Az államnak nem lehet feladata az egyházak, felekezetek, papok finanszírozása

Vajon megállnának-e a saját lábukon az egyházak? Ilyen és ehhez hasonlatos kérdések hangzottak el 1989-ben, az előtte bő négy évtizedig karanténba zárt egyházak teljes szabadságát garantáló politikai akarat, jogi és gyakorlati lépések, illetve döntések előtt. Abban az évben jogutód nélkül megszűnt a Lendvai utcában működő Állami Egyházügyi Hivatal (az épület ma a Fidesz székháza), hatályon kívül helyezve minden jogszabályt, az ott dolgozó 60 ember elbocsátásával együtt.

Hogy ez a kérdés még most, 33 év után is aktuális, számomra különösen érdekes, miután arra kaptam felkérést 1989. július 7-én, hogy az egyházakkal közösen alakítsak ki egy új, az egyházak teljes szabadságára épülő, társadalmi szerepvállalásukat elősegítő, az állam és az egyházak kapcsolatának koordinálását végző kis létszámú szervezetet. Ez volt a Művelődési Minisztérium Egyházi Főosztálya. Ennek a szervezetnek nem volt semmilyen hatósági, felügyeleti, ellenőrzési jogosítványa – a folyamatos párbeszéden alapuló, egyenrangú, az állam és az egyházak mellérendelt viszonyából való koordináció volt a feladatunk, mivel az állam lemondott a főkegyúri jogáról is.

Tevékenységünk egyik legfontosabb jogi lépése volt az Igazságügyi Minisztérium gondozásában az egyházak, felekezetek és vallási közösségek bevonásával a „Lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló” alkotmányerejű törvény megalkotása, melyet az Országgyűlés 1990. január 24-én fogadott el, egyetlen ellenszavazattal. E törvény, illetve az akkor elfogadott új Alkotmány 60. paragrafusa alapján az állam és az egyház szétválasztásával, egymás törvényeinek tiszteletére épülő párbeszéddel is biztosítottá vált az egyházak társadalomba betöltött szerepük újraindulása, valamint a vallásszabadságukkal élni akarók teljes szabadsága.

E törvény tervezetét vitte a Vatikánba 1989 őszén egy háromtagú kormányküldöttség, melynek én is tagja voltam, és aztán 1990. február 9-én a Parlament kupolája alatt a két állam kormányának vezetői – Németh Miklós miniszterelnök és Casaroli Agostino bíboros, államtitkár – látták el kézjegyükkel. E törvény mondta ki az egyházak közfeladatokban való részvételének lehetőségét, illetve a feladat ellátása esetén annak finanszírozási szektorsemlegességét. Ennek alapján az egyházak, felekezetek és vallási közösségek, valamint a szerzetesrendek – állampolgári igények alapján –már több mint 30 éve látnak el állami kötelező feladatokat a közoktatás, felsőoktatás, egészségügyi, szociális, kulturális, karitatív stb. területeken.

Ami az egyházak alapfunkcióját, illetve hitéleti tevékenységüket érinti, a papok, szerzetesek, lelkészek, templomok, zsinagógák, kolostorok, imatermek, parókiák működési feltételeinek finanszírozását illeti, ez nem a mindenkori állam feladata, mert az nem mellérendeltséget, hanem alá- és fölérendeltséget, illetve a mindenkori politikának kiszolgáltatott függőségi viszonyt jelent.

A magyarországi egyházak, szerzetesrendek az évszázadok során megteremtették – áldozatos munkájuk, az egyházközségeket támogató kegyurak és egyéb támogatók révén – az önálló működésükhöz szükséges anyagi feltételeket. Az önálló gazdálkodásukhoz megteremtett vagyonukat a II. világháború után a politika elkobozta, aminek teljes kárpótlására a mai napig nem került sor, immár egyedül a volt szocialista országok közül.

Azt, hogy az egyházak, a papok megálljanak saját lábukon, a helyi kegyurak hiánya, a papi földek elkobzása miatt a jelenlegi saját bevételeik (perselypénz, stólapénz, adományok stb.) nem biztosítják. Ennek ismeretében kezdeményeztük és született meg 1997. június 20-án a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között a Vatikánban aláírt megállapodás. Ebben megerősítést nyert a katolikus egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozása, továbbá néhány vagyoni kérdés rendezése. Ez a megállapodás államok közötti szerződésként törvényerejű megerősítést kapott később.

