Buda Péter: Amit Orbán „el tud érni”, azt valójában Putyin akarja

Június 9-e után több olyan esemény is történt, amely alapján sokan azt gondolták, Orbán mintha engedményeket tenne a nyugati partnerei irányába. A Stoltenberggel való találkozása után nyilvánosan támogatta Mark Ruttét, akit korábban a kormánypropaganda támadott. A honvédelmi miniszter elment Pressmanhoz és a rendszámtáblaügyben igazodott az amerikai kéréshez, végül pedig Orbán Kijevbe ment. Egymással mennyire összefüggők ezek az események? Van-e értelme ezeknek jelentőséget tulajdonítani?

Az összefüggés egyik oka mondhatni „fizikai törvényszerűség”, vagyis egyszerűen abból fakad, hogy Magyarország átvette az Európai Tanács soros elnöki tisztségét. Ez a helyzet extra nyilvánosságot biztosít a kormányfőnek, azonban az extra nyilvánosság extra kínossá is tud válni, ha esetleges diplomáciai felsüléssel esik egybe. Vagyis ilyenkor különösen érdemes optimalizálni a felvállalt konfliktusok számát, és azokat, amelyek várhatóan visszafelé sülnének el, taktikailag jegelni érdemes. Persze itt azonnal felmerül a kérdés, hogy miért épp ezen konfliktusok kapcsán igyekszik a kormányfő egy látszólagos pályaív-módosításra; erre a válasz a háború, amely Magyarország különutas politikáját egyre inkább a barát–ellenség és nem pedig valamiféle elvont emberi jogi filozófiai dimenzióban láttatja.

Nem tudjuk, a színfalak mögött milyen konkrét nyomásgyakorlás történt-történik, de biztosak lehetünk abban, hogy a folyosói beszélgetések során nyugati diplomaták és szakemberek részéről elhangzó vérmes kritikák előbb-utóbb átszivárognak a hivatalos csatornákra is, és ezeket valahogyan ki kell játszani. Nem hiszem ugyanis, hogy tényleges stratégiai irányváltásnak vagyunk tanúi. Erről tanúskodik a miniszterelnök napokban megjelent írása a Newsweekben, amelyben a NATO-t vádolja támadással és a konfliktus eszkalációjával, ráadásul úgy, hogy egyetlen szóval nem említi meg Putyint, illetve azt a tényt, hogy Ukrajna nem a NATO, hanem az orosz hadsereg támadása alatt áll. Egyszóval: az orosz propagandát hangoztatja, látszólag a NATO jövőjéért aggódó fordulatokba csomagolva.

A magyar kormányfő arra számított, hogy Európában júniusban megerősödnek az euroszkeptikus politikai erők. Bár tényleg megfigyelhető ilyen erősödés, de az EP-választáson mégsem az euroszkeptikusok-oroszpártiak kerültek nyerő pozícióba, olasz szövetségese, Meloni pedig ki is kosarazta a magyar miniszterelnököt. Mindez hogyan hathat Orbán külpolitikájára, azon belül is az oroszpolitikájára?

Stratégiai irányváltást nehezen tudok elképzelni, a taktikát azonban nyilvánvalóan a realitásokhoz kell igazítaniuk. Már csak azért sincsen szó többről, mert tévednek azok az elemzők, akik saját vágyaikat a valóságra kivetítve azt gondolják, hogy ez a játszma eldőlt: éppen ellenkezőleg, még csak most kezdődik.

A háború elhúzódása, a Kínával való kereskedelmi háború élesedése, Európa számos egyéb társadalmi problémája és persze egy esetleges Trump-győzelem mind a szélsőséges politikai irányzatok erősödésének kedvez.

Van, akiben egyszerűen megvan a cinizmusnak az a szintje, hogy mindezt fenntartások nélkül meglovagolja. Nincsen ebben semmi zsenialitás, ez a legegyszerűbb recept, nem a magyar politikai vezetés lesz az első, ami ezt teszi a történelemben, szóval nem kellene nagyon hitetlenkednünk a szemünk előtt kibontakozó mutatvány láttán. A miniszterelnök oroszpolitikáját láthatóan érdemben nem befolyásolja az, hogy ezzel bizonyos „mérséklődő” szélsőjobboldali pártok számára szalonképtelenné vált: keres helyettük olyanokat, akik számára éppen ez imponál, vagy éppenséggel számukra is ez a politikai érvényesülés egyedül lehetséges útja. Láthatóan van belőlük bőven.

