Zseniális volt a poroszos oktatási rendszer az MCC kutatója szerint

„Hajmeresztő azt állítani, hogy a tudásban nincs szenvedés. A tanulás nehéz, de ez jó” – mondta Setényi János, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Tanuláskutató Intézetének igazgatója az MCC szerdai előadásán Szegeden, ahol különböző oktatáspolitikai szemléletekről fejtette ki véleményét.

Az oktatási rendszer bonyolult és töredezett, véli a kutató, aki szerint hanyagolni kellene az olyan kérdéseket, mint hogy kezdődjön-e kilenckor az iskola, kitiltsuk-e a mobiltelefonokat a tanteremből, vagy hogy taníthat-e olyan, aki még nem tanár. Úgy látja, az ilyen kérdésekre nem lehet értelmes választ adni, a telefonfüggőség ráadásul „lélekszilárdsági probléma és nem kütyüprobléma”, tehát a tiltás nem oldja meg, inkább a függőség okára kellene koncentrálni.

Bár a hazánkban a 80-as évektől jellemző, poroszosnak nevezett oktatási modellt sokan kritizálják többek között a kötelező olvasmányok miatt, Setényi szerint a módszerrel átadott közműveltségnek fontos szerepe van.

„Az egyik ember hulladékot fog kezelni, a másik bankár lesz, a harmadik pedig Nobel-díjas kutató a biológia területén” – mondja, utalva a korábban Szegeden kutatást végző Karikó Katalinra, akinek tavaly az mRNS-vakcina kifejlesztéséért ítélték oda a kitüntetést. „Ezek különböző sorsok. De egy Ady-vers, egy Radnóti-vers, a kovalens kötés, a gyökvonás vagy egy magyar népdal emlékei összekötnek minket, és ettől leszünk nem csürhe, hanem társadalom.”

A poroszos rendszer a kötelező olvasmányok mellett bevezette a házi feladatot is, ami Nyugat-Európa egyes részein ma már nincs gyakorlatban. Setényi úgy gondolja, vigyázni kell, nehogy Magyarországon is megszűnjön az otthoni lecke, mivel

„ha egy generáció úgy nőtt fel, hogy nincsen, akkor már nem lehet visszavezetni”.

A házi feladat fontosságának miértjére külön nem tér ki, de később az iskolán kívüli tanulás más módjaira, a különórákra, a kulturális infrastruktúra kiépítésére és a kortárs csoportok jelentőségére, az iskolán kívüli szocializációra is felhívja a figyelmet.

Setényi szerint a kortárs csoportok fontosságát jelzi, hogy a lengyel szociológus Szczepański kutatása alapján a diplomások életpályájának sikerességében legerősebb faktor az, hogy az egyetemen milyen barátokat szereznek. „Azért kell például kocsmázni az egyetemistáknak, mert bizonyos civil technikákat csak ott lehet begyakorolni.” Emellett hasznos a „szellemi emésztés” is, amelyre a leghatékonyabb mód a bambulás mellett a felszabadult baráti társaság.

Úgy gondolja, hogy maga a poroszos rendszer „zseniális volt”, és két okból „mállott szét”. Egyrészt „a tanári és igazgatói tekintély mögött ott állt egy diktatúra”, a szülők tudták, hogy a pedagógusok kitettsége jelentős az államhatalom felé, amitől féltek. Másrészt a rendszerváltás után felnőttek olyan tanárgenerációk, akiknek elődeik már nem adták át a poroszos hagyományt, ezért az feledésbe merült. Setényi szerint ez látszik például a szakmai munkaközösségeken, amik csak azért nem ülnek össze negyed évnél gyakrabban, mert nincs miről beszélni.

„Ez a kultúravesztés folyamata, amikor a formákat még fenntartják, de a résztvevők már nem tudják, hogy mire szolgál maga az esemény”

– mondja, és hozzáteszi, hogy a kiüresedés folyamata visszafordítható, „egy szabad országban ezeket újra kell tárgyalni”.

A közműveltségre kiemelt hangsúlyt helyező rendszert a kompetenciaalapú szemlélet (OECD) váltotta. Ebben a megközelítésben a tanítás információátadás, és a kutató szerint az egész abból indul ki, hogy az interneten szinte bármit meg lehet találni, ezért a memoriterek helyett a hasznos, 21. századi készségeket helyezi előtérbe.

Jelenleg Nyugat-Európában egy harmadik rendszer, a Setényi számára kevésbé szimpatikus posztmodern szemlélet az uralkodó, amely a közműveltség helyett elfogadja, hogy sokféle tudás lehetséges. Setényi ebben egy kis Rousseau-i romantikát is felfedez, úgy fogalmaz, hogy ennek szellemében „nem kell előre megmondani, hogy mi az a gravitáció, meg képleteket tanítani, majd felfedezi magától a gyerek és megalkotja a tudást”.

A posztmodern szemléletet egyéni tanulási stílusok jellemzik, és ide tartozik a sajátos nevelési igény (SNI) fogalma is. Egyes statisztikák szerint a tanulók 64 százaléka ebbe a csoportba sorolható, tehát valamilyen tanulási nehézséggel, például diszlexiával vagy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) küzd. Az MCC kutatója úgy gondolja, ezek valós adatok, de nem érdemes velük mélyebben foglalkozni. „A mérés rendben van, de értelmetlen dolgot mérnek” – jegyzi meg.

Sosem értettem, hogy akinek olvasási nehézségei vannak, az miért nem gyakorol, mondja. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem kell figyelembe venni a sajátos nevelési igényeket, de egyeseknek lehet, hogy többet kellene küzdeni ugyanazért az eredményért. Úgy véli, érdemes lenne követni a kínaiak pedagógiai optimizmusát, miszerint a súlyosan sérülteket kivéve mindenki képes elsajátítani a tananyagot, „kiváló nem lesz, de az alapszintet elérheti. Ehelyett plecsniket kapnak, és a plecsnik nyomán felmentést.”

„Ha elengedjük, hogy aki jobban tanul, az jobb értékelést kapjon, akkor vége a társadalomnak” – állítja Setényi. Ezzel arra utal, hogy ha egy erősebb és egy gyengébb képességű diák ugyanolyan osztályzatot kap, az elveszi a motivációt az erősebbtől, aki látja, hogy kevesebb energiabefektetéssel is meg tud felelni a követelményeknek. Szerinte

ezt Magyarország nem engedheti meg magának, „nekünk a maximumot kell kihozni a fiatalokból”.

Az nem árt, ha türelmesek vagyunk a gyerekekkel, jegyzi meg, de úgy látja, az érzelmeikre helyezett túlzott fókusz, a szentimentalizmus félrevisz. Ugyanakkor az elhivatottság dicsérendő, és ha emellett az eredmények is jók, például egy óvodában 95 százalék az iskolaérettek aránya, akkor nem kell belemenni, hogy ennek eléréséhez a pedagógusok milyen módszert alkalmaztak.

A kutató Szegedről is beszélt, szerinte méretéből adódóan itt a leghatékonyabb az egyetemi oktatás, hiszen gazdag a kulturális környezet, de mégsem túl nagy a város. „A szegedi egyetemista azért egy speciális fajta, mert egyrészről egy áttekinthető, még személyes egyetemre jár, viszont annak a kulturális és természeti infrastruktúrának, amit egy budapesti élvez, egy kisebb, de minőségi részét ő is tudja működtetni” – mondja.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.