Hogyan (nem) lesz kevesebb szegény Magyarországon?

A szakértők sokat vitatkoznak róla, pontosan hogy is lehet meghatározni és mérni a szegénységet. A mértékadó felmérések azonban így is elég pontos képet adnak a probléma nagyságrendjéről:

legalább 2,5–2,8 millió magyar minősíthető szegénynek, 0,8–1 millió ember pedig kifejezetten súlyos anyagi nélkülözésben, ha úgy tetszik, mélyszegénységben élőnek.

A társadalom egészén belül különösen sérülékenyek a hazai cigányok, az alacsonyan képzettek (elsősorban a legfeljebb nyolc általánost végzettek), az egyszülős háztartások és a nagycsaládosok, valamint a kisnyugdíjasok.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a szegénység nem pusztán jövedelmi állapot, hanem az életút egészét meghatározó körülményrendszer: mint egy egyre szűkülő alagút, amely már a születés pillanatában korlátok közé szorítja az érintettek mozgásterét.

Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász a szegénységet a képességek kibontakoztatásának lehetőségétől való megfosztottságként, sőt szabadsághiányként határozza meg. A szegénység eszerint a valódi választási lehetőségek hiánya, amely megfoszt az esélytől, hogy az ember olyan életet élhessen, amilyet képességei szabad kibontakoztatása egyébként lehetővé tenne számára. És valóban: a szegénység statisztikailag szorosan együtt jár az alacsonyabb iskolázottsággal, a rosszabb munkaerőpiaci esélyekkel, a kedvezőtlen egészségmutatókkal és az átlagosnál jóval rövidebb születéskor várható élettartammal.

Ragadós padló, befagyott mobilitás

Sokan gondolják úgy, hogy bár a szegénység sajnálatos állapot, napjainkban legalább mindenki egyenlő esélyekkel indul az életben, így a sorsunkat végső soron a szorgalmunk és a tehetségünk határozza meg. Bár minden adat és releváns kutatás egyértelműen cáfolja, kiirthatatlannak tűnik az a széles körben elterjedt nézet, hogy a szegények leginkább maguk tehetnek a helyzetükről. Azt azonban valószínűleg senki sem gondolja, hogy a szülők feltételezett hibái vagy felelőtlensége miatt a gyermekeiket is büntetni kellene. Márpedig a magyarországi szegénység legaggasztóbb sajátossága éppen a „ragadós padló”, vagyis az, hogy a generációközi mobilitás csatornái felülről zártak.

Az OECD vonatkozó kutatása szerint az, hogy milyen családba születünk, kirívóan szoros összefüggést mutat saját későbbi, felnőttkori életkörülményeinkkel. A világ gazdagabb országai közül Magyarországon a legkisebb az esély arra, hogy egy gyermek ki tudjon törni a szüleitől örökölt szegénységből és kirekesztettségből. Az adatok alapján a magyar szülők jövedelmi helyzete valamivel több mint 60 százalékban függ össze a gyermekeik későbbi jövedelmi helyzetével – ez Luxemburg után a legrosszabb európai uniós érték. Ugyanebből a kutatásból tudjuk azt is, hogy

hazánkban a kitörés a mélyszegénységből az átlag szintjéig 7 generáció munkájába (közel két évszázadba) kerül, ami Európa legrosszabb adata – az OECD-átlag 5, míg az európai uniós országoké 4,5.

Ha a puszta igazságosságérzet nem lenne elegendő, arról sem érdemes megfeledkeznünk, hogy a szegénység közvetve a társadalom minden tagjára hat. A szociális ellátórendszerre vagy az egészségügyre nehezedő terhek mellett ugyanis a gazdaság egészét visszafogja: a szegénységből adódó alacsonyabb termelékenység, a munkaerőpiacról való kirekesztettség és a kevés elkölthető jövedelem mind hiányként jelentkezik a gazdaságban.