Ön korábban a 444-nek adott interjújában azt mondta, hogy a magyar külpolitikai stratégia az orosz célkitűzésekhez van igazítva. De ha akarna, tudna-e változtatni ezen a külpolitikáján Orbán? Előállhat-e olyan helyzet, ahol úgy érzi, politikailag jobban járna, ha váltana?

Igen, meggyőződésem, hogy a magyar külpolitika úgynevezett „főstratégiája” az oroszhoz van hangolva. Túl sok minden lett tehát erre építve ahhoz, hogy ebből csak úgy ki lehessen bújni. Nem piti zsarolásról, egyedi bizniszekről van itt szó, noha az elmúlt másfél évtizedben jócskán felhalmozódhattak ilyen ügyletek is. Az orosz titkosszolgálati műveletek bevált módszere a partner „megkötözése” olyan dealekkel és tranzakciókkal, amelyek lehetetlenné teszik a szabadulást Moszkva „baráti” öleléséből. Elképzelhetetlennek tartom, hogy épp az oroszok által hagyományosan gyanakodva kezelt Magyarország esetében mellőzték volna ezeket.

Tartok tőle, hogy mindezek és a kudarcot saját bevallása szerint is elviselni nehezen képes miniszterelnök személyisége miatt nem nagyon van hátraarc ebben a történetben.

Pontosabban: akkor kerülhetne csak erre sor, ha még nyilvánvalóbbá válna a magyar oroszpárti álláspont tarthatatlansága. Egy ilyen helyzetet a háború további eszkalálódása teremthet, amikor kerek perec kellene színt vallani, különben nyíltan a nyugati szövetségesi rendszer ellenségeinek leszünk minősítve, annak „fizikai”, vagyis gazdasági és katonai következményeivel együtt. És az talán még mindig rosszabb lenne, mint beismerni, hogy kudarc volt az oroszpolitikánk. Egyelőre azonban Orbán azon dolgozik, hogy az orosz érdekeknek megfelelően rendeződjön a konfliktus, egy olyan látszat alatt, mintha Putyin Orbán közbenjárására engedményeket tenne.

A Zelenszkijjel való találkozó sokakat meglepett, noha már régóta hallani lehetett arról, hogy készülődik valami. De legalább ennyire meglepő volt, amikor pár nappal a kijevi vizitje után Orbán Moszkvába ment. Önt mennyire lepte meg ez a két esemény?

Szerintem a kijevi út egyébként is elkerülhetetlen volt: az Európai Tanács soros elnöki pozícióját betöltő ország vezetőjeként nem lehetett tovább halogatni a látogatást. Néhány nappal ezt megelőzően különben oda is ment a magyar miniszterelnök Brüsszelben Zelenszkijhez, és ő maga kezdeményezett beszélgetést. A moszkvai út, ha maga a látogatás nem volt is előre tudható, egészen egészen nyilvánvalóvá tette, hogy a kijevi útra Putyinnal való stratégiai egyeztetés keretében került sor. Ezúttal szükség volt a kommunikációs cél érdekében a „látványelemre” is, vagyis a hivatalos találkozóra Moszkvában. Pontosan ennek kellett következnie a magyar és az orosz külpolitika fent említett összehangoltságából, illetve fordítva, a látogatás megtörténte megerősíti az összehangoltság tényét.

Ha jól értem, akkor Orbán mindezt – a békepárti, közvetítős szerepet – előre „kitervelte”. Ezek szerint ettől kezdve Putyin is arra játszik majd, hogy Orbánt megemelje? Megemelheti-e Orbán nemzetközi tekintélyét Putyin? És ha igen, akkor ennek miért van, vagy miért lehet jelentősége?

