Isten, haza, atomcsapás

Isten, haza, atomcsapás
Vlagyimir Putyin és Kirill moszkvai pátriárka egy ünnepségen vesz részt 2021 novemberében – Fotó: Mikhail Metzel / Pool / Sputnik / AFP
Buda Péter
Nemzetbiztonsági és külpolitikai szakértő, volt nemzetbiztonsági főtiszt

Másolás

Vágólapra másolva

„A vallást be kell építeni a stratégiai ügyekkel kapcsolatos jövőbeli elemzésekbe általában, és különösen az orosz esetre vonatkozóan. Lehetetlen megérteni az orosz politikai mentalitás és stratégiai kultúra jelenlegi változatát, és következésképpen a
biztonságelméletet és -gyakorlatot az egyházi és teológiai összetevők nélkül. Ezért
elengedhetetlen az állam és az egyház közötti viszony metamorfózisának nyomon követése Oroszországban, és annak feltárása, hogy ez hogyan vetül ki a nemzetbiztonsági politikára, különösen a nukleáris területen. Mindez jelentős törésvonal a múlthoz képest. A nemzetközi kapcsolatokkal általában és különösen a nemzetközi biztonsággal foglalkozó tudósoknak fel kell figyelniük erre a jelenségre, és szorosan nyomon kell követniük.”

Dmitry Adamsky, az orosz katonai stratégiai gondolkodás neves szakértője (egyebek mellett az izraeli védelmi minisztérium védelmi hírszerzéssel foglalkozó munkatársa) fogalmazta meg a fenti gondolatokat az Orosz nukleáris ortodoxia című, még 2019-ben (Stanford University Press) megjelent munkájában.

A már eleve szemöldökhúzásra késztető címet viselő kötet rávilágít arra, hogy az Orosz Ortodox Egyház nem csupán általában az orosz külpolitikai stratégia irányvonalának vált meghatározó ihletőjévé, hanem a fegyveres erőkkel és ezen belül is különösen a stratégiai nukleáris erőkkel – vagyis az orosz katonai hatalomkivetítés legfontosabb eszközével – alakított ki szoros szimbiózist.

A Vlagyimir Putyin orosz elnök által is támogatott orosz nukleáris ortodoxia doktrínájának lényege, hogy Oroszország ortodox jellegének megőrzéséhez erős nukleáris hatalomnak, míg ahhoz, hogy megőrizhesse nukleáris státuszát, ortodoxnak kell lennie.

A doktrína messze nem áll meg a szavak szintjén: az elmúlt évtizedekben az ortodox
egyház és az orosz nukleáris stratégiai erők között mindent átszövő szervezeti, eszmei, oktatási és személyi szimbiózis jött létre, köszönhetően annak a központi szerepnek, amit az egyház – és személyesen Kirill pátriárka, a jelenlegi egyházvezető – játszott a nukleáris fegyverkezés morális legitimációjának újraélesztésében a Szovjetunió szétesése után.

Ennek eredményeképpen ma már az orosz „nukleáris klérus” nyújt eszmei iránymutatást és morális legitimációt az orosz katonai stratégia és konkrét műveletek számára (ahogyan az előző ukrajnai konfliktus és Szíria bombázása során is), e műveleteket a hívek szent kötelességeként értelmezve. Vagyis – Adamsky szavaival – az ortodox papság „prédikációi nem elvont teológiai megállapítások, hanem operatív és politikai programokkal átszőtt vallási koncepciók.” Ennek fejében viszont az orosz katonai és nukleáris stratégiai közösség fontos alaptételévé teszi az ortodox eszmeiség globális védelmét. Így válik egy „oroszsághoz” kötött, vagyis nacionalista vallásosság egy nagyhatalmi terjeszkedés eszmei alapjává.

Az orosz birodalmi eszme és az ortodoxia szerves kapcsolatának védelme már az Ukrajna elleni 2014-es orosz agresszió esetében is konkrétan előkerült. Kirill moszkvai pátriárka – ahogyan arra a fentebb idézett munka is utal – az első világháború centenáriuma alkalmából tartott beszédében történelmi párhuzamot állított fel az első világháború és a Krím épp erre az évre eső elfoglalása között, kijelentve, hogy mindkét eset tétje az ortodoxia érdekeinek katonai megvédése.

