Amikor szemét volt egy másik gyerek az enyémmel az oviban, akkor úgy éreztem, hogy őszintén utálom

Az idei berlini filmfesztivál egyetlen magyar játékfilmje a Minden Rendben volt, az eddig főleg reklámfilmeket és néhány kisfilmet rendező Sós Bálint Dániel munkája. A filmben Hajdu Szabolcs játssza Sanyit, akinek fia (Sáfrány Ágoston) egy súlyos baleset középpontjában találja magát, a férfinak pedig kell hoznia egy ösztönös döntést arról, hogy milyen irányban menjen tovább az életük.

A Minden Rendben ráadásul ezt az alapsztorit egy szürke, ködös, hideg és rideg világban mutatja be, ahol minden épület jellegtelen, minden lakásbelső minimalista, minden utca kihalt. Az, hogy nem végtelenül nyomasztó, az Sós és forgatókönyvíró-társa, Nagy V. Gergő érdeme, a sztoriba ugyanis lassan, fokozatosan beszivárog egy szikár, szatirikus, mindennapi humor is.

Erről a humorról, Hajdu Szabolcs kvalitásairól, a magyar gyerekszínészekről, a reklámok változásáról, és a mesterséges intelligencia térnyeréséről beszélgettünk, és arról, hogy benne is voltak fura érzések, amikor egy gyerek az övével kezdett el szemétkedni.

A filmet korábban a berlini filmfesztiválon láttuk, az akkor készült cikkünket itt lehet elolvasni. A Minden Rendben március 20-tól látható a mozikban.

Mindig érdekel, hogy az elsőfilmes rendezők miért pont azt a történetet választják az elsőnek. Te miért ezt a történetet készítetted el? Mit akartál ezzel mondani?

Mondani nem akartam igazából semmit. Abból nem lehet igazából jó filmet csinálni, abból mindenképpen egy propagandaszerű dolog lesz. Én inkább kérdezni akartam, mindig ezer kérdés jár a fejemben, és van egy-egy, amire három nap és három hét után is emlékszem, jön vissza, foglalkoztat. Amelyik kérdés megmaradt, és nem tudtam rá a választ, abból lett a film. Amikor gyerekeim lettek, akkor kezdtek foglalkoztatni olyan kérdések és gondolatok, amikről azt gondoltam, hogy másokat is érdekelhetnek.

Mik voltak ezek a kérdések?

Egy teljesen buta verziója annak, ami a filmben megtörténik: a gyerekeim pusztítanak a játszótéren, elveszik egy másik gyerektől a homokozólapátot, és akkor jönnek a szülők, hogy rendet csináljanak. Egyszerre tolul fel bennem ez a két dolog: egyrészt megmondanám a gyerekeimnek, hogy hol húzódnak a határok, másrészt meg megmondanám a többi embernek, hogy nehogy már ti mondjátok meg, mit csináljak a gyerekeimmel. Két, egymással kontrasztban álló dolog, és helyben, azonnal, reflexszerűen kell döntenem, miközben mindenki engem néz. A döntésem pedig én magam vagyok. Mai napig nem tudom pontosan, hogyan döntenék egy olyan extrém helyzetben, mint ami a filmben van. Az ambivalencia mozgatott, a döntés a két szempont között. A filmben az apa védelmező reflexei győznek. Ennek az ösztönös lépésnek az örvényszerű hatását, és a mögötte rejtőző motivációkat próbáltam feltérképezni. A karakterekben is folyamatosan változik a szituáció narratívája, néha önmagukat, néha a másikat érzik főszereplőnek. Az se nyilvánvaló, hogy ki hős vagy antihős, minden mozgásban van, és nézőpont kérdése.

Mintha a film vizualitása is ezt jelképezné, hogy nincs sem igazi fekete, sem igazi fehér, csak szürke. Ez volt a gondolat mögötte?

Ez már a rendezői énem volt. Rendezőként mindig azt kérdezem, hogy „miért”. Nehéz már olyan filmet csinálni, ami nem néz ki jól. Amikor a reklámokban klienseknek dolgozom, mindig a miértet kell elmagyaráznom, ahhoz pedig mindig kell egy gondolat, ami a film belsejéből táplálkozik. Itt ezt abban láttuk meg, hogy ez egy időtlen történet, 1779-ben Bora Borán is ugyanúgy történne meg két szülővel és a gyerekekkel, és nagyjából ugyanazt éreznék. Azt akartuk létrehozni a film világával, hogy a néző ne tudja, pontosan mikor és hol játszódik. Próbáltuk kihúzni a szőnyeget a referenciapontok alól. Nincsenek budapesti látképek. Ami a filmben történik, az nem egy társadalmi meghatározottságból történik meg, nem a korból következik, hanem a szituációból.