Nyilván senki nem gondolhatja komolyan, hogy két ilyen látogatás 1-2 nap alatt pattan ki a miniszterelnök fejéből, hogy aztán 1-2 nap alatt le is szervezzék, a világ két, jelenleg legelfoglaltabb – tudniillik egymással háborúzó – politikai vezetőjével. Természetesen előre eltervezett látogatásokról van szó, amelyek az EU-elnökség átvételéhez voltak időzítve, ami ezúttal egybeesett az Európai Parlamentben zajló magyar helyezkedéssel.

Putyinnak elementáris érdeke Orbán „megemelése”: elnézést kérek a párhuzamért, de így szoktak befolyásoló ügynököket is telepíteni az ellenfél soraiba, márpedig az egészen bizonyos, hogy az orosz vezető így tekint a magyarra, még ha utóbbi nem is így tekint magára.

Az európai politikai viszonyok befolyásolása – az orosz titkosszolgálati stratégia egyik fő csapásiránya. Márpedig e tekintetben kiemelt potenciállal rendelkezik az éppen az Orbán által szervezett új EP-csoport. Egy diplomáciai sikerként bemutatott művelet a magyar miniszterelnök részéről nagy lépés lenne saját presztízse és ezen keresztül e csoport pozícióba juttatása irányába. Az oroszoknak e téren felettébb nagy gyakorlatuk van a szovjet idők óta.

Hogyan néz ez ki orosz oldalról? Mire törekszik a Kreml?

A befolyásolási műveletet végrehajtó fél próbálja elérni, hogy az ellenfél soraiba telepítendő befolyásoló ügynök minél nélkülözhetetlenebbnek, megkerülhetetlenebbnek tűnjön a vele (ez esetben Moszkvával) való kapcsolattartás terén, annak érdekében, hogy az ellenfél egyre inkább kénytelen legyen a befolyásoló ügynökre hagyatkozni a vele való kapcsolattartásban.

Ehhez természetesen „adni” kell valamit, vagyis olyan eredményeket kell produkálnia az ügynöknek a kapcsolattartásban, amire látszólag más nem lett volna képes, miközben fenn kell tartani annak a látszatát is, hogy a befolyásoló ügynöknek is meg kell ezért küzdenie. És lőn: Putyin az Orbánnal való találkozó kapcsán azt nyilatkozta, hogy ugyan már korábban ismertté tette az orosz álláspontot Ukrajna vonatkozásában, hajlandó annak részleteit megvitatni a magyar miniszterelnökkel, vagyis ezzel azt sugallta, mintha a magyar politikus képes lenne valamiféle nyomást gyakorolni rá annak érdekében, hogy bizonyos kérdésekben módosítsa az álláspontját.

Orbán a Weltwoche szélsőjobboldali svájci lap újságírójának adott interjújában szintén azt a látszatot keltette, mintha Putyin csakis az ő kérésére hajlandó lett volna nyitottságot mutatni a kérdésben. De ugye senki nem képzeli, hogy Putyin ténylegesen Orbán hatására lép bármit is? Amit Orbán „el tud érni”, azt valójában Putyin akarja. Putyin pedig azt akarja, hogy minél kevésbé vegyék észre, valójában mit is akar. Ehhez használja fel készséges eszközként a magyar kormányfőt.

Orbán ebbe miért megy bele?

Ez újfent a magyar és orosz külpolitika fent említett összehangoltságából következik. A magyar politikus mindent egy lapra tett fel, mégpedig arra, hogy az európai, sőt a transzatlanti rend alapvető átalakuláson fog átmenni, és ebben Moszkvának döntő szerepe lesz. Ő pedig, mint Moszkva kijáróembere, előnyösebb pozíciót lesz képes kiharcolni magának a kialakuló új rendben, mint ami egyébként az ország nagyságából következne.

Igen, ezt valóban mondta már a kormányfő, ha nem is pontosan így, de utalt arra, hogy a változóban lévő világrendben egy „radikális külpolitikával” Magyarország hasznot húzhat.

A probléma ezzel csupán az, hogy a jelenlegi rend összeomlásából nem egy új rend fog kialakulni, hanem káosz, Magyarország pedig még kisebb lesz, mint ami egyébként az ország nagyságából következne. A történelem erőit nem lehet átverni, ez nem az itt a piros, hol a piros játék. Azok a magyar miniszterelnök által hangoztatott szólamok, miszerint meg kell akadályozni, hogy ismét blokkosodjon a világ, ehelyett „globális konnektivitásra” van szükség, vagyis ugyanúgy együtt kell működni például Oroszországgal, mint bárki mással, pedig első látásra a nemzetközi kapcsolatok és történetük teljes mértékű nem ismeréséből fakad.