Nem kell tehát meglepődnünk azon, hogy ugyanez a Kirill (civil nevén egyébként Vlagyimir Mihajlovics Gungyajev) a minap azzal vette védelmébe az Ukrajna ellen jelenleg folyó katonai agressziót, hogy arra az ortodox Oroszország gyengítésével szembeni nyugati kísérletek meghiúsítása miatt van szükség. Hogy mennyire hangsúlyos ebben a szembenállásban a kulturális, vallási aspektus, az kiderül abból, hogy az egyházi vezető azzal riogatta hallgatóságát: Donbaszban a nyugati „világhatalom” melegfelvonulások megrendezésének elrendelésével tenné próbára a terület „Nyugathoz” tartozását.

Ez a kijelentés nyilvánvalóan azt a narratívát volt hivatott erősíteni, miszerint a konfliktusban a hagyományos keresztény erkölcsök utolsó védbástyájának számító ortodox Oroszország („orosz világ”) és a hanyatló Nyugat szembenállását kell látnunk. (Az ellenzéki politikusok és újságírók elleni orosz állami merényletek, továbbá a világnézeti és vallási másként gondolkodók üldözésének bevett gyakorlata nem került ütköztetésre a bibliai parancsolatokkal, a keresztény parancsolatoknak kizárólag bizonyos szexuális aspektusaira fókuszáló egyházvezető által.)

Cyril Hovorun neves ortodox teológus és pap, a Moszkvai Patriarchátus korábbi vezető munkatársa arra hívja fel a figyelmet a háborús konfliktus mentén, hogy egyfajta keresztesháborúról van szó az orosz fél szemében, amelyben a magát tisztahitűnek tartó, putyinizálódott orosz ortodoxia csap össze az eretneknek tekintett – mert szekuláris, katolikus és protestáns – Nyugattal. Hovorun egyenesen fasiszta tendenciának nevezi ezt az eszmeiséget, amelytől nagyon sürgősen meg kellene egyházának szabadulnia. (Érdemes megfigyelni, hogy az orosz ortodox Hovorun – szemben bizonyos európai, Putyin-szimpatizáns elemzőkkel – nem nyugati provokáció számlájára írja a háborús konfliktust.)

Pietro Parolin, a Vatikán államtitkára (kvázi „miniszterelnöke”) a moszkvai
egyházi vezető kultúrharcos kijelentéseivel kapcsolatban az alábbiakat mondta: „Kirill szavai nem kedveznek és nem nyújtanak támogatást a megértésnek, ellenkezőleg, azt kockáztatják, hogy még jobban felszítják az indulatokat, és az eszkaláció irányába mutatnak, nem pedig a válság békés megoldása felé.”

Gungyajev („Kirill pátriárka”) azonban a fenti gondolatmenetet folytatta abban a levelében is, amelyet az Egyházak Világtanácsa (EVT) elnökének írt válaszul, szintén a napokban, védelmébe véve az Ukrajna elleni orosz agressziót.

E levelében ugyancsak az ortodox oroszsággal szembeni világösszeesküvés részeként állította be a konfliktust, amelyről természetesen a Nyugat tehet.

A fentebb hivatkozott levél érdekessége, hogy abban szemrebbenés nélkül hivatkozik az EVT hidegháború alatti békeközvetítői tevékenységére, amiről minden bizonnyal alapos tudása lehet, hiszen ebben az időszakban még „Mihajlov” fedőnéven a KGB szolgálatában éppen az EVT genfi székhelyén látott el befolyásoló ügynöki küldetést. Az 1970-es évek legelején beszervezett Gungyajevet még 1986-ban is különleges műveleti feladattal bízta meg a KGB, ekkor az Európai Egyházak Konferenciájának tevékenységét kellett befolyásolnia, ezúttal is természetesen a szovjet birodalmi érdekeknek megfelelően.

