Migráció, cölibátus, pedofilügyek: megannyi kérdésre kell választ keresnie Ferenc pápa szinódusának

1966-ban szenteltek pappá, közvetlenül a II. Vatikáni Zsinat lezárása után. Ez azt is jelenti, hogy a felkészülésem éveiben folyt a zsinat Rómában. Teológusként hallottam az „ablaknyitás”, az „idők jeleinek” vizsgálata, és az „aggiornamento” (naprakész válaszok megfogalmazása) jelszavakat, amelyek egyházunk belső reformjának igényét jelezték. Kétségtelen, hogy a legelső érzékelhető változás a népnyelvű liturgia bevezetése volt. Azt viszont csak később értettem meg, hogy mekkora változást jelentett az ökumenikus párbeszéd elindulása.

A zsinat utáni pápák következetesen folytatták ezt a belső megújulási törekvést. Szent Ágostontól ismerjük az „ecclesia semper reformanda” (az egyháznak folyton meg kell újulnia) elvet, amit persze gyakran elfelejtünk, pedig a világ az utóbbi évtizedekben egyre gyorsuló ütemben változik körülöttünk. Már VI. Pál pápa felismerte, hogy rendszeresen kell tartani püspöki összejöveteleket, püspöki szinódusokat, hiszen állandóan jelentkeznek újabb társadalmi problémák, újabb élethelyzetek, amelyekre reagálni szükséges. Ezt a gyakorlatot folytatták a későbbi pápák is. Akár a kommunizmus összeomlásának ténye, akár az egyházon belül felszínre került borzalmas krízisek – pl. a pedofilügyek –, ismét és ismét válaszokat sürgettek. Ugyanakkor mindig, ezzel párhuzamosan megjelentek a fékező erők, amelyek lassítani vagy egyáltalán letagadni akarták a reformok szükségességét.

Ilyen előzmények után lépett szolgálatba Ferenc pápa, aki kezdettől fogva a megcsontosodott struktúrákból való kilépést, kiszabadulást hangsúlyozta.

Újabb jelentős szakaszhoz érkeztünk, amikor Ferenc pápa – a szinódus fogalmát kitágítva – a „szinodalitás” igényével hívott Rómába közös tanácskozásra, de már világi hivatású keresztényeket is, nőket és fiatalokat, és rajtuk keresztül mindannyiunkat. Hangsúlyozza, hogy nem „okoskodásra” gondol, hanem közös imádságra, amelyben valóban isteni irányításra, a Szentlélek vezetésére figyelünk.

Melyek a szinódus kérdései?

Az utóbbi tíz évben – ha csak Ferenc pápa szolgálati idejére gondolunk – olyan világméretű problémák elé került a világ, amelyekre reagálnia kell egyházunknak. Nem meglepő, hogy Ferenc pápa már évek óta arra hív, hogy merjünk álmodni egyházunk jövőjéről, keressük együtt a reformok útját, hogy hiteles legyen az egyházunk, és képes legyen betölteni missziós küldetését.

Az isteni kinyilatkoztatás kötelez bennünket, hogy „isteni logikával”, isteni perspektívában keressük a válaszokat ezekre a kérdésekre. A korábbi zsinatok példáját követve kell kérnünk a Szentlélek vezetését.

És hogy milyen kérdésekről beszélünk? Az elmúlt évben lépte át a Föld népessége a 8 milliárdot – a II. Vatikáni Zsinat időszakához viszonyítva megháromszorozódott az emberiség létszáma. Képes-e a Föld eltartani ennyi embert? Sokféle számítás alapján lenne elég élelem ennyi embernek is – ha az egyre kíméletlenebb gazdasági verseny nem írna felül minden más szempontot. Az ipari termelés fokozódása, a környezetszennyezés „ellene dolgozik” a becsületes elosztás érdekének. Miközben fokozódik a nagyhatalmak közötti verseny, éppúgy fokozódik a „harmadik világ” nyomora, az éhezés. Ferenc pápa, mint a világ lelkiismerete, körleveleiben következetesen felhívja a világ figyelmét erre a drámai helyzetre: Laudato si’, Fratelli tutti és most a napokban a Laudate Deum írásában.

Milliók éhezése és a háborús konfliktusok is megállíthatatlanul generálják a migrációt. Mi a keresztény megközelítés, mi lehet a válasz erre a drámai folyamatra? Mit vár az Úristen tőlünk? Merünk-e őszintén beszélni erről?

Probléma az európai papság létszámának drasztikus csökkenése, emellett a pedofilbotrány is halaszthatatlan feladat elé állítja az Egyházat. Hol van a „szolgálati papság” helye ebben a társadalmi válsághelyzetben, a társadalom „elidegenedési” folyamatában? Hogyan kell értelmezni az „elhívás” fogalmát? Milyen összefüggés van az „Eucharisztia ünneplése” és a szolgálati papság krízise között?

Olyan közösségekről álmodom, ahol minden közösségnek van saját papja, ahol az „Eucharisztia ünneplése” rendszeresen megvalósul. Ehhez viszont szükség van a pap személyének újraértelmezésére. Én úgy gondolom, hogy az ősegyházi gyakorlatot lehetne példaként venni. Kiválasztottak a közösségből arra méltó jelölteket, akiket „kézrátétellel” megbíztak a liturgikus szolgálattal. A hangsúly a kiválasztásnál a „kipróbáltság”, a hiteles élet, a hitben való elkötelezettség volt.

