Vagy elsorvad, vagy másképpen folytatja a magyar katolikus közösség

Majdnem felére csökkent a vállaltan katolikusok száma Magyarországon az elmúlt húsz évben, és majdnem hasonló arányban csökkent a reformátusoké is, derült ki a 2022-es népszámlálásból. A korábbi vallásszociológiai kutatások hasonló, de bizonyos szempontból még ennél is pontosabb képet kínáltak, mert ezekben sokkal kisebb volt a nem válaszolók aránya. A kérdezettek ugyanis szívesebben válaszoltak a kutatóknak, mint a hatóságoknak. Már 2014-ben figyelmeztették a kutatók az illetékeseket, hogy a vizsgált 22 európai ország közül hazánk már az élbolyban van a semmilyen felekezethez nem tartozó 16–29 év közötti fiatalok arányát tekintve. Csakhogy a valláskutató – József Attilát parafrazálva – „hasztalan vonít”.

Bár sem az elvilágiasodás, sem az esetlegesség, sem a változékonyság rohamos növekedése nem tekinthető feltétlenül visszafordíthatatlan tendenciának, a vallásosság, a vallásgyakorlás, az egyházhoz tartozás csökkenése a katolikusok körében Európában már 40-50 éve masszív tendencia. Ennek a kontextusa azonban nem az istentelen liberalizmus, mint azt a „nemzeti-keresztény” kármentők hangsúlyozzák.

Hanem éppen a magukat nem vallásosnak mondó istenhívők, a transzcendenciában hívők (beleértve az ördögöt és a mennyországot is), a spirituális élményeket keresők számának növekedése.

Hans Joas szerint vallási mélyrétegek a nem vallásosok körében is kimutathatók: lehetséges, hogy a hit eltűnése csak átmeneti jelenség. A német vallásszociológus úgy látja, hogy a nagy fokú elbizonytalanodás mellett, vagy éppen ellenére lehet fontos a személyekhez és az értékekhez való kötődés. Ez pedig nem teszi reménytelenné a legkevésbé vallásos Európában sem a vallások és az egyházak jövőjét. Még fontosabb gondolata Joasnak, hogy a „vallásos–nem vallásos”, a „keresztény–nem keresztény” és a „hívő–nem hívő” szembeállítások helyett célszerűbb az egyik oldalon hívő és nem hívő univerzalistákról, a másikon hívő és nem-hívő anti-humanistákról (szerintem inkább partikularistákról) szólani. Mi, keresztények pedig hadd higgyük azt, hogy az univerzalizmus jegyében álló legerőteljesebb üzenet még mindig az Evangéliumé.

A hazai politikai kereszténység megbukott

Bár itt-ott még Európában is akad visszavallásosodás, sőt olykor meghökkentő méretű vallási ébredés, hazánkat illetően azonban egy dolog egyértelműen kirajzolódik. Hiába a kötelező hit- és erkölcstanoktatás, hiába duplázódott meg az egyházi fenntartású gimnáziumok, és négyszereződött az egyházi általános iskolák száma, hiába özönlöttek óriási összegek az egyházakhoz,

szó sincs keresztény Magyarországról: a hazai politikai kereszténység látványosan megbukott.

Az adatok alapján úgy tűnik, hogy éppen a katolikusok találják meg legkevésbé egyházukban azt a közeget és fogódzót, amellyel hitüket a felebarát (és a kollektív felebarát, vagyis az egész társadalom) szolgálatában akarják és tudják megélni, működtetni. A kisebb egyházakban ugyanis – ezeknél a hívek nagyobb, vagy jóval nagyobb arányban nemcsak tagok, de egyben vallási közösségükhöz kötődők is – a lemorzsolódás csekélyebb, vagy jóval csekélyebb a katolikusokénál.

