Létminimumot garantáló alapjuttatás segítene a szegényeken

A magyarországi szegénységgel kapcsolatban a közvélemény általában két narratívával találkozik. Az egyik szerint az utóbbi időszak „Európa-bajnok” GDP-növekedése és foglalkoztatásbővülése miatt alapvetően nincs teendő; aki akar, az tud dolgozni és pénzt keresni Magyarországon. A másik narratíva sosem látott jövedelmi szakadékokról, a szociális háló lebontásáról, a magyarországi szegénység egyre mélyülő bugyrairól beszél.

Az igazság – szokás szerint – persze nem fekete-fehér. Az elmúlt évtizedben Magyarországon – a 2020-as Covid-évet leszámítva – valóban folyamatos és jelentős volt a gazdasági növekedés, a reálbérek pedig számottevő mértékben emelkedtek. Az is igaz, hogy mindezek következtében minden létező magyar és európai uniós statisztikai adat alapján csökkent hazánkban a szegények aránya és száma.

Ugyanakkor a javulás messze nem jelent áttörő sikert: Magyarország továbbra is az Európai Unió legszegényebb tagállamai közé tartozik, és a növekvő infláció, az energiaválság, a költségvetési kiigazítások, az uniós források befagyasztása, valamint a magyar gazdasági növekedés várható stagnálása nagy valószínűséggel megakasztja a korábbi tendenciákat. Mindez már középtávon is a magyarországi szegénység újbóli növekedéséhez vezethet. Mit tehetne és hogyan ennek megakadályozására az állam?

A szegénység csökkentése: erkölcsös és racionális

A szegénység csökkentésének fontosságát felfoghatjuk erkölcsi, lelkiismereti kötelezettségként, de annyit is elegendő felismernünk, hogy az egyes egyének nyomora a társadalom egészének lehetőségeit is rontja. Ha az ország lakóinak jelentős része pénzügyi okokból nem képes képezni magát, egészségben élni, eljutni a munkahelyére, hatékonyan dolgozni, a gyerekeit nevelni, gondoskodni a szüleiről, valamint összességében a társadalom produktív tagja lenni, akkor annak mindannyian megfizetjük az árát.

A túlzott mértékű szegénység árát mindannyian megfizetjük, amikor a cégek nem találnak megfelelően képzett hazai munkaerőt;

megfizetjük, amikor drágábban kell szolgáltatásokat és termékeket vásárolnunk, mert túl kevesen és nem elég hatékonyan termelünk; megfizetjük, amikor a lecsúszottak egy része a bűnözés útjára lép; megfizetjük, amikor szolidaritásból mi fizetjük az egészségügyi ellátásukat olyan betegségek gyógyításakor, amelyek megelőzhetők lettek volna;

megfizetjük, amikor a kényszerűségből szeméttel és nedves fával fűtő házakból ömlő káros anyagok mérgezik a tüdőnket; és persze megfizetjük, amikor azért furdal minket a lelkiismeret, mert egyénekként, külön-külön nem sokat tehetünk a szegénység csökkentése érdekében.

Elég-e, ha hálót adunk?

A szegénység ellen egyszerre több területre célzott szakpolitikai stratégiával lehet hatékonyan fellépni: a gazdasági növekedés, a munkalehetőségek bővülése, a hatékony oktatás, a mindenki számára elérhető egészségügyi szolgáltatások együttesen képesek tömegeket kiemelni a nélkülözésből. Ne halat adj az éhezőnek, hanem hálót! – halljuk ilyenkor rendre a közkedvelt vonatkozó közhelyet.

De mi a helyzet akkor, amikor a felnőtt magyar lakosság nagyjából harmadának, azaz körülbelül 2,4 millió embernek nincs 100 ezer forintnyi megtakarítása sem? Hogyan képesek a valóban egyik napról a másikra élők munkahelyet keresni, ehhez megfelelően táplálkozni és ruházkodni, bejutni a faluból a megyeszékhelyre, képezni magukat, orvosi szűrővizsgálatokra járni, biztosítani a gyerekük oktatását? Valamilyen alapra, biztonságra, kiszámíthatóságra mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy egyáltalán képes legyen megtanulni használni azt a bizonyos hálót.

Jelenleg épp ez a kiszámítható, rendszeres pénzügyi minimum hiányzik a leginkább rászorulók életéből, ugyanis a magyar segélyezési rendszer évtizedek óta szétaprózódott, túlbürokratizált, és nem azokhoz juttat pénzt, akik leginkább rászorulnak.

A jó szándék jelének is tűnhet, hogy jelenleg többtucatnyi segélyforma létezik – csakhogy ezek dzsungelében alig lehet eligazodni, különösen azoknak, akik számára ez létkérdés lenne. Legtöbbször a legalacsonyabb végzettségűeknek kellene olyan nyomtatványokon segélyeket igényelniük, amely nyomtatványok többségét még azok megalkotói sem tudnák hibátlanul kitölteni.

Adjunk halat, mielőtt halászni tanítanánk!

De akkor mit is kellene tennünk?

Az első lépés, hogy a magyar államnak rendszeres alapjuttatást kellene biztosítania a legszegényebbek számára, hogy később saját erőből is képesek legyenek dolgozni, tanulni, jól működő és egészséges családot fenntartani.

Ennek érdekében egyrészt radikálisan egyszerűsíteni kellene a szociális transzferek rendszerét, másrészt olyan szintre kellene emelni az összeget, hogy az biztosítani tudja minden valóban rászoruló magyar állampolgár számára a méltó megélhetés minimális feltételeit. A segélyezésnek ugyanakkor nem szabad a munkavállalás ellen hatnia, vagyis nem járulhat hozzá a szegénység és a függőség csapdájának újratermeléséhez.