A Revizor kritikájában írták, hogy a filmnek olyan puritán a képi világa, „ami még a kezdő filmeseknek szóló Inkubátor-program kis költségvetésével sem magyarázható”. Mit gondolsz erről?

Két szálon fut ez. Az egyik az, hogy mi az, ami belülről építkezve kreál egy saját, csak erre a sztorira jellemző világot. A másik pedig az, hogy mire van pénzünk. Mindig is olyan filmet akartam, aminek saját világa van, és ez a világ csak rá vonatkoztatható. Viszont ha ilyen álmaim vannak, akkor erre egy képkocka erejéig sem lehet kiesni. Sokszor látom ezt kis költségvetésű magyar filmeken: van bennük pár jó kép, aztán amikor jól sütött a nap, akkor volt benne egy gyönyörű kép, aztán van két szar, és hullámzik tovább. Egy ilyen vállalásnál ez nem megengedhető. Minden ötletet át kellett nyomni azon a rostán is, hogy végig tudom-e csinálni ebből a pénzből. A minimalizmus átment. Nem kellett bevinni kanapékat a jelenetbe, inkább csak kifelé kellett. A fekete-fehér miatt nem kellett falakat festeni. Ez a reklámos tapasztalatból is fakadt. Tudtam, mi mire elég.

Nem féltél attól, hogy ez a nagyon erős esztétika elnyomja a történetet?

De. Viszont volt egy érzésem, hogy az első film az, amivel érdemes kísérletezni. Ne csak megvalósítsam, ami ki van találva, hanem bátran, lazán menjek ebbe bele. Ez volt a kísérlet – nézzük meg milyen egy kisrealista történet, ilyen dialógusokkal, ezekkel a színészekkel egy végtelenül stilizált térben. Nem tudtam, hogy ez mit fog kiadni. Érdekes volt. Jól is működik, de a ridegsége, érzelemmentessége egy feladat volt, amin dolgozni kellett.

A történetben megjelenik a humor is, ez is a kísérlet része volt?

Érdekes ez. Egyrészt azt érzem, hogy van egy analitikus szemléletem, ami szerint magyarázatot kell adnom mindenre, ami a filmben történik. Másrészt intuitíve is kell éreznem, ha valami tök jó. A vicces batmanes jelenetet öt perc alatt találtam ki a kocsiban. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért jó. A humor abszolút belőlem jön, anélkül a Minden Rendben egy komolykodó SZFE-s vizsgafilm lenne. A humor a legkomolyabb dolgok feldolgozási folyamatából jön. Volt egy tök jó dokumentumfilm pár éve, amiben végigkérdeztek vagy ezer komikust arról, hogy lehet-e viccelni a holokauszttal. Ők azt mondták, hogy nemcsak lehet, hanem muszáj. Amit én jónak találok ebben a filmben, az az, hogy én vagyok. Én ilyen filmet akartam csinálni. Ez a maximum, amire törekedni lehet. Én nem fogom megújítani a filmművészetet. Amit tehetek, az az, hogy csinálok valamit, ami én vagyok. Szerintem minden szerzői filmesnek erre kellene törekednie: olyat adjon hozzá a filmművészethez, ami csak ő.

Érdekes az, hogy mégiscsak látjuk saját szemünkkel egy gyerek súlyos balesetét, majd később azt, hogy Hajdu Szabolcsot komikusan, egy ütéssel padlóra küldik.

Valahogy ez jónak tűnt. Nevetek rajta, de sírok vele. Ez mind én vagyok. Én is művelek sok nevetséges dolgot a gyerekeimmel. Sanyi nem feltétlenül azért csinál mindent, mert egy fasz, hanem mert ráállítja magát egy kényszerpályára, amiről nem tud szabadulni. Alkot magának egy narratívát, ami alátámasztja a kényszerpályát, és ebben a narratívában is van igazság. Nem feltétlenül Sanyival, hanem ezzel a helyzettel akartam empatizálni.

Sanyi olyan, mintha minden helyzet ura szeretne lenni, még akkor is, ha az a rossz döntés.

Egyedülálló apánál, szülőknél ez érthető, én nem vagyok egyedülálló, de magamon is látom. Rajtam is van egy útmutatási kényszer. Én ott találtam meg a kulcsot a fő konfliktushoz, hogy milyen kapcsolatban állok a gyerekemmel. Mit mer a gyerek elmondani? Egyoldalú vagy kétoldalú a kommunikáció? Nem az a lényeg, hogy meddig megy el a gyerekéért, hanem az, ahogyan egymással kommunikálnak, és ahogy egymásra figyelnek.

Hány évesek most a gyerekeid?

Nyolc és tíz.

Mi lesz akkor, ha majd pár év múlva elkezdik a filmed, és látják, hogy az apjuk miben volt?

Gondolom, nézik húsz percig, aztán kikapcsolják. Majd huszonévesen lehet, hogy nekiállnak megint. Én majd akkor is a film mellé tudok állni.