Figyelemreméltó Gungyajev („Kirill pátriárka”) utalása az első világháborús párhuzamra. A háborúban általában is komoly szerepet játszott a vallás (lásd erről Philip Jenkins kiváló munkáját: The Great and Holy War: How Word War I Became a Religious Crusade, HarperOne, 2014.), ugyanakkor Oroszország még a többi ország közül is kiemelkedett a vallás és az állami/birodalmi ideológia összefonódása szempontjából. A szóban forgó kor – ahogyan a fentebb említett Jenkins is fogalmaz – a spirituális megújulás időszaka volt Oroszországban, ami különösen igaz volt az ország értelmiségi elitjére, akik az orosz hatalom kivetítését az orosz ortodox egyház nagyobb dicsőségének szolgálatával azonosították, és szó szerint messianisztikus küldetéssel ruházták fel a birodalmat.

Ebből természetesen szervesen következő eszme volt az ellenséget – a vallási ideológia és a birodalom ügyét egyébként szintén erősen összekapcsoló – német II. Vilmos császárt az Antikrisztussal, a német-osztrák-magyar szövetség uralkodóit pedig a bibliai Jelenések könyvének hétfejű fenevadával azonosítani.

Manapság az orosz politika ismét a birodalomépítés és geopolitikai befolyásszerzés eszközeként tekint a vallásra, és ebben szoros szövetségesre talál az egyházban.

A kommunista hatalomátvételt követő évtizedek időszakában a titkosszolgálat mellett a Komintern (Kommunista Internacionálé) feladata volt az, hogy a kor nyugati politikai berendezkedésével szemben kritikus, progresszív európai értelmiséget befolyásoló műveletek segítségével megnyerje a kommunista Szovjetunió ügyének (akik olykor ún. „hasznos idiótákként”, vagyis befolyásolóik valódi hátterét és végső célkitűzéseit nem ismerve nyújtottak támogatást). Ma az ortodox egyház és a hozzá kapcsolódó egyéb szervezetek az az eszköz és az általa képviselt ún. „konzervatív kereszténység” az az eszme, amely az orosz birodalmi internacionálé ideológiai kötőanyagaként ugyanezt a célt, vagyis az orosz birodalmi érdekeket hivatott szolgálni, a nyugati „globalista”-szekuláris berendezkedés hiányosságaival elégedetlen identitárius-tradicionalista értelmiség – olykor ún. „hasznos idiótákként” történő – megnyerésével, egyben a szekuláris nyugati demokráciák eszmei alapjainak gyengítésével. A történelmi analógiában még az is közös, hogy mindkét korszakban a fennen hangoztatott eszmék hatalmi-birodalmi érdekek mentén instrumentalizált, ideologizált verziójával, és nem eredeti szellemiségével van dolgunk.

Az ortodox egyház felhasználása a Nyugattal szembeni befolyásolás céljaira persze már a hidegháború időszakában is bevett eszköz volt a szovjet-orosz titkosszolgálat
eszköztárában. A jelenlegi pátriárka elődje, II. Alekszij – talán mondani sem kell –, szintén a KGB kitüntetett ügynöke volt. Ügynöki tevékenységét – hasonlóan utódjához, Kirillhez – a Szovjetunió külügyi érdekeinek szolgálatára szentelte, egyebek mellett szintén az EVT-ben. Az orosz ortodox egyház, illetve rajtuk keresztül a KGB, lényegi befolyást gyakorolt ebben az időszakban az említett ökumenikus világszervezet tevékenységére, ahogyan arról például az egykori, dezinformációra és propagandaműveletekre szakosodott csehszlovák hírszerző, a később Nyugatra átállt Ladislav Bittman szerkesztésében megjelent tanulmányban is olvashatunk. (J. A. Emerson Vermaat, „Soviet Manipulation of ‘Religious Circles,’ 1975-1986,” in: Ladislav Bittman, The New Image-Makers: Soviet Propaganda and Disinformation Today. Pergamon-Brassey’s, 1988.)

Miként az említett szerző fogalmaz: „A szovjet vezetés perspektívájából az orosz ortodox részvétel az EVT-ben nagyon sikeresnek bizonyult, különösen a külpolitika, a béke- és leszerelési ügyek kapcsán.” Ez utóbbi két kérdéskör a szovjet befolyásolás és propaganda kiemelt területe volt, és a fegyverkezési versenyben az USA és a NATO előretörésének, illetve a Szovjetuniót érintő kritikáknak a visszaszorítására szolgált. Az orosz ortodox egyháznak ez a tevékenysége sok esetben úgynevezett titkosszolgálati kombináció (kombinacija) keretében lett kifejtve. Egy titkosszolgálati kombináció a különböző befolyásolási ügynökök munkáját és egyéb titkosszolgálati eszközöket összehangolva törekszik egy komplex, átfogó műveleti érdek érvényesítésére, alapvetően egy kiemelt külpolitikai célkitűzés elérésére, az ellenséges hatalom politikájának reorientálásával.