A nemzetközi politika szereplőihez sajnos nem lehet egyenlőképpen viszonyulnunk, merthogy olykor totálisan más – sokszor kifejezetten káros és ellenséges – politikai kultúrát vagy értékeket és érdekeket képviselnek. Oroszország nem Európa. Ez tény sajnos. És nem hinném, hogy Európának kellene Oroszországgá változnia. Ha ezt nem akarjuk tudomásul venni, nagyon súlyos pofonokba fogunk beleszaladni.

Nem hiszem viszont, hogy mindezt a magyar miniszterelnök nem tudja. Azt hiszem ezzel szemben, hogy ezzel a hangzatosnak szánt, ám borzasztóan üres elmélettel próbál megágyazni az orosz geopolitikai érdekek érvényesítésének.

Orbán most Herbert Kickllel, az osztrák szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) vezetőjével és Andrej Babiš volt cseh miniszterelnökkel közösen ügyködik egy új EP-s frakció megalakításán, miután Meloni kikosarazta őt. Egy ilyen frakciónak egy ilyen társasággal mennyire van jelentősége Európa és Oroszország relációjában? Babiš is ugyanúgy „békepárti”, mint Orbán, de sokak szerint túlzás oroszpártinak beállítani, az FPÖ-ről viszont elég jól kirajzolódott, hogy túl sokat engedtek meg az oroszoknak Ausztriában.

Ennek óriási a jelentősége. Még ha vannak is nüansznyi különbségek a csoportot alkotó pártok között a Moszkvához való viszonyuk terén, egyértelmű, hogy a nyugati mainstream oroszpolitikájával szembehelyezkedő politikai erőcentrum jön ezzel létre. Mostanra megvan a hét párt, és várhatóan az EP harmadik legerősebb frakciója lesznek.

A trendet kell nézni tehát. Gondoljunk bele: az európai politika meghekkelésével megbízott „KGBélához” (a kémkedésért jogerősen elítélt volt jobbikos politikus Kovács Bélát becézték így) képest hatalmas előrelépés ez Putyin számára, hiszen a csoport sokkal nagyobb súlyú a Jobbik egykori, orosz szolgálatok által beszervezett politikusa segítségével mintegy másfél évtizede szervezett EU-szkeptikus és oroszpárti kezdeményezésnél.

Bármi legyen is a csoport bevallott célja, működésük mindenképpen Putyin malmára hajtja a vizet. A háború elhúzódásával és az európai politikai, gazdasági és társadalmi problémák erősödésével egy ilyen populista politikai irány jó eséllyel építhet a tömegek jövőbeli szimpátiájára, éppen erre tekintettel hangoztatja a magyar miniszterelnök is, hogy hamarosan az egyik, majd a legerősebb politikai erő lehetnek Európában.

Az is látszik mindemellett, hogy a visegrádi négyek megbomlása után formálódik egy magyar–osztrák–szerb–szlovák szövetség. Egy ilyen szövetség mennyire lenne életképes? És képezhet-e akkora erőt Európán belül, ami befolyásolhatja az EU politikáját Oroszországgal szemben?

Ha hagyják, akkor igen. Időben kellene felfogni, hogy nem babra megy a játék. Önmagában nem proaktív befolyásolástól kell tartani egyelőre, hiszen e négy ország nem bír akkora jelentőséggel – ráadásul Szerbia egyelőre még nem is tagja az EU-nak –, hanem az európai folyamatok obstruálására, blokkolására, lassítására. Láthattuk az elmúlt években, hogy ezzel is éppen elég bonyodalmat lehet okozni.

A szerb–magyar viszony alakulásában nagy szerepet játszik Moszkva, illetve a magyar és orosz külpolitika sokat emlegetett összehangolása. E kapcsolatok jövője leginkább attól függ, hogy a jelenlegi szerb elnök meddig lesz képes folytatni azt a sajátos egyensúlyozást, amelynek eredményeként a Nyugat kényszerű partnerként elfogadja.

