellemző, hogy az izraeliek így bánnak a baráti államokkal?

Semmiképpen nem negligálnám az ilyen műveletek által generált veszélyt, de nem is dimenzionálnám túl azt. Mivel arról nem került elő konkrét információ, hogy a magyar állam bármilyen módon érintett lett volna ebben a műveletben, így közvetlenül leginkább az ügybe keveredett cég és személy biztonságára jelentett veszélyt az akció. Az izraeli hírszerzésről közismert, hogy nem finomkodnak, amikor műveleti tervet állítanak össze, és nem igazán elsődleges szempont náluk az, hogy kit hogyan érintenek annak következményei.

Ez tulajdonképpen érthető, hiszen – akárcsak Ukrajna esetében – egy folyamatosan háborúban álló országról van szó. Itt a titkosszolgálati akciók egy része egészen konkrétan az ország túléléséről szól, nem valamilyen diplomáciai folyamat kényelmi okokból történő „lerövidítéséről”. Ugyanakkor viszont a konkrét esetben a háttérben meghúzódhatott az a számítás is – mondom ezt teljesen spekulatív módon –, hogy Magyarország egy olyan baráti ország, amelynek részéről nem kell számítani különösebb számonkérésre, miután fény derül a művelet részleteire.

A szír diktátor, Bassár el-Aszad megbuktatásakor megjelent egy hír a sajtóban, miszerint Aszad Budapestre menekült. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy álhírről van szó. Az információt közlő Magyar Hang a történtek miatt bocsánatot kért, mégis elindult egy nemzetbiztonsági vizsgálat, az Alkotmányvédelmi Hivatal (AH) meg is hallgatta a Magyar Hang munkatársait. A lap később egy közleményt is kiadott, amelyben azt írták, hogy tudomásuk szerint a magyar demokrácia történetében még nem történt hasonló eset újságírókkal szemben. Mi a véleménye erről? Azért is kérdezem, mert bár mostanában már elemzőként szerepel a nyilvánosságban, korábban éppen az AH-ban dolgozott.

Meghökkenve olvastam a Magyar Hang által kiadott közleményt, amely egy hatósági üldözés részeként próbálja beállítani azt, hogy az AH vizsgálatot indított az ügyben, és ennek keretében meghallgatták az ügyben érintett újságírókat is. Talán nem kell bizonygatnom, hogy nagyra becsülöm az oknyomozó újságírást, és azt sem, hogy komolyan veszem az alkotmányos jogok védelmét. Azonban a nemzetbiztonság legalább ennyire komoly dolog, és ha előáll egy olyan helyzet, amely ezt komolyan veszélyeztetheti, akkor az illetékes szervnek mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy feltárja az eset hátterét. Az újságírók voltak azok, akik nem járták le a kapott információt, és ezáltal Magyarországot akaratlanul is beletolták a világpolitika egyik legforróbb gócpontjába, ahol orosz, szír, iráni, izraeli, amerikai és radikális iszlamista érdekek és erők ütköznek. Ha valaki járt a térségben, ismeri a szereplőket, tájékozott abban, hogy az ottani légkörben mi is a modus operandi, az pontosan tudja, hogy itt nem játékról van szó.

A nyilvános információk alapján egyelőre nem tudható, ki vezette meg az újságírókat, de az eset következményei még abban az esetben is súlyosak lehetnek, ha teljesen civil emberek ostoba szórakozásáról van csupán szó. Hiszen a fent említett erők némelyikének elég lehet annak puszta gyanúja, hogy Magyarország segíti a szír diktátor kimenekítését, ahhoz, hogy valamilyen, magyar érdekek ellen irányuló akcióval vegyen ezért elégtételt. És akkor még nem beszéltünk arról, mi van akkor, ha egy állami szereplő áll a téves hír mögött. Azt pedig ne egy újságíró vagy civil akarja eldönteni, hogy ez nemzetbiztonsági kockázat-e vagy sem, ahogy az AH sem akarja eldönteni, hogy miként kell jól újságot írni.

A nemzetbiztonsági elhárítás egy szakma, vegyük ezt komolyan, és higgyük el, hogy nem két hét alatt válik szakértőjévé az ember. Az AH – aminek ez konkrétan a feladata – egy ilyen esetben egyszerűen nem tehet mást, mint hogy próbálja felderíteni az eset hátterét. Akkor hibázna, mégpedig nagyot, ha ezt nem tenné meg.

Ha még ott dolgoznék, és lenne erre lehetőségem, én magam kérném, hogy hadd foglalkozzam ezzel az üggyel. Megértem az érintett újságírók keserűségét, azt, hogy nehezen tudják elvonatkoztatni az AH által indított vizsgálatot az ellenük irányuló kormányzati propagandakampánytól, de hadd kérjem: mégis próbálják ezt meg, mindaddig, míg nem ütköznek törvénytelenségbe e vizsgálat során. (Nyilatkozataik alapján ilyesmi nem történt velük.) A kormánypropagandáról nem az AH tehet, arról viszont igen, hogy egy ilyen esetnek a végére járjon.