Tomka Miklós, a magyar vallásszociológia világszerte ismert vezéralakja, a magyar katolikus egyház Vallásszociológiai Központjának egykori igazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora 2010 novemberében A „keresztény társadalom” vége, és ami utána következik egyházainkban címmel tartott előadást a Magyar Szociológiai Társaság Vallásszociológiai szakosztályában. Ha nem hal meg tíz nap múlva, ez lett volna a témája soron következő kutatásának is: a mindenkori hatalommal összegabalyodó egyház, és az egyszerre hitvédő és fogyasztói kultúrvallásosság válsága. Hiába maradt ez szellemi végrendelete, ő sem lett próféta egyházában. Gerd Theissen, a Jézus-jelenséget szociológiai és kultúrantropológiai megközelítéssel is vizsgáló teológus az Isten országá-t meghirdető Jézus-mozgalmat értékforradalomnak nevezi, mely különösképpen a kisemberek és a peremhelyzetűek megsegítését szolgálja.

A jézusi értékforradalom alapelvei a katolikus egyházban mai nyelven és jézusi gyakorlatiassággal fogalmazódtak meg az 1965-ös katakombapaktumban. Ebben az aláírók önként elkötelezték magukat arra, hogy a zsinat befejezése után, hazájukba visszatérve az evangélium és az ősegyház szellemiségének megfelelően, a szegények szolgáló egyházát élik és építik. Herwig Büchele szavaival: az egyház mint „kontraszttársadalom” kínálhat alternatívát a világnak. A kontraszt nem kontra, de nem is csupán szépségtapasz, hanem forradalmi lendületű struktúraváltoztatás. A kontraszttársadalom kicsi kontrasztközösségekből épül föl. Az egyházon belüli kontrasztközösségek az egész egyház számárára is kihívást, ugyanakkor katalizálást, indukálást, élesztést, animálást jelentenek. Ebben az egyházmodellben az egyház nem magáért, hanem egészében és kizárólag a világért létezik. Megvalósulásának Büchele szerint három feltétele van: a jézusi alkotó etika, a mindenkori itt és most realitásainak szakszerű figyelembevétele (amikor a teológia alapja már nem a filozófia, hanem a társadalomtudomány), és a jézusi értékforradalom utópia-horizontja (mely szerintem egy földreszállott utópia, vagy biblikusan a már köztünk elkezdődő Isten országa).

Paul Zulehner bécsi pasztorálteológus és vallásszociológus nyomán kétféle értelemben is kifutó modellnek tekinthetjük a keresztény egyházak jelentős részét. Eddigi formája, a „keresztény társadalom” ugyanis befutotta és kifutotta pályáját. Az „orbis christianus” (a keresztény világ) és a „sacrum imperium” (a szent birodalom) bármennyire is nagy horderejű utópiák voltak, mégis oda vezettek, hogy a vallás és az egyház az adott társadalmi-politikai rend függvényévé vált. Lejárt mindkét societas perfecta: vagyis az állam és egyház kora. Zulehner figyelmeztet, azt jósolja, hogy a hívő közösségek egyre inkább az önkéntes szervezetek formáját veszik föl egy pluralisztikus, sokvallású társadalomban. A „kifutó modell” másik jelentése a megújított egyház-hajó, amely képes kifutni a dokkból jövőbeli történelemformáló útjára. A jövendőbeli egyházhajó többünk szerint nem lehet páncélozott cirkáló, sem luxusjacht, sem sétahajó, sem pedig lélekvesztő. Emberek halászaivá átképzett halászok hajóinak egyre gyarapodó flottájának kell lennie.

Egyházreform-álmok

Karl Rahner Egyházreform-ja már 1994-ben magyarul is olvasható volt. Az ő egyházképe valóban jézusi és valóban forradalmi. A II. Vatikáni Zsinat vezető jezsuita teológusa egy egyházkritikus, deklerikalizált, a szegények és elnyomottak oldalára álló, szolgálva gondoskodó egyházat képzel el, mely a moralizálás nélküli erkölcs jegyében működik. De még ennél is továbbmegy: a nyitott ajtók egyházába azokat is befogadja, akik ugyan nem tekintik magukat hívőnek, de a keresztény gondolat hordozójaként felfogott egyházhoz pozitívan viszonyulnak. Ez az egyház a valódi lelkiség egyháza, és nem a ritualizmusé, nem a hivatalé, nem a spirituális szórakoztatásé. Ebben az egyházban a klerikusok átengedik az egyes egyénnek és a csoportoknak a döntéseket, ha azok lelkiismeretük és hozzáértésük alapján születnek. A szabad kezdeményezésű bázisközösségekre épülő egyházban a közösségek

dönthetnének a vezetés módjáról, a nők papságáról, és ebben az új struktúrában kellene megtalálniuk a helyüket az újfajta klerikusoknak, legyenek azok cölebszek vagy házasok, férfiak vagy nők.

