Orbán Viktor azt álmodja, hogy magyar cégek tömege fektet majd be külföldön, de ez nem reális

2023. szeptember 16. – 10:00

Orbán Viktor azt álmodja, hogy magyar cégek tömege fektet majd be külföldön, de ez nem reális
Orbán Viktor miniszterelnök, és Csányi Sándor az OTP Bank elnök-vezérigazgatója – Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Minél több magyar cég terjeszkedjen külföldön, a kötcsei találkozón Orbán Viktor ezt is a hangsúlyos gazdasági célkitűzések között említette. A hazai cégek nemzetközi terjeszkedésére vannak jó egyedi példák, de nagyon sok minden hiányzik ahhoz, hogy ez tömegessé tudjon válni. Iparági tudásaink, tőkeerőnk, és nem utolsósorban a leginkább vásárolni képes cégek különadóztatása túl sok „kifektetési” sikerrel most nem kecsegtet.

Orbán Viktor kormányfő több gazdasági célkitűzéséről is beszélt Kötcsén, ahol azt is kinyilvánította, hogy tervei megvalósításához még legalább tíz évig szeretne kormányozni. Talán az egyik legizgalmasabb pont az a vízió, hogy a magyar cégek menjenek külföldre („kifektessenek”) és osztalékot szedjenek, illetve Magyarország ne csak hiteleket vegyen fel, de egyre inkább ő adja a hiteleket másoknak.

Mindkettőben van már gyakorlat, ugyanakkor a jelen helyzetből szemlélve, mindkettő távoli álom. A Telex az elmúlt években több cikkben is vizsgálta, miként is állnak a magyar cégek a regionális tőkebefektetésekkel. Ez a tavalyi, ez pedig az idei összeállításunk erről.

Látni fogjuk, hogy az elmúlt évtizedekben a legnagyobb magyar tőzsdei cégek, az OTP, a Mol, a Richter, illetve a Magyar Telekom vásároltak a környéken cégeket. Azóta csatlakozott hozzájuk a Jászai Gellért vezette 4iG is, és elég sok társaság vásárolt a regionális ingatlanpiacon. Ilyen volt a „wallisos” Wing, Jellinek Dániel Indotekje, a Futó család által birtokolt Futureal, vagy a BDPST, ami történetesen Orbán Viktor vejének, Tiborcz Istvánnak a tulajdonában áll.

Mikor megy valaki külföldre?

Miért megy valaki külföldre céget venni? Elsősorban azért, mert jó valamiben, mert otthon növekedési korlátai vannak, azt gondolja, hogy egy másik piacon is sikeres lenne a szaktudásával.

Egyelőre ne is csak Magyarországból induljunk ki. Vegyük alapul azt, hogy egy külföldön terjeszkedni akaró vállalkozásnak az indulóhelyzetben gyengébb a helyismerete. Ilyenkor nagy a kockázat, hogy valaki a „citrompiacra” lép be, vagyis rossz céget vesz meg.

Egy külföldön terjeszkedő cég három esetben lehet sikeres.

  1. A vevő cég országa kimagasló az adott iparágban, piacvezető, világelső, annyira jártas, hogy mindenkinél jobban ismeri az adott piacot. Ilyen Kína a napelemben, Tajvan a félvezetőkben, Svájc az óragyártásban, Dánia a zeneipar csúcskategóriáiban, Németország az autóiparban, Franciaország pedig a luxusiparban rendelkezik olyan tudással, amellyel otthonosan mozoghat máshol is.
  2. Maga az ország nem feltétlenül piacvezető, de egy adott cég annyira kiváló, hogy érdemes máshol is kamatoztatnia egyedi ismereteit, gyártási technológiáját, értékesítési tudását. Az Amazon, a Heineken, az Apple, a Microsoft, a Coca-Cola organikusan is terjeszkedik a világon, de ha jó helyi céget látnak, azt is szívesen megvásárolják és integrálják.
  3. Végül amolyan kérdésesebb, kockázatosabb alesetnek nevezzük ki azt, ha az adott állam nyom meg egy nemzetközi terjeszkedési programot, ő segít a cégeinek globálisan terjeszkedni. Ebben elsősorban ázsiai példák juthatnak eszünkbe: Dél-Korea, Szingapúr, Kína vagy Tajvan.