Oroszország ugyanis Szerbia és Magyarország bimbózó szövetségét a saját balkáni befolyásának kiterjesztésére kívánja használni. És ebben a folyamatban eljöhet az a pont, amikor az említett egyensúlyozás nem folytatható tovább, állást kell foglalni.

A magyar–osztrák–szlovák–szerb viszony szerintem korántsem áll olyan szilárd bizalmi, érdek- és értékalapokon, hogy ellen tudjon állni egy Nyugatról jövő esetleges nyomásgyakorlásnak. Mindennek ellenére, ismét egy olyan tendenciáról van szó, amely korábban nehezen lett volna elképzelhető, és amely jelzi, hogy bőven tartogat a jövő kaotikus forgatókönyveket.

Sokan az amerikai elnökválasztást is lehetséges sarokkőnek mondják. Milyen dilemma elé kerül Orbán, ha a neki kedves Donald Trump nem nyer? És milyen helyzetbe kerülhetne így a Kreml?

Ez függ attól is, hogy mi következik ekkor az amerikai belpolitikában. Hajlamosak vagyunk focimeccsként szemlélni a választásokat, mintha az egyik párt győzelmével négy évre mindenki eltűnne a pályáról, de ez most különösen nincsen így az Egyesült Államokban, ahol a legkomolyabb szinteken is tartanak egy polgárháborús jegyeket hordozó helyzet kialakulásától.

Egy képzeletbeli elsöprő demokrata győzelem esetén természetesen komoly kutyaszorítóba kerülne a magyar vezetés. Ahogy az előbbiekben mondtam, ez esetben sem hiszem azonban, hogy önmagában ez a helyzet elegendő lenne a magyar külpolitika alapvető irányváltásához. Már csak azért sem, mert jóval bizonytalanabb annál a nemzetközi politika helyzet, mintsem hogy hosszú évekre tervezhessen bárki is.

A jelenlegihez hasonló demokrata vezetés várhatóan a jelenlegi vonalat vinné tovább orosz irányban, ami a Kreml számára természetesen nem kedvező, azonban nem is feltétlenül a világvége, hiszen láthatjuk, mennyire sok mindent mulasztottak el megtenni a demokraták Moszkva elrettentése terén, amikor hatalmon voltak az elmúlt másfél évtizedben. A huzavona tétje az, ki fárad el előbb: az orosz vagy a nyugati társadalom. Az EP-választások nem túl kedvező képet mutatnak e téren, még ha nem is váltották be egyelőre az oroszpárti szélsőjobboldali politikusok – így a magyar vezetés – legvérmesebb álmait.

A Fideszben abban bíznak, hogy Trump győzelme esetén Orbánról lekerülhet az amerikai nyomás. Ha Trump győz, akkor közelebb kerülhet-e Orbán Moszkvához?

Trump győzelme egyértelműen kedvező fejlemény lenne a magyar kormány számára. Történelmi perspektívából nézve persze már ennek a ténynek önmagában is elgondolkodtatónak kellene lennie: az amerikai elnökök történetének vitán felül legalkalmatlanabb, az amerikai demokráciát nyíltan támadó jelöltje a magyar külpolitika reménye. Ezzel a magyar külpolitika saját magát árazza be.

Az orosz viszony szempontjából világos, hogy az amerikai irányvonal változására kell számítani. Itt nem megadásról lenne természetesen szó, hanem olyan, jó kompromisszumként ünnepelt megoldásokról, amelyek rendszerszinten gondolkodva a nemzetközi rend alapjainak az aláásását jelentik és ezzel egy sokkal nagyobb káosz előtt fognak utat nyitni.

A narcisztikus, ám a nemzetközi politikában is végzetesen műveletlen Trump számára csak az lesz fontos, hogy elmondhassa: úgymond megoldotta a válságot. Ebben partnerként tekinthet a magyar kormányfőre, aki minden erejével azon van, hogy kivételes közvetítői képességeit bizonygassa a világ és természetesen Trump előtt, akinek a szimpátiáját az ő személyes hiúságának legyezgetésével könnyen meg is tudja szerezni.