A rahneri álom megvalósulásának helytől, időtől, kultúrától, etnikumtól, társadalmi-gazdasági-politikai helyzettől függően eléggé különböző útjai lehetségesek. Ezek közül az egyik azoknak a vallási közösségeknek, gyülekezeteknek, egyházközségeknek és vallási szerveződéseknek a tanulmányozása, melyek mint kontraszttársadalmi modell jelennek meg. Amikor nemrégen a három legnagyobb, úgynevezett „történelmi” egyház gyülekezeteit kutattam, arra a kérdésre kerestem a választ, hogy mennyiben jézusi életforma- és értékközösség egy keresztény gyülekezet. A katolikus „mezőn” folyó kutatásaim eredményeit összegezve a hitélet szociológiai mutatókkal mérhető mineműségét tekintve a következő szinteket különböztettem meg:

1. Gyenge, stagnáló vagy romló hitélet, ahol kong a templom, ahol a vallásosság üres forma, ahol változásra nem is lehet számítani.
2. Az átlagosról leromló hitélet, ahol, ha továbbra is mindent a plébános csinál, és csak az egyre fogyó rózsafüzér-társulat képviseli a buzgóságot, a lelkiélet hamarosan elszárad.
3. Mindkettőnél jóval gyakoribb az átlagos, viszonylag stabil hitélettel jellemezhető egyházközség. Ennek egyik altípusa a rutinszerűen, megbízhatóan működő „egyházközség-üzem”, a másik az élő népi vallásossággal jellemezhető (egyre kevesebb) egyházközség.
4. Ritkábbak a „mozgásban lévő” egyházközségek, amelyekben a hívek vallási elitet képező csoportja vagy csoportjai aktívan részt vesznek a közösség építésben és a hitélet „intenzifikálásában”.
5. Még ritkábbak azok, amelyekben már a (leggyakrabban lelkiségi mozgalmakhoz tartozó) kisközösség és a karizmatikus pap együttese hatja át az egész gyülekezetet, melyben a laikusok átveszik a papi szerepek többségét. Ezek, ha úgy adódna, hagyományos értelemben vett papok nélkül is működnek. Mérei Ferenc szavaival élve ezek az együttes élményből fakadó közösségekből felépülő kontraszt-gyülekezetek keresztény élményközösséggé alakulnak át. Első lépésként ezeket a kontraszt-gyülekezetet kellene felfedezni és propagálni, tanulmányozni.

Az egyházreform-álom egy másik megvalósítható útját Gyetvai Gellért és Rajki Zoltán adventista szociológusok mutatták be: a kereszténység legdinamikusabban fejlődő ágához, a pünkösdi irányvonalhoz tartozó cigánymissziós mozgalmakat. Szinte kizárólag ez a mozgalom volt képes hatásosan kitépni a kirekesztettség gyökereit, és utat nyitni a cigányoknak abból a kitaszítottságból, amelyben Európa-szerte éltek. Bizonyítva látták, hogy a karizmatikus hívás illeszkedik legjobban a cigányság különböző csoportjainak érzelmi életéhez, világképéhez, mentalitásához és vallási gondolkodásához. Bebizonyosodott, hogy nemcsak az önszerveződő cigány vallási közösségek, hanem a cigányok kultúrájába belépő, az ő nyelvükön megszólaló pünkösdi jellegű egyházak is képesek voltak megerősíteni a cigányok identitását, önértékelését, felemelkedését.

