A szinódus belülről: megfogalmaztuk, mi a klerikalizmus, és hogy ennek a fajta egyháznak vége

A szerző teológus, tanszékvezető professzor, a Linzi Katolikus Egyetem rektorhelyettese és a Hittudományi Kar dékánja, a XVI. vatikáni szinódus résztvevője.

Az egyház komolyan foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan tudna mindenkinek otthonává lenni, mindenkit befogadni és elkísérni, és nem elítélni, kizárni. A szinodális egyház számára fontos ugyanakkor az emberiség és a világ sorsa is, mely mellett napjainkban sem haladhat szó nélkül. A világ helyzetét látva az egyház keresi azt az utat, hogy hogyan tud az ember és a teremtett világ méltóságának ügyvédje lenni sok más társadalmi szereplővel együtt.

Abban a privilegizált helyzetben vagyok, hogy résztvevőként tekinthetek vissza a világszinódus októberben zajlott globális szakaszának első találkozójára.

A találkozóra a világ minden részéről mintegy négyszázan kaptak meghívást. Négy héten át tanácskoztunk, gyakran Ferenc pápa jelenlétében arról, hogy mit jelent ma szinodális egyházzá válni. Azaz mit jelent egyre inkább együtt haladni a mai kor emberével, meghallani az élettörténetüket, és elkísérni őket egy teljesebb élet felé.

A szinódus azt jelenti, hogy a katolikus egyház keresi a választ arra a kérdésre, miként töltheti be küldetését a mai világban. A küldetését, ami nem más, mint Isten irgalmas, teremtő és felemelő szeretetének bemutatása, minden körülmény között. Leginkább pedig a legkilátástalanabb helyzetekben úgy, hogy az ember fellélegezzen, és egyre inkább önmaga, valamint a rábízottak számára olyan jó döntéseket hozzon, melyek egy békésebb, testvériesebb, igazságosabb együtt haladáshoz kellenek.

Ezzel együtt persz önmagára is tekint és igyekszik struktúráiban is megújulni, keresni a kiengesztelődés és a bocsánatkérés módját olyan helyzetekben, amikor ő maga sebzett meg embereket. Vizsgáljuk azt, hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy az egyházban egyre inkább a transzparencia és az felelősségrevonhatóság kultúrája honosodjon meg, és kevesebb tere legyen a klerikalizmusnak? A Szinódus nagyon konkrétan megfogalmazta, mit jelent a klerikalizmus: valaki privilégiumokkal él mindenféle felelősségrevonhatóság nélkül. Ennek az egyháznak vége, hiszen útjában áll annak a missziós munkának, mely az emberekhez, különösen a szegényekhez és a kitaszítottakhoz, a megbélyegzettekhez, a méltóságukban megsértettekhez kíván a legközelebb lenni.

Egyenlőségben és egymás iránti tiszteletben

A szinóduson a médiából is ismert 36 kerekasztal körül ültek a résztvevők, öt nyelven – angolul, spanyolul, olaszul, franciául és portugálul – folyt a munka. A csoportok összetétele hetente, témánként változott, figyelve arra, hogy az asztalnál mindig üljön bíboros, püspök, szerzetes, szerzetesnő és világi krisztushívő, férfiak és nők, valamennyi kontinens képviseletében. Mindenki ugyanannyi időt kapott gondolatai megosztására – ugyanannyit beszélhetett a bíboros, mint a 19 éves egyetemista. Az ezt követő csendnek is különös szerepe volt: a „lelki emésztés” a hallottak feldolgozását szolgálta. A témák feldolgozása után a csoportok jelentést készítettek, amit eljuttattak a szinódusi titkárságra, végül pedig az összegzést író csapat gondoskodott arról, hogy az utolsó modul lezárását követő napra már elkészüljön az a szintézis, mely már – még nem hivatalos fordításban, de – magyarul is olvasható.

A szinódus munkájában nagyon fontos volt a lelki dimenzió is, mely nélkül biztosan nem tudhatnánk magunkénak ezt a szintézist. Timothy Radcliff domonkos szerzetes és Angelina Maria Ignaziana bencés nővér voltak a szinódusi folyamat lelki kísérői. És itt nem valami „szent lelkifröccsre” kell gondolni, amikor a lelki keretről beszélünk. A lelki vezetők, hallva a beszélgetéseket, a félelmeket, a résztvevők elköteleződését, előre próbálták megfogalmazni, hogy mi az, ami segíthet kevesebb félelemmel és több bizalommal a megújuló egyház irányába haladni. Ezek az elmélkedések nagyon fontos elemei voltak a folyamatnak, akárcsak a szentmisék közös ünneplése, melyeket minden alkalommal más-más kontinens képviselőjére bíztak. Ebben is érzékelhettük azt a sokszínűséget, amely a katolikus egyház egységére jellemző. És azt is, hogy bárhogyan gondolkodjunk a világról és benne az emberről, van, ami összeköt mindannyiunkat, az pedig a keresztségben kapott küldetésünk, Isten iránti elköteleződésünk.

A római négy héthez az is hozzátartozott, hogy a résztvevők többsége együtt lakott, az ebédlőben a szinódusi résztvevők, bíborosok, teológusok együtt étkeztünk, beszélgettünk kötetlen, baráti légkörben. Mindegy volt, ki progresszív, ki inkább visszafogott az egyház megújulásának kérdéseit illetően: az étkezőasztalnál, akárcsak a szinódusi aulában, mindenki egyenlő volt, és oda tudott figyelni a másikra. Az biztosan elmondható, hogy október elején még a legtöbben idegenek voltunk egymás számára, de négy hét intenzív munka után barátként távoztunk.