Az Egyensúly Intézet erről szóló javaslatcsomagja szerint minden magyarnak, aki igazoltan a létminimum alatt él, a NAV minden hónapban automatikusan meghatározott összegű alapjuttatást utalna. Ennek az alapjuttatásnak a mértéke 2030-ra elérné az akkori létminimum szintjét (a létminimum szintje 2023-ban, a tavalyi inflációval is számolva, nagyságrendileg havi 130-140 ezer forint körül lehet személyenként).

Fontos hozzátenni, hogy az alapjuttatás teljesen kiváltaná a ma létező segélyek nagy részét, nem pedig kiegészítené azokat.

Bár elvileg az aprólékos, gondosan meghatározott jogosultsági kritériumok alapján történő célzásnak is megvannak az előnyei, a szociális transzferek jelenlegi rendszere iszonyatos bürokratikus költségek mellett rendkívül alacsony hatékonysággal, soktucatnyi kis összeggel támogatja a rászorulókat, ami megnehezíti a tervezést az állampolgár számára, miközben az állam is túl sok erőforrást fordít a szegénységhez kapcsolódó legkülönfélébb élethelyzetek megállapítására és igazolására. Az egységes alapjuttatás gyökeres változást jelentene a jelenlegi megközelítéshez képest, amelyben az állampolgárok kifejezetten a jövedelmi szegénység miatt semmilyen kiszámítható és a létfenntartást valóban segítő juttatásra nem számíthatnak az államtól.

Jelentős változtatás lenne mindenekelőtt, hogy a javaslat szerint az alapjuttatást az egyén – és nem a háztartás – kapná. Nem azt néznénk, hogy egy család vagy háztartás szegény-e, hanem azt, hogy az adott nagykorú egyénnek mekkora a jövedelme. Miért is lényeges ez? Leginkább azért, mert ha egyetlen személy rendelkezik egy egész háztartás (transzfer)jövedelmével, akkor ez hatalmat ad neki a többi családtag felett, és anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe hozza azokat, akiknek nincs saját bevételük. Ez a helyzet a kenyérkereső esetleges rossz döntéseinek (például a segélyek egyoldalú elköltésének vagy gyors elherdálásának) következményeit is a család egészére ráterheli.

A második alapvető változás az automatizmus lenne: mivel a jogosultság megállapításához az államnak jelenleg is minden adat a rendelkezésére áll, az alapjuttatást nem az állampolgárnak kellene kezdeményeznie és igazolnia. Ehelyett a jogosultságot (vagy annak hiányát) – az automatikus szja-tervezet előkészítéséhez hasonlóan – automatizáltan, egyfajta „negatív adóként” állapíthatná meg az adóhatóság. Ez a juttatási forma így (amellett, hogy az államot is megkímélné erőforrásai felesleges pazarlásától) lehetővé tenné, hogy a valóban legszegényebbekhez eljusson a pénz, hogy a segély ne stigmatizáljon többé, valamint hogy a legszegényebbek – talán először életükben – hosszú távon is tervezhessenek egy valóban kiszámítható rendszerben.

Munkát adjunk, vagy segélyt?

Az ilyen típusú alapjuttatással szemben általában két érvet szoktak megfogalmazni: az egyik, hogy túl drága a költségvetés számára, a másik, hogy a munkavállalás ellen hat. Fontos ezért leszögezni, hogy az alapjuttatás nem feltétel nélküli alapjövedelem. Csak a létminimum alatt élők kapják, fokozatosan bevezetve, és csak addig jár, ameddig az adott személy önálló jövedelme nem emelkedik a létminimum fölé.

A szegénység társadalmi költségeit ma elsősorban nem a szociális támogatásokon keresztül fizetjük, hanem a szegénység negatív következményeire költünk sokszoros nagyságrendben, mindenekelőtt a már említett egészségügyi, munkaerőpiaci, rendvédelmi kiadások révén.

Az új rendszer összességében a költségvetés mintegy 8 százalékos átcsoportosítását (nem pedig növelését) jelentené,

és egyúttal számos ponton, így például az egészségügyi kiadásoknál, az oktatási kiadásoknál és a már most is létező szociális juttatásoknál a pazarló kiadások csökkentéséhez vezetne.

Két közgazdasági Nobel-emlékdíjas, Esther Duflo és Abhijit Banerjee írja a Jó közgazdaságtan nehéz időkre című könyvében: „az emberek többsége valójában – és nem csak a pénzért – dolgozni szeretne. A munka lehetőséget ad az önmegvalósításra, erősíti a valahova tartozás érzését, és méltósággal tölt el.” Nemzetközi és hazai kutatások százai igazolták, hogy a jól beállított, azaz például a minimálbérnél kellően alacsonyabb szociális juttatások nem vagy csak minimális mértékben hatnak a munkavállalás ellen. Eközben ezek a juttatások képessé teszik a munkavállalásra mindazokat, akik nem valamiféle motivációhiány miatt nem dolgoztak, hanem mert hiányzott az a biztonsági háló és kiszámíthatóság, amely nélkül kevesen tudnak kiszakadni a nyomorból.

A létminimum alatt élők számára az adóhatóság által automatikusan kiutalt, rendszeres és a minimális létbiztonságot garantáló, de a minimálbérnél jóval alacsonyabb mértékű alapjuttatás nemcsak a több mint 2 millió szegénynek segítene, hanem közvetetten mind a közel 10 millió honfitársunknak.