Az eset tanulsága a kormányzatnak pedig ugyanaz, mint az újságíróknak: a nemzetbiztonság nem játék. Vagyis minden olyan lépés, amely rombolja a szolgálatok tevékenységének pártok felett álló presztízsét, sajnos közvetve a nemzetbiztonságot veszélyezteti, hiszen aláássa az e szolgálatokba vetett közbizalmat, és nehezíti munkájukat. A minket körülvevő nemzetközi biztonsági környezet drámai romlása hátterén, azt hiszem, nem kell ennek a problémának a súlyát ecsetelni. Jó volna elérni azt, hogy a szolgálatokra a politika és a közvélemény is úgy tekinthessen, mint például a tűzoltóságra, ahol tűzoltáshoz értő szakemberek dolgoznak, akikben mindenki megbízik, és senki nem tart attól, hogy tűzoltás helyett gyújtogatásban mesterkednek.

De pont ennél az esetnél felmerül, hogy miközben a kormányzati kommunikáció ügyet csinált ebből, addig éppen a kormánypropaganda egyes kiadványaiban találkozhatunk szinte nap mint nap olyan hírekkel, nem ritkán álhírekkel, amelyek időnként még az orosz propagandát is túlszárnyalják. A kormányzati sajtóban rendszeresen megjelenő nyílt orosz propaganda nem igényelne olyan vagy ahhoz hasonló nemzetbiztonsági vizsgálatot, mint a szír géppel kapcsolatos álhír ügye?

Dehogyisnem! És még nagyon sok minden más is. Éppen erre is utaltam fentebb, amikor arról beszéltem, hogy a nemzetbiztonság átpolitizálása konkrétan éppen a nemzetbiztonságot veszélyezteti, hiszen megingatja a nemzetbiztonsággal foglalkozó szolgálatokba vetett közbizalmat. Átpolitizáláson pedig nem csupán azt értettem, hogy bizonyos munkákat elvégeztetnek a szolgálatokkal, amelyeket nem kellene, hanem azt is, hogy bizonyos munkákat, amelyeket pedig el kellene végeztetni, nem végeztetnek el.

Egyébként mi a különbség egy nemzetbiztonsági vizsgálat és egy büntetőeljárás vagy egy klasszikus rendőrségi nyomozás között?

Mindenekelőtt a nemzetbiztonsági vizsgálat megindításához jóval kevesebb konkrétumra van szükség, mint egy rendőrségi nyomozáshoz, illetve büntetőeljáráshoz. Ez alapvetően abból fakad, hogy egy nemzetbiztonsági fenyegetés veszélyessége és komplexitása oly mértékű (ezért is hívjuk nemzetbiztonságnak), hogy annak detektálására a lehető legkorábban szükség van, amikor azt még büntetőjogilag nem is lehet szankcionálni. Erre azért van szükség, hogy időben meg lehessen tenni azokat az intézkedéseket, amelyekkel ezt a veszélyt még azt megelőzően el lehet hárítani, hogy komoly károkat tudna okozni, vagy mielőtt például abba a szakaszba érne, amikor a veszély elhárítása már jelentős – például diplomáciai – bonyodalmakat okozna.

Ide tartozik az is, hogy egy külföldi állam részéről indított ellenséges művelet sokkal konspiráltabb, nehezebben tetten érhető módon zajlik, mint egy bolti betörés, hiszen az „elkövetők” egy egész állam képességeit tudhatják maguk mögött, azaz, a magas szintű konspiráltság miatt ugyan bizonyítani nem tudjuk, hogy mire készülnek – esetleg a diplomáciai bonyodalmak elkerülése miatt nem is akarjuk –, ám mindenképpen meg akarjuk akadályozni azt. Vagy éppen ellenkezőleg: az ellenséges műveletbe való beépüléssel elérhető eredményhez nagyobb érdek fűződik nemzetbiztonsági szempontból, mint annak leleplezéséhez és a felelősök bíróság elé állításához. Ezt hívják titkosszolgálati játszmának.

Kinek, kiknek állhatott érdekükben az Aszaddal kapcsolatos álhír? Feltételezve, hogy ez egy külföldi titkosszolgálati művelet volt, és nem csak valaki szórakozott.

Nem szívesen spekulálnék ebben a kérdésében. Az egyszerű hülyéskedéstől a nagyhatalmi beavatkozásig terjed a potenciális elkövetők skálája, de mivel nem rendelkezem információkkal az üggyel kapcsolatban, továbbá azt sem tudom, milyen stádiumában áll a vizsgálat, nem érezném szerencsésnek, ha bármerre is terelném a közvéleményt azzal, hogy szakmai véleményt fogalmazok meg ezzel kapcsolatban.