Nekem nincsen gyerekem, teljesen más alaphelyzetből néztem.

Ezt sosem fogom megtudni, hogy gyerek nélkül ezek a dolgok mennyire ülnek.

A dilemma abszolút átjön, de Sanyi figurája inkább tűnt tehetetlennek, feszültnek, aki az apjával próbálja magyarázni, miért olyan.

Gyerek nélkül lehet, hogy azért tűnhet szatirikusabbnak, mert jobban a karakternek tudod be a dolgokat, mint a szituációnak. Gyerekkel sokszor olyan ösztönös dolgok törnek fel, amiket nem gondoltam volna magamról. Amikor szemét volt egy másik gyerek az enyémmel az oviban, akkor úgy éreztem, hogy őszintén utálom – ezek nagyon fura érzések.

Hajdu Szabolcsot hogyan találtad meg Sanyi szerepére?

Amikor írok, csak nagyjából próbálom elképzelni, milyen ez a karakter, hogy a casting ne az legyen, hogy megkeresem azt, aki a legjobban hasonlít arra, akit elképzeltem. Castingoltunk, de nem lettem szerelmes senkibe. Aztán egyszer csak beugrott Szabi neve. Gyorsan rákerestem a neten, videókat néztem, és fogtam a fejem, hogy basszus, Szabi. Ez ilyen. Rögtön elküldtük neki, három nap múlva mondta, hogy csináljuk.

Utólag már tudom racionalizálni, hogy miért ő lett. Van a Szabiban valami vonzó, de közben bármit mondanál róla, elhinném. Hogy ő milyen jó, ő milyen bunkó, bármit. Leesik róla a sztereotipizálás. Ezt akartam Sándornak, hogy ne látsszon rajta, hogy egy sunyi geci. Szabi pedig a legtermészetesebb színész, akit valaha láttam. Lehet, hogy nincs akkora eszköztára, mint Meryl Streepnek, de a saját keretein belül bármit el tud játszani a legnagyobb természetességgel és visszafogottsággal.

Sáfrány Ágoston játssza Dénest, őt hogyan találtad meg? Mik a kihívások ilyenkor, amikor egy komplex szerepre keresel gyerekszínészt?

Háromfajta gyerekszínész van. Az első, akit az anyukája küldött, és a háta közepére kívánja az egészet, bármit kérsz tőle, nem akar színészkedni. A második a gyermek színművész, aki A dzsungel könyvét játssza a Vígszínházban. A harmadik az, amiből a legkevesebb van: aki leszarja. Aki ugyanaz az ember tud maradni a kamerák előtt is, őszinte, természetes, megvan benne a játékosság is. Ágoston nem ismerte a forgatókönyvet, nem mutattuk meg neki az egészet, nem tudta, hogy miről szól. Két mondatot beszéltünk vele mindennap, hogy mit akar Dénes abban a jelenetben, és hogy akarja elérni. Szerintem a felnőtt színészeknek is csak ennyit kell tudniuk egy jelenetről. Amit kerestem, az egy tekintet volt. Nem egy olyan tekintetet akartam, amiből az látszik, hogy ez egy rózsadombi kisgyerek, akit elhoztak a szülei a castingra, mindig finomakat evett, és minden rendben az életében.

Sok ilyen van?

Sok! A filmekben sokszor problémásgyerek-szerepek vannak, de ki jön castingra? Akinek nincsen annyi problémája.

Említetted a tekintetet, nekem a nyomozót játszó Szamosi Zsófia tekintete nagyon érdekes: szinte csak a fejével mozog, teljesen érzéketlen.

Ahogy ő játszik, szemben sok mással, eléggé az én instrukcióm alapján történt. Láttam egy YouTube-videót egy pszichopatáról, ami egy rendőrségi vallatáson készült timelapse-felvétel volt. A csávó négy órán keresztül szinte mozdulatlanul ült, egyszer változtatott pózt. Azon gondolkoztam, hogy ki és hogyan lehet méltó ellenfele Sándornak, aki ki tudja őt billenteni. Nyilvánvaló volt, hogy egy nő legyen. Az is, hogy nem erőszakos típus, hanem inkább pókerarcú. A reakciónélküliség idegesíti fel Sándort. Ez egy szándékos és egy nagyon erős választás volt, nem tudom, hogy ezzel Szamosi mennyire békült ki. A rendőrségről nem akartam állítani semmit, a nyomozóknak csak funkciójuk van.

Van egy elméletem, amit rajtad akarok tesztelni, mert te dolgozol reklámokban és filmekben is. A reklámokban a férfiak kicsit teszetoszák, ők lesznek taknyosak, ők nem tudnak vigyázni a gyerekekre, ők sérülnek le, általában pancserek – ez a közhely ez még létezik, ugye?