A szentszéki megállapodás, illetve a kapcsolódó törvénymódosítások olyan szándékkal születtek, hogy az egyházak hitéleti tevékenységének finanszírozását, önálló gazdálkodását próbálják megteremteni. Lehetővé vált például az szja 1 százalékának az adófizetők által történő felajánlása, illetve az a szabályozás, mely alapján ha egy jogosan visszaigényelhető ingatlanról az állam javára lemond az egyház, akkor az ingatlan értékének 5 százalékos kamatát örökös járadékként inflációs rátával kezelten szabadon felhasználhatja.

A katolikus egyház a szentszéki megállapodás keretében 1200 házas ingatlanról mondott le, melynek akkori értéke kb. 50 milliárd forint volt. Ez alapján kapja a hazai katolikus egyház minden évben azt a szabadon felhasználható összeget, melyet saját döntésük szerint osztanak szét a püspökök az egyházmegyék és a szerzetesrendek között. Természetesen a tulajdonrendezésben érintett más egyházak is éltek ezzel a lehetőséggel, így összesen 1700 egykori egyházi ingatlanról való lemondásból fakadó 5 százalékos járadék összegével rendelkeznek az egyházak – ezt elsősorban hitélettel kapcsolatos költségekre fordítják. Az átadásra nem került ingatlanok utáni járadék összege aktuálisan, a 2023. évi jóváhagyott költségvetés szerint 23,25 milliárd forintot tesz ki.

Az állam lett az új kegyúr

Az első Orbán-kormány 1998-ban a szentszéki megállapodás alapján kötött szerződéseket azokkal a protestáns és ortodox felekezetekkel, amelyek érintettek voltak az egyházi ingatlanok tulajdonrendezésében. A velük kötött megállapodásokban az állam javára lemondott ingatlanok után járó járadék alap összegét úgynevezett „kiegészítő járadék” jogcím bevezetésével megemelték. A katolikus egyház esetében erre a kiegészítésre csak később került sor. Ennek az új jogcímnek a bevezetése volt az első lépés az egyházak és az állam közötti mellérendelt viszony megváltoztatása felé.

Második lépésként úgy döntött a kormány, hogy az állam az 5000 fő alatti települések lelkipásztorainak adómentes jövedelem-kiegészítést biztosít. Nem az 1945-ben elkobzott egyházi vagyon kárpótlásaként, hanem állami támogatásként. Ezt az összeget ma már nem csak az 5000 fő alatti településeken szolgáló papoknak, lelkipásztoroknak biztosítja az állam, hanem az összesnek.

Erre már végképp nem lehet azt mondani, hogy az egyházak nem függenek a mindenkori politikától.

Ezt támasztják alá a református egyház által legutóbb szervezett Balatonszárszói Konferencián a pénzügyminiszter által elmondottak is. A beszéd lényege az volt, hogy a helyi kegyurak megszűnésével nem biztosítottak a templomok, lelkipásztorok, parókiák működési feltételei, ezért az állam átveszi a megszűnt kegyuraság szerepét.

Márpedig az államnak nem lehet feladata az egyházak, felekezetek, vallási közösségek hitéleti tevékenységének finanszírozása.

Az igen, hogy az egyházakkal közösen kialakítsa a mindenkori politikától független hivatásuk szerinti szolgálatuk önálló és zavartalan működését. Ennek megvalósítására a 77 évvel ezelőtt e feladatukat biztosító, jogtalanul elkobzott vagyonuk jogi rendezése adhatna megoldást. Természetesen nem a földek, mezők, erdők, szőlők, arborétumok, gazdasági egységek stb. természetben való visszaadásáról lehetne szó, hanem elismerni és közösen kialakítani a jogtalanul elvett egyházi örökségek kárpótlási összegét. Ez igenis alapja lehetne az egyházak mai hitéleti finanszírozásának, a 25 éve bevált, a lemondott házas ingatlanok után járó örökös járadék rendszerének adaptálásával.

Az államosított egyházi házas ingatlanok kérdése 1991 és 2011 között ugyan rendeződött, melyről már korábban írtam, de a hitélet gondozását ellátó épületek és az ott feladatukat végzők működését biztosító, önálló gazdálkodásuk feltétele a mai napig nem megoldott.

Ezt a szándékot alátámasztják Balog Zoltánnak szavai – az akkori parlament emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága elnökeként a Stáció című vallási ismeretterjesztő magazinnak nyilatkozott 2009-ben: „Megemlíteném ugyanakkor a finoman szólva ambivalens ’91-es kárpótlási törvényt, amely nem teszi lehetővé az egyházaknak az önálló gazdálkodást. Az erre alkalmas, a kommunisták által elvett javakat ugyanis nem kapták vissza. Így viszont kiszolgáltatottak a mindenkori kormánynak, nem lehetnek igazából függetlenek..” Az említett törvény 1991. július 22-i szavazásán a Fidesz nem kívánt részt venni, kivonult a parlamentből. Tudomásom szerint a Fidesz 2006-os programjában szerepelt ennek a kérdésnek a rendezése, de azóta sem tűzték napirendre.