Különösen fontos ezt szem előtt tartani Magyarországon, ahol a feltartóztathatatlannak tűnő népességfogyás miatt a következő évtizedekben eleve egyre kevesebb aktív korúnak kell majd egyre többet vagy egyre nagyobb termelékenységgel dolgoznia – már ha nem általánosan elszegényedő, hanem lehetőleg gazdagodó országban képzeljük el a jövőnket. Aligha lehet kérdés, hogy ebben a helyzetben megengedhetjük-e magunknak, hogy egyszerűen lemondjunk a szegénységbe születő fiatalok, potenciális munkavállalók, adófizetők és vásárlók tömegeiről.

Vagyis a szegénységből való kitörés lehetőségének biztosítása egyszerre erkölcsi kötelesség és szikár önérdek: az erre költött minden forint a jövőnk szempontjából kulcsfontosságú befektetés. Persze csak akkor, ha okosan fektetjük be.

Komplikált, szétaprózott és túlbürokratizált rendszer

A jóléti államok egyik legnagyobb közös kihívása az, hogy úgy kínáljanak valódi segítséget és előrelépési lehetőséget, hogy azzal nem termelik újra a szegénység csapdáját. Ha azt akarjuk, hogy a valóban rászorulókat a megfelelő mértékben és költségvetési szempontból is fenntarthatóan segítse, a szociális transzferek rendszerének egyszerre kell kellően bőkezűnek, de motiválónak és költséghatékonynak, jól célzottnak, és átláthatónak lennie.

Ehhez képest nehéz dolga van annak, aki ma Magyarországon teljes képet szeretne kapni a kimondottan a szegényeket célzó szociális juttatásokról, mivel a rendszer végletesen szétaprózott és bürokratikus. Az időskorúak járadékától a foglalkoztatást helyettesítő támogatáson át a családsegítésig vagy az ápolási díjig sok-sok tucatnyi olyan jogcím létezik, amelynek okán a rászorulók kisebb-nagyobb részhalmazai általában csekély összegű (jellemzően néhány tízezer forintnyi) transzferre lehetnek jogosultak.

Ezzel szemben sajátságos módon önmagában a szegénység miatt ma nem lehet rendszeres szociális jövedelemhez jutni – ehhez minden esetben kiegészítő jogosultságokra (például kiskorú gyermekre, tartásra kötelezhető személy hiányára vagy munkaképtelenségre) van szükség.

Vagyis a jóléti transzferekkel voltaképpen apró szépségtapaszokat kínálunk a szegénységhez kapcsolódó élethelyzetek sokaságára, ahelyett, hogy magát a szegénységet próbálnánk kezelni.

Tovább árnyalja a képet, hogy csak elenyészően kevés transzfert ítélnek meg hivatalból, automatikusan: a legtöbb esetben magának az állampolgárnak kell kérvényeznie az adott ellátás igénybevételét, majd rengeteg utánajárással és bonyolult igazolási eljárás során bizonyítania a jogosultságát. Azzal, hogy számos elemét különféle illetékességű hatóságok értékelésére bízzuk, rendkívüli módon lelassítjuk a rendszert, pazaroljuk az erőforrásait, és nagyban megnehezítjük a rászorulók dolgát. Ahelyett, hogy a jövedelemszint adott küszöb alá csökkenésének pillanatában a rendszer automatikusan a rászoruló segítségére sietne, végeláthatatlan ellenőrzési-bizonyítási folyamat veszi kezdetét, amelynek a vége ráadásul gyakran kiszámíthatatlan.

A segélyezési rendszer így a szakértőket leszámítva szinte minden érintett számára kiismerhetetlen labirintussá válik, amelyben bárki könnyedén elveszhet. A leginkább rászorulók sokszor nem rendelkeznek sem kellő mennyiségű információval, sem megfelelő erőforrásokkal ahhoz, hogy optimalizálni tudják az esélyüket a transzferek megszerzésére. A jogosultság folyamatos, egyedi ellenőrzésének elvileg az lenne az értelme, hogy javítsa a célzás minőségét, vagyis azt, hogy a megfelelő pénzügyi vagy természetbeni segítséget minél inkább az adott rászoruló egyéni élethelyzetére szabhassuk. Ez a cél érthető – a probléma az, hogy ezért a potenciális előnyért túl magas árat fizetünk. Ha úgy tetszik, viszonylag sok pénzt költünk egy elég drága rendszerre, amiből viszonylag kevés jut a valóban rászorulók érdemi megsegítésére.