Ha már szóba került a titkosszolgálatok és a politika viszonya, akkor van itt még valami, ami a 2024-es évben gyakran téma volt, ez pedig a Szuverenitásvédelmi Hivatal (SZH). Ez a hivatal ugyan nem titkosszolgálat, de mintha a nyilvánosságban az akarna lenni, annak akarna látszódni. Vizsgálatokat indít, egyértelműen a független sajtót, az ellenzéki nyilvánosságban jelen lévő kormánykritikus szereplőket veszi célba, úgy állítva be őket, mintha külföldi ügynökök lennének. Ennek a hivatalnak a felállítása nem rontja a magyar titkosszolgálatok renoméját?

Az SZH felállítása alkotmányossági abszurdum. A szuverenitást védő hivatal ugyanis az AH. Konkrétan ezt jelenti a neve, ami még nyilvánvalóbb, ha megnézzük, hogyan hívták korábban: Nemzetbiztonsági Hivatal. A nemzetbiztonság védelme konkrétan egy nemzet szuverenitásának védelmét jelenti, mi mást is jelentene? Ehhez olyan jogosítványokkal kell rendelkeznie, amelyekkel az AH igen, a SZH viszont hivatalosan nem rendelkezik. Akkor miért is volt rá szükség?

Sajnos ezen a ponton bújik ki a szög a zsákból: a SZH csupán olyan feladatok végrehajtására képes, amelyek beletartoznak ugyan egy titkosszolgálati művelet eszköztárába is, azonban nem feltétlenül vonatkoznak rájuk egy titkosszolgálati feldolgozás törvény által szigorúan szabályozott kritériumai.

Konkrétan például az információs műveletekre, a lejáratásokra gondolok, amelyeket egy állami titkosszolgálat is fel szokott használni a nemzetbiztonságot valóban fenyegető személyek vagy csoportok ellen.

Hogy miért volt szükség az ilyen munkák „kiszervezésére”? Csak arra tud az ember gondolni, hogy azért, mert a SZH-ra bízott munkák nem felelnének meg egy hivatalos titkosszolgálati feldolgozás törvényileg szigorúan szabályozott kritériumainak. És mivel a SZH-ra nem is vonatkoznak ilyen szabályok, ezért gond nélkül tudják mindezt megtenni, egy kvázi titkosszolgálat imázsát használva hírbe hozva független vagy ellenzéki gondolkodókat, civil szervezeteket. Egy hivatásos titkosszolgálati tisztnek bizony főne a feje az ilyen munkáktól, hiszen tudja azt, hogy a munkái – elvileg legalábbis – hosszú időre szépen archiválva lesznek, hiszen ő egy „egyszerű” lejáratást sem indíthat anélkül, hogy arról engedélyezett javaslatot készítene, amelyben részletesen indokolnia kell – a nemzetbiztonsági törvénnyel ütköztetve – a tervezett intézkedés jogosultságát. Könnyen lelepleződik az SZH létrehozásának valódi oka, ha feltesszük a következő kérdést: ha tényleg a szuverenitást, vagyis a nemzetbiztonságot fenyegető veszélyeket dolgoz fel a SZH, miféle felelőtlenség az, hogy nem az erre a célra létrejött titkosszolgálatokra bízzák azokat? Amennyiben szükség volt a „szuverenitás védelmének” erősítésére, miért nem e szolgálatok képességeit és kapacitásait fejlesztették inkább?

Egyes vélemények szerint az SZH azért kellett, hogy a titkosszolgálatokat mentesítse a politikai szerepvállalástól. Erről mi a véleménye?

A SZH létrehozása ugyan valóban mentesíti a valódi titkosszolgálatokat a politikai munkáktól vagy legalábbis azok egy részétől, azonban azzal senki ne számoljon a kormányzatnál, hogy a közvélemény elkezd érzékeny differenciáltsággal különbséget tenni a SZH tevékenysége és a valódi titkosszolgálatok között.

Senki nem azt fogja gondolni, hogy a titkosszolgálatok immár nem foglalkoznak pártpolitikai megrendelésekkel, éppen ellenkezőleg, azt fogják gondolni, hogy egy újabb hivatal létrejöttével a kormány még feljebb csavarta az ilyen természetű munkákat, tehát nyilván a titkosszolgálatok is még inkább erre koncentrálnak.

Ennek az eredménye pedig a titkosszolgálatok egyébként szükséges tevékenységébe vetett bizalom további erodálódása, vagyis paradox módon a nemzetbiztonság – ha úgy tetszik, a szuverenitás – gyengülése lesz.