Nőként jelen lenni ebben a folyamatban nem jelentett számomra nagy különbséget ahhoz képest, mint amit nőként az egyházban tapasztalok. Vezető beosztásban dolgozom az egyházban, szentszéki jóváhagyással. Tudom, milyen német nyelvterületen dolgozni nőként az egyházban, ahol a szaktudásom számít, és ez ér annyit, mint egy pap szaktudása. Sőt, az is teljesen természetes, hogy részt veszek a papképzésben, a papok továbbképzésében, a hittudományi kar dékánjaként felelek a jövendőbeli papok tanulmányi ügyeiért.

Ausztriában abban sincs semmi rendkívüli például, hogy a múlt héten az osztrák püspöki konferencia elnöke megkért arra, hogy számoljak be a római eseményekről. Arról, hogyan látom én az ott történteket és merre kellene tovább haladnunk. Ausztriában komolyan foglalkozunk a dokumentummal, megnézzük, hogy a szemináriumoknak, a teológiai fakultásoknak, a püspöki konferenciáknak, a püspökségeknek mivel kell foglalkozniuk, mit kell megvizsgálniuk a közeljövőben.

Komolyan vesszük az előttünk álló hónapokat, és jó lenne, ha ezt máshol is így tennék: a „házi feladatot” mindenkinek el kell végeznie.

Mert az nem korrekt, hogy egyesek elvégzik, mások pedig majd elmondják, hogy mi nem jó benne. Teológusnőként ismerem ugyanakkor az érem másik oldalát is, ahol a nőknek nincs sok ráhatása az egyházi történésekre. Ahol nem kell közösen gondolkodnom egyházvezetőkkel azon, mely lépéseket kell megtenni a következő hónapokban a papképzésben, vagy abban, hogy mit jelent konkrétan szinodális egyházzá válni.

A szinódus témája

Miben más a mostani szinódus a korábbiaknál? Erre először kaptak meghívást és szavazati jogot világi krisztushívők, nők és férfiak, szerzetesek és szerzetesnők a világ minden részéről. Új volt ez a Szinódus módszereiben is, hiszen nem a megszokott amfiteátrumban foglaltak helyet az egyházi méltóságok, hanem egy asztalnál ült és tanácskozott Isten egész népe, felszenteltek és fel nem szenteltek.

Új témák is foglalkoztatták ezt a szinódust: azok a témák, amelyek a nyugati világban a hetvenes-nyolcvanas években voltak terítéken, most pedig a világegyház szintjén kerültek szóba, kiegészülve újabb, az elmúlt években aktuálissá vált témákkal. Olyan témákkal foglalkoztunk tehát, amelyekkel az egyház konfrontálódik, és amelyekre keresi Krisztus szeretetparancsának értelmében az adekvát választ. Ilyenek például:

• a nők bevonása a papképzésbe és egyéb folyamatokba, a nők diakonátusának kérdése (nem feledve, hogy Ferenc pápa nem tiltja már a nők pappá szentelésének lehetőségével kapcsolatos teológiai kutatásokat sem, annak ellenére, hogy a szinódus ezt nem tárgyalja),
• a kötelező papi cölibátus a latin egyházban,
• a más szexuális orientációval élő testvéreink befogadásának lehetősége,
• a szolgálatukat elhagyó, kilépett papok pasztorációba történő visszafogadásának lehetősége,
• a püspök tanácsadó testületeinek felértékelése,
• a teremtett világ iránti felelősség jelentősége az egyházi gyakorlat számára,
• a püspök és a pápa autoritásának kérdése egy szinodális egyházban,
• a felelősségrevonhatóság kultúrája az egyházban.

Az egyház természeténél fogva meg akar újulni, hiszen minden, ami él, változik. A II. Vatikáni Zsinat nagy változásokat, nem utolsósorban tanbeli változásokat eredményezett a katolikus egyház számára, melyeket most következményeivel együtt kell bátran átgondolnunk. Annak érdekében, hogy a mai ember számára egyre érthetőbb, gyógyító és teremtő a krisztusi üzenet: az isteni logikában nem a halálé, hanem mindig az életé, a feltámadásé az utolsó szó. Mindenki, aki embereket elítél és megbélyegez, az a szinodális egyház és Ferenc pápa pontifikátusának fényében el kell gondolkodjon azon, hogy mennyire hű a katolikus egyház tanításához. Azok pedig, akik Ferenc pápa meghívását arra vonatkozóan, hogy részt vegyünk ebben a szinódusi folyamatban, megmosolyogják vagy elutasítják, el kellene gondolkodniuk a pápai primátus jelentőségén egyházunkban, és a pápához való hűségük kérdésen.

Rómában olyasmi történt, ami a világ számára is jelzésértékű. Sok-sok apró aspektusban sikerült elmozdulnunk, a Szentlélek szinte tapintható jelenlétében az „én”-től eljutottunk a „mi”-hez. Itt már nem az a lényeg, hogy én, az én igazságom, az én véleményem, hanem a mi kerül egyre inkább előtérbe. És ezzel együtt a te szívügyed is, a te meglátásaid is ugyanolyan fontosak számomra, mint az enyémek. Ezek egy egyre inkább polarizált társadalomban hihetetlen erőt jelenthetnek, és kovászként hathatnak a társadalmi együttélés számára is. Hogy a mindennapjainkban ne az agresszió, a gyűlölet, a korrupció, a kizsákmányolás legyen mérvadó, hanem az, ami bennünket összeköt, és igazán emberré tesz. Ez pedig az arra való képességünk, hogy minden körülmény ellenére is dönthessünk a másik tisztelete és méltósága mellett. Tanuljuk ezt közösen mindannyian, hiszen az időnk egyre fogytán.