Vegyes kép

Ezek a helyzetek természetesen keveredhetnek. Lehet, hogy egy ország azért támogatja a nemzetközi terjeszkedést, mert tudja, hogy az adott iparágban jó a pozíciója. De fordítva is előfordulhat ilyen eset: addig támogatta egy állam az adott cég kutatásait, beruházásait, hogy azzal az valóban versenyelőnyre, iparági kiválóságra tett szert.

Sajnos azt érezhetjük, hogy Orbán Viktor nagy álmából azért elég nehéz reális programot kreálni. Az ugyanis nem jellemző, hogy Magyarország jobban ismerne egy iparágat, mint a nagy, rendkívül versenyképes államok. Nincsenek előttünk olyan ágazatok, amelyek itt magasabb szinten működnek, mint ahol a világelit tart.

Az már reálisabb, hogy van egy-két olyan cégünk, amelyek valamiben jobbak, a tevékenységüket jobban csinálják, mint mások.

Az OTP például rengeteg országban megjelent, nagyon sikeresen terjeszkedik, ebben biztosan van tudása, vélhetően az informatika, illetve maga az integrálási képesség hajtja ezt a folyamatot. Kiemelhető a Richter Gedeon gyógyszergyár is, amely ugyan a több nagyságrenddel nagyobb szereplők között nem lehet általános gyógyszeripari „trendsetter”, de néhány szakterületen, például a nőgyógyászati vagy a központi idegrendszert érintő betegségek kezelésében kiváló specialista. Szomorú fejlemény egyébként hogy a Richter tavaly karácsonykor olyan súlyos különadót kapott a magyar kormánytól, ami regionális versenyhátrányt okozott neki például egy szlovén, vagy lengyel gyárral szemben.

A másik két tőzsdei blue chip, a Magyar Telekom és a Mol is terjeszkedett, de itt azért nehezebb egyenleget húzni. A Magyar Telekom „kifektetései” azért egy német vállalatcsoporton belüli feladat-leosztásnak is tekinthetők, ráadásul a balkáni cégvásárlások kellemetlen, az Egyesült Államokig elnyúló jogi ügyekbe torkoltak.

A Mol esetében azért összetettebb a kép. Az mindenképpen pozitívum, hogy egy rendkívüli koncentrációval jellemezhető iparágban a magyar cég szerezte meg a szlovák Slovnaft és a horvát INA irányítását, nem pedig fordítva, vagyis a Mol el tudta kerülni, hogy kéretlen vevői (az orosz Szurgut vagy az osztrák OMV) megegyék. Az is tény, hogy a társaság már erős pozícióban valóban ott van a régió országainak kiskereskedelmében (vagyis vannak töltőállomásai). Ugyanakkor a horvát piaci jelenléttel annyi veszekedés, vita (így Hernádi Zsolt büntetőügye) is párosult, hogy feltétlen kooperációról vagy sikersztoriról aligha beszélhetünk.

Az állami nyomulás

Végül van az a harmadik szegmens, amikor egy cég „könnyű pénzforrásból”, állami támogatásból bővít, mint például a Csehországban terjeszkedő állami MVM, vagy az itthon nagyon sok állam megbízással kitömött 4iG, amely Albániában lett piacvezető. De ilyen a talán kevésbé ismert B+N Referencia is, amely szintén sok hazai megbízása után több országban is elindulhatott, és céget vehetett.

A hatékony állami támogatás nemcsak szabályozási, hanem filozófiai kérdés is: mit enged meg az EU és mi a hatékony?

Hiszen az állam oldaláról csak addig érdemes adni, ameddig a megtámogatott cég nem elpuhul, elkényelmesedik, hanem arra használja a forrást, hogy sikeresebb, versenyzőbb legyen.

Az ügyes állam nem otthon segít, mint Magyarországon, ahol egy-egy csókos cég mindent visz például az építőiparban, de külföldön már nem versenyképes, vagy legalábbis nem szerez munkát. Az okos állam úgy lök be társaságokat a nemzetközi piacokra, hogy ott azoknak már versenyeznie kelljen, hiszen a cégeknek is az a jó, ha megtanulnak fejleszteni, versenyezni, értékesíteni.