A 2022-es országgyűlési választások után, május 6-án a miniszterelnök parlamenti beszédében e kérdés megoldását konkrétan is kiemelte, a következőképpen: „Biztosítani fogjuk az evangélium hirdetéséhez szükséges feltételeket, a szabadságot és az egyházak tiszteletét.” Azzal nagyon is egyet lehet érteni, hogy az egyházak hitéleti tevékenységét, az evangélium hirdetését valóban a szabadság és a tisztelet kell, hogy övezze a mindenkori kormánytól függetlenül.

Az elmúlt három ciklusban a kormány az egyházak működését folyamatosan támogatta különböző jogcímeken. E támogatások összevont összege átváltható lehetne az egyházak által lemondott házas ingatlanok és az elkobzott vagyon összevont tőkéje után járó, kialkudott mértékű örökös járadék összegére.

Messze még a függetlenség napja?

Tudomásom szerint a kormány nyitott e kérdések tárgyalására, valamint az egyházak hosszú távú működését és önállóságát is biztosító rendszer közös kialakítására. Az e témában való konstruktív párbeszéd eredménye legkésőbb a 2024. évi költségvetésben már megteremthető. A jogalkotó nem nélkülözheti olyan kérdésekben az egyházak tapasztalatait, amikben több mint 30 éve aktívan szerepet vállalnak.

El kell dönteniük az egyházaknak, hogy a jelenlegi függőség és kegygyakorlás alapján akarják ellátni hivatásukat, vagy a mindenkori politikától függetlenül szeretnék végezni áldásos, a nemzet szellemiségét is gazdagító tevékenységüket.

Ha sikerülne pontot tenni az egyházfinanszírozás lezáratlan ügyére, akkor az egyházak megállhatnának a saját lábukon, hivatásuknak megfelelően teljes szabadság és tisztelet jegyében végezhetnék szolgálatukat az ország, a települések, a családok, a jövő nemzedék, a hívő és nem hívő emberek, illetve az egész társadalom javára.

A mostani népszámlálás részeként a vallási hovatartozás aránya a 10 évvel ezelőttihez képest lehet, hogy számszerűleg kedvezőbb lesz. Ebből az arányból azonban az egyházak nem fogják megtudni a rendszeres vallásukat gyakorlók és a maguk módján vallásosak arányát. Mit kellene tenniük az egyházi vezetőknek, hogy a rendszeres vallásgyakorlók aránya növekedjen? Valamint mi az oka, hogy sokan nem gyakorolják a vallásukat? Vajon a népszámláláson megjelölt egyház vagy annak lelki gondozója miatt nem gyakorolja hitét valaki? Mi az oka, hogy csak bizonyos alkalmakkor veszik igénybe a „hívők” az egyházak szolgáltatásait? Hogyan látják az állampolgárok az egyházaknak az ország, illetve a helyi társadalomban betöltött szerepét? Hogyan oldanák meg az egyházak önálló gazdálkodását? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kellett volna feltenni a vallását nem megvalló, vagy nem gyakorló nyilatkozóknak. Természetesen ezt pótlólag is meg lehetne tenni. Döntés kérdése, hogy az egyházaknak és az államnak milyen kérdésekben kell közösen gondolkodni és cselekedni a jövőt illetően.

1993-ban és 1994-ben az Országgyűlés kérésére ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tartalmazó felmérést végeztetett a KSH, a Szonda Ipsos és az Oktatáskutató Intézet közreműködésével a Művelődési Minisztérium Egyházi Főosztálya. Ez a sok hasznos információt tartalmazó tanulmány nagyon sokat segített az egyházaknak, valamint az államnak az egyházakkal közösen kialakított különböző jogi és gyakorlati kérdések megoldásában.

Az állampolgárok szolgálatára hivatottak közötti egyenrangú, nem alá- és fölérendelt, hanem korrekt és rendszeres párbeszédre lenne szükség, hogy ez a tisztességes és hiteles együttműködés megelőzzön minden előre látható feszültséget, egyben elősegítse, hogy az egyházak, a papok felemelt fővel, saját lábukon tudjanak állni a társadalom tagjai előtt.

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!