A magyar kormányfő által hangoztatott és Trumpra is hivatkozó „béketörekvések” ugyanakkor valójában egy ordas eszmét megtestesítő politikai rezsimet legitimálnának.

Orbán a háború kitörése előtt sem tett mást: óriási energiákat fektetett Putyin elfogadtatásába, a „keresztény értékek” közös védelmére hivatkozva, nem zavartatva magát attól, hogy mindeközben a nyílt után lövöldözik le Oroszországban a másként gondolkodókat vagy csukják őket börtönbe.

Emlékezzünk: néhány nappal a háború kitörése előtt (és pár nappal azt követően, hogy Putyinnál járt), évértékelő beszédében még amellett érvelt, hogy az ortodoxok-oroszok menthetik meg Európát, miközben saját bevallása szerint is egészen pontosan tisztában volt ekkor már azzal, hogy Putyin a szuverén Ukrajna eltörlését tűzte ki célul.

Olyan ez, mint „békét kötni” a maffiával: látszatra konszolidáció, valójában a bűnözés rendszerének legalizációja, ami fokozatosan mindent maga alá temet, szétrohaszt, és aztán sokkal nagyobb véráldozatba kerül majd felszámolni. És ebben Orbánnak igaza van: nem nagyon van még olyan személy az amerikai politikában, mint Trump, aki minderre teljes mértékben érzéketlen.

Ha már szóba kerültek az orosz ortodoxok. Ön azon kevés szakértők közé tartozik, akik különösen nagy szerepet tulajdonítanak az Orbán és Putyin között látszólag létrejött ideológiai szövetségnek, a keresztények, a család védelmét zászlóra tűző politikának. Mi ennek a szövetségnek a gyökere?

Megjegyzem: azon kevés elemzők közé is tartozom, akik évekkel a háború kitörése előtt jelezték egy hagyományos háború kirobbantásának veszélyét orosz részről Ukrajnával szemben. Sokan viszont pusztán azért utasították el ennek lehetőségét, mert nem tűnt racionális lépésnek Moszkva szempontjából. És itt érkezünk el a vallás nagyon alulértékelt szerepéhez a külpolitikai elemzésekben, előrejelzésekben: sajnos hajlamosak vagyunk mindent a racionalitás szabályai szerint mérni, mintha valami természettudományi kísérletről lenne szó. Azonban a társadalmat és az embert messze nem csupán racionális megfontolások és döntések mozgatják.

Óriási szerepe van a mentalitásnak. Szilárd véleményem szerint a korábban említett külpolitikai stratégiai irányváltás okát, vagyis a magyar kormányfő sokat vitatott oroszfordulatának gyökereit is egy irracionális ideológiai alapokra épülő, ugyanakkor természetesen nagyon is e világi célkitűzésekkel rendelkező szövetségben kell keresni. Ahhoz, hogy a jelenséget megértsük, tisztában kell lennünk azzal, hogy mi indította el Orbánt és mi Putyint ebbe az irányba.

Mindketten politikai érvényesülést kerestek: először bel-, majd külpolitikait. Orbán itthon az MDF befuccsolásával üresen maradt jobboldalt akarta elfoglalni (lévén hogy a liberális és a baloldal akkor épp foglalt volt még), Putyin pedig a lejáratott kommunista ideológia helyére keresett másikat, aminek a segítségével képes megszilárdítani a hatalmát. Ezt követően Orbán a nemzetközi keresztény-jobboldali „internacionálé” megnyerését tűzte ki célul, szemben a hazai baloldali-liberális tábor nemzetközi támogatóival, Putyin pedig a német szociáldemokraták vereségével a kereszténydemokrata CDU-CSU köreibe igyekezett beférkőzni. Erre különösen nagy szüksége volt ebben az időszakban, lévén hogy ekkor zajlottak az Északi Áramlat 1., illetve a lengyel–cseh területekre telepítendő nyugati rakétapajzs körüli viták is, melyekben az USA nyomásával szemben próbált volna szövetségest keresni.