Igen, ez még van.

Én ezt filmekben is látom megjelenni: a Futni mentemben Ember Márk is kicsit béna, Trokán Péter egyenesen tutyimutyi, Hadik is hiába hős, igazából csak a császárnő parancsára cselekszik, és ott vannak Reisz Gábor filmjei is.

A reklámokban abszolút megvan ez, a csetlő-botló, de azért szerethető férfi. A gyengeségen keresztül lehet vele empatizálni. Ha egy reklámban a másik oldalát mutatja, akkor az közhelyes, hogy megint egy erős férfi. Én ebbe nem gondoltam bele, nem akartam a férfiakról állítani semmit. Van egy Simone de Beauvoir-idézet: „Minden férfiban van valami nevetséges, és minden nőben van valami érthetetlen.” Persze, lehet a férfiakon röhögni, de a mai kor férfijáról nem ez lenne az elsődleges állításom. Abban lehet valami, hogy létezik egy viselkedési minta, amit akár a férfiak is elvárnak önmaguktól: mutasd meg, cselekedj, kontrolláld a szituációt. E mögött pedig ha egy hatalmas zűrzavar van, akkor ezek kontrasztjából egy kis szerencsétlenkedés lesz.

Te hogyan kezdtél el filmezni?

Mindig is érdekelt. Az SZFE-re jelentkeztem, de nem vettek fel. Gondoltam, hogy majd oldalágon bejövök: jelentkeztem reklámügynökségekhez. Ott voltam art director és szövegíró. Egyszer csak magamnak adtam ki egy rendezési munkát, és onnantól kezdve azt gondoltam, hogy én rendező vagyok. Onnantól kezdve kilenc hónapig nem keresett senki. A Kinopravda hirtelen született Kostil Danila ötletéből, de nagy vízválasztó volt mindkettőnk, és a többi tag szakmai életében is.

Más gondolkodást igényel?

Nem feltétlenül, én a reklámoknál ugyanazt csinálom, mint most a Minden Rendbennél. Analitikus gondolkodás: itt van ez a reklám, de kiknek szól? Ez a sztori – milyen stílusban legyen? Ugyanazokra a kérdésekre keresem a választ kicsiben, mint nagyban. Imádom, hogy két hét alatt lemegy. Nincsen bennem, hogy éppen a művészi ambícióimat ölnék meg.

Milyen volt, hogy itt te voltál a megrendelő és a kivitelező is?

Úristen, az nagyon jó volt! Amikor rájövök, hogy amit írtam, az szar, akkor azt ki lehet dobni, nem kell másokkal ellenőriztetni.

Hogyan látod a reklámipart most?

Kevesebb a humoros reklám, túl vannak fókuszcsoportozva és analizálva a mostani reklámok. Az kezd kiveszni, hogy röhögünk egyet egy reklámon. Egyre kevesebb cég tud reklámot készíteni. Eltűntek az olyan középszintű hirdetők, amiknél lehetett kísérletezni. De most úgyis az MI megesz mindannyiunkat.

Szerinted ez egy reális veszély?

Valaki azt mondta, hogy a mesterséges intelligenciával olcsóbb lett a középszer. Az még kérdés, hogy a színészekkel mi lesz. Az is igaz, hogy az MI még nem tud mindent, nem tudom megmondani neki pontosan, hogy hova rakja a kamerát. Nekem az a félelmem, hogy el fog tűnni, hogy kimegyünk helyszínekre. Be fogunk szorulni egy stúdióba, zöld háttérrel, és csak a színészekkel forgatunk. Aztán már azokkal sem. Egyértelmű, hogy mi fog elveszni: az a kis véletlenszerűség, az emberiesség. Nézd meg a TikTokot, pörgeted, pörgeted, és azért jó, mert látod, hogy ezek igazi emberek, akik idiótán viselkednek. De nem tudom, hogy ez mennyire számít majd. Ha tudod, hogy abból semmi sem igaz, akkor is nézni fogod a végtelenségig? Vagy be fog kapcsolni, hogy mi a francot is nézek, és elengeded? Az biztos, hogy afelé megy majd a világ, ami olcsóbb. Rendezőkre még mindig szükség lesz: egy filmet fel kell snittelni, ki kell találni a stílusát. Nem örülnék, ha nem kellene már rendeznem, hanem csak a számítógép előtt kellene ülnöm az irodában.

Az MI sosem fog létrehozni egy Minden Rendbent.

Igen, nem, vagyis fingom sincs. Werner Herzog mondott olyasmit, hogy a filmek nem azért működnek, mert egy ember álmai, hanem azért, mert mindannyiunk álmai. Én szerencsés vagyok, hogy meg tudom ezeket fogalmazni, de simán lehet, hogy egy nap az MI is képes lesz ezt imitálni vagy valóban létrehozni.