Mára azonban visszaállt a régi rend: az ortodoxia hivatalosan is az orosz állam birodalmi ideológiájává vált, felélesztve ezzel részben a „Moszkva a Harmadik Róma” eszméjét – vagy legalábbis ennek lényegét –, amely a hanyatló latin kereszténység helyébe hivatott lépni. (Az első Róma a latin Róma, a második pedig Konstantinápoly, a kelet-római birodalom székhelye.) Az ortodox Oroszország ennek az ideológiának a jegyében áll szemben a szekuláris és „hanyatló” Nyugattal, és ennek az ideológiának a segítségével kísérli megnyerni e „hanyatlással” szemben kritikus nyugati társadalmi rétegeket. Hogy a gyakran hivatkozott „keresztény értékek” képviseletének hirdetése valójában a birodalom ideológiai kötőanyagának erősítését és a külpolitikai expanzió célját szolgálja és nem valamiféle biblia evangelizációs tevékenységet,

az szemléletesen kiderül már önmagában abból tényből is, hogy e „hagyományos értékek” a 2015-ben kiadott orosz Nemzetbiztonsági Stratégiában is (!) meg vannak határozva.

Az orosz külpolitika és katonai, illetve nukleáris stratégia teokratizálódása – vallási
alapokra helyeződése – vallási nacionalizmushoz vezet, ami természetéből fakadóan
kérlelhetetlenné, kibékíthetetlenné teszi a vallásilag vagy kulturálisan idegen politikai
entitásokkal való ellentétet, hiszen a politikai különbségek a transzcendens, a Jó és
Gonosz bináris tengelyén értelmeződnek. Ahogy Szergej Lavrov orosz külügyminiszter fogalmazott (idézi: Keir Giles, Moscow Rules: What Drives Russia to Confront the West. Brookings, Chatham House, 2019.): „Oroszország elutasítja a normál kapcsolatokhoz való visszatérést Európával, merthogy Oroszország ehhez túlságosan keresztény: a Nyugattal való normál kapcsolatok azzal járnának, hogy Oroszország hasonlóvá válik Európához, ‘azonban ez szembemenne kultúránk fundamentumaival, amelyek az ortodox valláson és kereszténységen alapulnak.’”

Az Ukrajnával szembeni katonai agresszió, vagyis egy szuverén állam erőszakos,
emberéletekbe kerülő meghódításának kísérlete – függetlenül a konfliktus részletes okaitól – pontos indikátorként szolgál arra vonatkozóan, erkölcsileg mennyire is
magasabbrendűbb ez a fajta „hagyományos kereszténység” a „hanyatló Nyugat”
erkölcsiségénél (amellyel kapcsolatban természetesen szintén jogos a kritika), de sajnos arra vonatkozóan is, mennyire nehezen képes a racionális modellekhez szokott nyugati politikai és társadalomtudományi elit értelmezni és előre jelezni ennek a szembenállásnak a valódi dimenzióit és perspektíváit.

Amikor egy kultúrharc valódi háborúvá transzformálódik vagy ahhoz nyújt támogatást, az első áldozat a racionalitás.

És ezen a ponton tesz szert valódi jelentőségre az orosz Nukleáris Ortodoxia e cikk bevezetőjében említett doktrínája. Már idézett szerzőnk szavai szerint ugyanis „az orosz [katonai] stratégiai közösség teokratizálódása kihathat egy adott konfliktus időtartamára és eszkalációs dinamikájára. Feltehetően az orosz nukleáris klérus
kevésbé fogja korlátozni a konfliktust. Még az is lehetséges, hogy viszonylag megkönnyíti az eszkalációt azáltal, hogy legitimálja a háborús politikai irányvonalat és biztosítja annak támogatását a közvéleményben.”

Isten mentsen meg bennünket ettől.

Kapcsolódó
Kövess minket Facebookon is!