A közösségi jellegű vallási élmény ezekben a körökben rendre együtt jár az anyagi, a szellemi, az erkölcsi, az életviteli tőkefelhalmozódással. A vegyes etnikumú gyülekezetekben pedig a cigányok úgy tudtak egyenlőkként együtt lenni a többségi társadalom tagjaival, hogy eközben nem kellett feladniuk etnikai hovatartozásukat, sőt, büszkék is lehettek rá. A rendkívül sikeresen működő modellt ugyan nem lehet más szubkultúrákra – például szakiskolás tanulókra, fiatal vállalkozókra, melegekre, emancipált nőkre, rockerekre, maguk módján vallásosakra – automatikusan alkalmazni, de lehet alkotó módon interpolálni tanulságait.

A ferencpápista út

Egy harmadik útnak kínálkozik a ferencpápista szellemben, a jézusi értékforradalom jegyében politizáló közösségek és radikális mozgalmak létrehozása. Ferenc pápa kifejezetten politizáló pápa. Mélyen megérintette ugyan a kétségkívül baloldali irányultságú felszabadítás teológiája, ám az ő társadalomkritikája egyértelműen erőszakmentes, ugyanakkor energikus cselekvéssel kíván föllépni a liberalizmus túlhajtásai, a szocio-ökonómiai helyzeten felülkerekedő pénzuralom, az öncélúnak, és nem az emberi méltóság szolgálatának tekintett gazdaság és politika ellen, és mindenféle kizsákmányolás ellen, legyen az a természeté, a nőké, a munkásoké vagy a tanároké.

Egy további lehetőség egy olyan utópia megvalósítása, mely nem a semmi ellenében létrejövő vágyálom, hanem magából az elidegenedett, megromlott valóságban megtalálható kincsekből és nincsekből jön létre úgy, ahogyan azt a Ferencpápista egyházreform Csereháton című utópiában és folytatásában, a Csereháti pasztorálszociográfiá-ban mutattam be. Az ötlet három bakonyi faluban kísérletező közösségfejlesztőktől (Varga A. Tamástól, Vercseg Ilonától és társaiktól) származik, akik bekopogtak minden házba, és megkérdezték, ki mihez ért, ki mit tudna másoknak megtanítani, és mit szeretne megtanulni. Amikor Varga László somogysámsoni plébános (a mostani kaposvári püspök) a kilencvenes évek legelején arra kért, segítsek neki faluja vallásszociológiai felmérésében, helyette ezt a kereslet-kínálat akciót ajánlottam neki, vagy a nincsek és a kincsek feltérképezését, a keresletek és a kínálatok összekapcsolását, és ezzel egymást segítő párok és csoportok, majd közösségek létrehozását.

Bele is kezdett, de éppen akkor nevezték ki püspöki titkárnak és kaposvári plébánosnak, így aztán csak földreszállott utópiámban valósíthattam meg, mint munkahipotézist, mely szerint az így összekapcsolódott emberekből és a találkozást megszervezőkből lehetne felépíteni olyan kisközösségeket, melyek maguk választják meg apostolaikat, és a klerikusok – nemcsak a paphiány miatt, hanem a szubszidiaritás jegyében is – csak segítik az önszerveződő kisközösségeket, majd az ezekből kialakuló gyülekezeteket. Utópiám olvasói közül féltucatnyin nagy örömmel és reménnyel csatlakozni kívántak a valóságosnak hitt kísérlethez. Az általam is lehetségesnek tartott egyházutópiámban az egymást segítők kommunaszerű kisközségeiben win-win helyzet alakult ki, senki sem veszíthet, még azok sem, akik (ne feledjük, a szegények szolgáló egyházáról van szó) relativizálták rangjukat.

Mindezek után én abban reménykedem, amiben Jean-Marie Lustiger, a zsidó származású párizsi bíboros-érsek, hogy a kereszténység még gyermekcipőben jár Európában, virágzása csak most kezdődhet. Mit mondhatnánk erre? Hisszük, mert lehetetlen? Hisszük, mert mégiscsak lehetséges?

A szerző szociológus, az MTA doktora.