Min kellene változtatni?

El kell érnünk, hogy az állami szervek a felszíni toldozgatás-foldozgatás helyett magával a szegénység problémájával foglalkozhassanak – méghozzá a lehető leghatékonyabb módon. Ennek érdekében úgy kell átalakítanunk a szociális transzferek rendszerét, hogy az egyszerre három feltételt teljesítsen:

1. Legyen átláthatóbb.

Radikálisan egyszerűsítenünk kell a segélyezést, hogy az egyszerre váljék átláthatóbbá, kiszámíthatóbbá és fenntarthatóbbá. Az új rendszerben a lehető leghatékonyabban kell eljuttatni a segítséget a valóban rászorulóknak, a lehető legalacsonyabb információs és bürokratikus költségekkel. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy minél kevesebb segélyezési elemet kell egyedileg ellenőrzött feltételekhez kötni, és minél többet az állam rendelkezésére álló adatbázisokból automatizáltan kiolvasható feltételekhez. Ez már önmagában olcsóbb és hatékonyabb rendszert eredményezne.

2. Valóban segítse a felszínen maradást és a továbblépést.

A segélyezés csak akkor érheti el alapvető célját, ha minden rászoruló polgár számára biztosítja az előrelépés valódi esélyéhez szükséges minimális anyagi erőforrásokat. Ehhez biztosan nem az a megoldás, ha hatalmas bürokratikus költségek árán szabad szemmel szinte láthatatlan összegeket juttatunk azoknak, akik igazolni tudják, hogy a jogosultságok sokaságából valamelyik vonatkozik rájuk. Ha a cél valóban a szegénység csökkentése, a különféle jogosultsági kritériumok kipipálgatása helyett egyetlen szempontot kell szem előtt tartanunk: hogy sajátos élethelyzetétől függetlenül senki jövedelme ne süllyedhessen a méltó életvitelhez nélkülözhetetlen szint alá.

3. Ösztönözze a szegénységből való kitörést.

A segélyezésnek a szociális biztonsági funkciója ellátása mellett sem szabad a munkavállalás ellen hatnia, vagyis nem járulhat hozzá a szegénység újratermeléséhez. Sok mítosz él a segélyezésnek a munkavállalás ellen ható ösztönzőerejével kapcsolatban, amelyeket a tapasztalat nem támaszt alá. Ennek ellenére is kulcsfontosságú, hogy a minimálbér számottevően magasabb jövedelmet biztosítson a szegénység jogán kapott juttatásoknál – vagyis, hogy a rászorulókat ne szorítsuk be a függőség csapdájába, hanem ösztönözzük őket tartós talpraállásra.

Mindezek mellett is fontos látni, hogy a szegénység komplex, az életút minden lényeges dimenzióját meghatározó probléma, amely az elégséges jövedelmi helyzetnél kezdődik, de nem ott ér véget. Nem csupán a rendelkezésre álló források szűkösségéről beszélünk, hanem egy ezzel összefüggő élethelyzetről, amely az élet számos területén hátrányba hozza a nélkülözőket, a munkaerőpiactól és az egészségügytől a lakhatási körülményeken keresztül a gyermeknevelésig vagy a mentális egészségig.

Épp ezért a szegénység elleni küzdelem sem szűkíthető a szociális transzferek és általában a rendelkezésre álló pénzügyi eszközök kérdéskörére. A szegénységből való tartós kitörés csak szakpolitikákon átívelő stratégia segítségével biztosítható széles tömegek számára, amelynek középpontjában biztosan az esélyteremtő közoktatás áll. Ha sikerül elérni, hogy minden magyarnak rendelkezésére álljon a megélhetéshez szükséges minimális jövedelem, rögtön ezután következik a valódi kérdés: hogy milyen képességekhez és tényleges lehetőségekhez juthatnak ezáltal.