Orbán 2008-ban még azt mondta, nem szeretné, ha Magyarország a Gazprom legvidámabb barakkja lenne. Egy évvel később pedig már Putyinnal találkozott Szentpéterváron, majd 2010 után egyre szorosabbra fűzte a kapcsolatát Moszkvával. Ehhez mi köze a vallásnak?

Orbán 2009-ben lezajlott „oroszfordulata” párhuzamosan zajlott az orosz ortodoxok, illetve a Vatikán és az amerikai evangéliumiak (Trump egyik legfontosabb szavazói rétege) közötti közeledéssel. Ez utóbbi két szereplő a saját fundamentalista projektjük, vagyis a szekuláris politika „rekrisztianizációja” (újra kereszténnyé tétele) érdekében örült a váratlan szövetségesnek. Az ma már dokumentáltan tudható, hogy az orosz ortodoxok az orosz állam megbízásából és titkosszolgálataival együttműködve jártak el ebben a „közeledésben”.

A közeledés egyik fő motorja a Vatikán részéről éppen Erdő Péter magyar bíboros volt, így talán még kevésbé szorul magyarázatra, miért ugyanabban az évben (2009-ben), pár hónap eltéréssel került sor Orbán „szentpétervári fordulatára” és az orosz–vatikáni diplomáciai kapcsolatok tervezett felvételének bejelentésére.

De miért gondolhatta Orbán, hogy ez politikailag jó neki?

A magyar miniszterelnök ebben a keresztény-fundamentalista internacionáléban nemzetközi politikai kitörési lehetőséget lát. Nem minden alap nélkül, hiszen szerte Nyugaton létezik ez az irányvonal, amely a magyar kormánypártban a saját törekvéseik sikeresnek tűnő modelljét véli felfedezni. Orosz részről pedig geopolitikai kompenzációban reménykedik, cserében a közös projektben való részvételért, és annak megtámogatásáért nyugati „keresztény” politikai körökben.

Az „internacionálé”, vagyis e politikai erők nemzethatárokon is átívelő összefogásának megértéséhez fontos azzal tisztában lenni, hogy a keresztény-fundamentalista politikai irányzatok számára a politika nem a kompromisszumok művészete, hanem szent háború, a Jó és Gonosz küzdelmének terepe.

Sajnos ez teszi olyan kérlelhetetlenné azokat a politikai ellentéteket, amelyekbe ez az elem is beszűrődik. Ezért lehetséges az, hogy például egy amerikai fundamentalista számára az egyébként nyíltan USA-ellenes szólamokat hangoztató magyar kormányfő vagy akár orosz elnök a hiteles személy, és nem a saját országának liberális és szekuláris elnöke.

A magyar és az orosz vezető erre az ideológiai-vallási összefogásra bazírozva hangoztat keresztény szólamokat, miközben persze aktívan vesz részt százezrek legyilkolásában vagy huny szemet efölött. Valódi keresztény értékekről tehát valójában természetesen szó sincsen. Éppen erre mutat rá legújabban Hilarion orosz ortodox egyházi elöljáró napokban előkerült botránya. Hilarion központi szerepet vitt a fent említett közeledésben, Kirill orosz pátriárka „külügyminisztereként”. Ő volt az, aki még 2010-ben – tehát Orbán oroszfordulatának időszakában – közölte az akkori pápával, hogy innentől „a katolikus egyház nem lesz egyedül a dekrisztianizált Európa evangelizálásában, mert mellette lesz az orosz ortodox egyház, »immár nem versenytársként, hanem szövetségesként«.”

És Hilarion volt az is, aki az Ukrajnával szembeni orosz katonai agresszió előkészítésének időszakában Budapesten járt, hogy közvetítse a néhány hónap múlva már középkori stílusú háborús uszító beszédeket tartó Kirill pátriárka áldását az Erdő Péter bíboros vezetésével zajló Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nyitóalkalmán. Az ő mostani lebukása kétségkívül érzékeny ütés a keresztény-fundamentalista politikai „internacionálé” számára, leginkább azért, mert ez is rámutat, mennyire nem a kereszténységről, hanem valami egészen másról: a világi hatalom megragadásáról szól ez az együttműködés. Ehhez persze az is kellene, hogy sokan legyenek, akik ezt látják és értik. Ez utóbbiban azonban már nem vagyok annyira biztos.