Kétségtelen, hogy a jelenlegi gyakorlatunkban a cölibátus tabutéma – ezért várom a szinódustól, hogy a nőtlenség eszményét „helyre tegye”.

A cölibátust nem lehet kötelező feltételként megszabni a papi szolgálathoz. Ez az életforma személyre szóló kegyelmi adomány, ahogyan a szerzetesi hagyományban nyilvánvaló. Az intézményesített papképzés helyett ez a kiválasztásra épülő szolgálati papság lehetne a megoldás. Ugyanakkor a diakónusi szolgálat is egyértelművé válna: jelenleg kényszerből „pap-pótlék” szerepet erőltetünk a diakónusokra, holott az ő feladatuk egészen más lenne (1Tim 3).

És ugyanígy nem hunyhatunk szemet a szexuális identitászavarral küszködők egyre nagyobb táborának problémája felett sem. Mit tegyünk? Mit kell tennünk? Újra és újra fel kell tennünk a kérdést: mit tenne most Jézus Krisztus? Az elváltak helyzetének felülvizsgálata is egyre sürgetőbb feladat. Részt vehetnek-e szentmisén, áldozhatnak-e? Ha igen, mi a feltétele? De egyáltalán a bűnbánattartás gyakorlata is kérdéseket vet fel: őszintén kell beszélnünk a keresztelés értelmezéséről. A katekumenátus „intézménye” egyre inkább aktuális. A gyermekkeresztelés és más lelkipásztori gyakorlatunk felülvizsgálata is időszerű lenne.

Van remény az egyháznak

Reményt adnak az utóbbi években tapasztalt ökumenikus találkozók, a világvallások vezetőinek ima-találkozói. A párbeszéd kultúrájának építése, a „meghallgatás” gyakorlatának erősítése – mind-mind feladat és lehetőség.

A háttérben ott vannak a szerzetesrendek, a lelkiségi mozgalmak – sajátos lelki örökségükkel hozzájárulnak a megújuláshoz. Nagyon fontos, hogy ismerjék és gazdagítsák egymást. Találkozások, együtt vállalt feladatok (szociális tevékenység, beteggondozás, menekültek felkarolása, oktatás-nevelés) új lendületet adhatnak egyházunk hiteles jelenlétének.

A jövő egyházáról álmodva számomra alaptanítás a XVI. Benedek pápa által megfogalmazott egyházmodell – a kerygma, a liturgia és a diakónia egymást feltételező szerves egysége (Deus Caritas est 25.), a Biblia-körök, a felnőtt katekézisek, a lelkigyakorlatok éppúgy fontosak, mint az Eucharisztia ünneplése, és a különféle hagyományos imaalkalmak (szentségimádás, rózsafüzér, keresztút), hogy a napi emberi kapcsolatokban, találkozásokban megnyilvánuljon az önzetlen segítségnyújtás, gondoskodás, szolidaritás.

A személyes-kisközösségi modell – amelyet ugyancsak Benedek pápa vizionált a hetvenes évek végén (A mustármag reménye – 1979) – egyre időszerűbb. Kétségtelen, hogy az ősegyházi beszámolók adják a példát: „a kenyértörést házanként végezték, mindenük közös volt, nem volt köztük szűkölködő...” (ApCsel 2,42-47) Olyan egyházközségekről álmodom, ahol mindenki ismeri a másikat, a családok közös programokat szerveznek, a gyereknevelésben segítik egymást, akár munkahelyi-vállalkozási kapcsolatban is lehetnének.

Minket évszázadok óta a hatalmas templomok látványa tart fogva. Csodálatos művészi alkotások, de már régen nem az „élő egyház” kereteit adják. Mi legyen a műemlék templomainkkal? Ezek valóban kulturális örökségeink. Néhány évtizede megbotránkozva tapasztaltunk nyugati országokban, hogy bezárnak, eladnak templomokat – ezt tudatosabb koncepcióval lehetne irányítani. Át lehetne adni állami fenntartásba, hiszen minden ország nemzeti kincsei. Fenntartásuk valóban az állam feladata lenne. Lehetne nemes célokra használni (múzeum, könyvtár, hangversenyterem). Viszont a helyi közösségek építsenek, béreljenek olyan alkalmas épületeket, amelyek valóban „élhető” tereket biztosítanak. Természetesen ezeket a közösség saját anyagi forrásából tartaná fenn.

Ferenc pápa a megválasztása pillanatától kezdve következetesen a párbeszéd kultúráját gyakorolta és szorgalmazta. A szinodalitás ennek az igénynek a megjelenítése. Elvileg tudatában vagyunk annak, hogy egyikünk sem birtokolja a tökéletes igazságot. Minden gondolkodó ember a saját fogalmi rendjének, egyéni látásmódjának függőségében közelít az igazsághoz. Ez érvényes a világ globális megismerésére éppúgy, mint az Istennel való kapcsolatunkra, a vallási horizontra is. Éppen ezért nagy reménységgel tekintek a szinódus munkájára, hogy valóban isteni vezetéssel, a Szentlélek irányításával érjük el egyházunk belső reformját.