Szingapúr állami tőkealapjának befektetései, a tajvani félvezetőgyártás, vagy Dél-Korea elektronikai iparának rakétaszerű emelkedése a legjobb példák erre, de van egy csomó kudarcos sztori is. A tapasztalatok azt mutatják, nagyon szigorú és fegyelmezett állami programok kellenek, mégpedig olyan iparágakban, ahol nagy a verseny, és mindez csak akkor vezet eredményre, ha végül a megtámogatottak jól tudnak vizsgázni a külső megmérettetéseken.

A mi államilag megtámogatott „kifektetéseink” eddig még ebben nem bizonyítottak, igaz elég friss sztorikról van szó. Az ingatlanbefektetéseket eleve vegyük ki az elemzésünkből. Ha magyar vállalatok vesznek osztrák vagy spanyol szállodát, belgrádi vagy varsói plázát, esetleg lakóparkokat, az egyedileg lehet jó üzlet, hozhat szép osztalékot is, de ez mégsem az a klasszikus gazdasági kifektetés, amit Orbán remél.

Az sem lehet jó példa, ha valaki temérdek pénzt tud elkölteni, amiből a végén valóban származik osztalék, de a kifektetés megtérülése pénzügyileg elmarad az elvárható szinttől. Ez nem jó az államnak, ez nem jó a magyaroknak, itt inkább olyan eseteket tudunk azonosítani, ami a tőke elégetése volt, vagy esetleg a tőke megjáratása azzal a céllal, hogy az már tiszta legyen.

Jövőkép

Magyarország helyzete tehát nem rózsás a regionális tranzakciós, cégvásárlási piacon. A magyar befektetők előszeretettel vásárolnak külföldi cégeket, de azért olyan kimagasló iparági tudásaink, vagy vezető cégeink nincsenek, amelyek ezt nagyon szervesen tudnák megtenni. Természetesen mindig akadnak egyedi sikerek.

Amit Orbán Viktor szeretne, az egy pozitív értelmezés, és a legnagyobb dealekre igaz is:

vagyis végre a magyar befektetők már külföldi országokban elért gazdasági sikereik után is realizálnak osztalékot.

Itt azért ismét érdemes leválasztani a kisebb ingatlandealeket. Ezeknél ugyanis bár szintén vannak piaciak, de a cél olykor inkább „politikai”: a csókosoknak a tőke kimenekítése, biztonságba helyezése külföldön, míg az állammal rosszabb viszonyt ápolók esetében a menekülés a magyar állam kontrollja alól.

Az állam, vagy konkrétan Orbán Viktor kormányfő természetesen ösztökélheti a cégeket, hogy menjenek külföldre és terjeszkedjenek. De azért az elmúlt egy év nagy tranzakciói (Aegon Biztosító, Vodafone vagy potenciálisan a Budapest Airport) azt is megmutatták, hogy az állam gondolkodásában egyelőre még itthon van több feladat.

Ráadásul a költségvetés nehéz helyzete miatt bevezetett különadók éppen a legsikeresebben terjeszkedő cégek forrásait apasztják. Az OTP, a Mol, a Richter Gedeon, és Magyar Telekom, azaz a magyar terjeszkedés potenciális éllovasai mind-mind durva szektorális adókat kaptak. Pedig tényleg jobb az, ha a magyar cégek kifektetnek, nem pedig kifeküdnek.

Ami pedig a hitelpiacot illeti, ott az, hogy hitelfelvevőkből, hitelnyújtókká váljunk, még sokkal távolibb álom. Miközben ugyanis Magyarország még mindig eurómilliárdos hitelekért megy ki a devizakötvény-piacra, addig Magyarország, állam, vagy magánentitások csak kisebb mértékben nyújtanak külföldre hiteleket. Ráadásul ezeknek vagy furcsa politikai színezete szokott lenni, mint Marine Le Pen meghitelezésének, a boszniai szerbek megsegítésének, vagy valamilyen magyar célt szolgál a hitel, jól ismert fogalom ezek között egy vevőhitel. Például az, amikor az Eximbank hitelt ad két ghánai városnak (Takoradi és Tamale), hogy vegyenek magyar szennyvíztisztítási technológiát.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!
Partnereinktől