Érdemes méricskélni, mennyi a keresztény?

Miközben a keresztények ádventje a Megváltó születésének várakozási ideje, elindult a találgatás a nemrég lezárult népszámlálás vallásosságra vonatkozó kérdéseinek eredményeiről is. Az egyházak saját népmozgalmi nyilvántartásai vagy a mindennapi működési realitások csökkenést vetítenek előre. Vallásszociológusok felhívják a figyelmet a 2011-es kérdés („Mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát?”) idei változásának („Mi a vallása”) és a politikai konformizmusnak pozitív irányba ható torzítására.

Azt sem tudni, hogy a politikai elköteleződések demonstrálása hogyan befolyásolja a válaszolási kedvet, és milyen irányban hat – gondoljunk csak az egyházi hovatartozás kifejezését meghekkelő szolidaritási akcióra az Evangéliumi Testvérközösség mellett az évtized közepén. Ráadásul mindezek a tényezők az utólagos magyarázatokban is megjelennek majd, tovább gyengítve az értelmezések konszenzusát.

Persze az ilyesféle okoskodások élét tompítja az ádventi-karácsonyi vallási figyelem és kulturális hangulat. Nemrég lett vége a népszámlálási kampánynak, ami jócskán megnövelte az egyházi jelenlétet a fizikai és digitális felületeken. Hitbenjáróként ilyenkor az ember hajlamos lehet a vallási ébredést közelinek érezni, evangélikusként pedig az evangélium, vagyis az örömhír derűjének az átható jelenlétét hordozni.
Különösen úgy, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház kampánya kifejezetten hitvalló kampány volt, nem szolgáltatásokat népszerűsítő PR akció.

A szemérmessé vált főáramú egyházi megjelenések helyett Krisztus követésének testimoniáit, tanúságtételeit mutattuk fel, a mindennapi valós életünkben ottlévő hitsorsosaink megszólalásaival, mellőzve a szociális vagy lelki katasztrófaturizmust vagy kultúrkereszténységet, s a szekularizált dominanciájú közbeszéd elvárásait. Ott a számosság tetszési indexek stb. formájában az úr, aminek magunkra vétele az igazi egyházi válságtünet.

Nem mintha bárki is mellékesnek tekinthetné a jézusi üzenet elérési számait. „Tegyetek tanítvánnyá minden népet” fogalmaz világosan Krisztus Urunk, Máté 28.19. szerint.

De vajon jól értjük-e az egyházban a számokat?

Mert igaz, hogy ezek foucault-i értemben reflektívek, vagyis megteremtik a vallási közösségek állandó „megfigyelve levésének” állapotát arról, milyen a válaszadási képességük a világ kérdéseire. Ennyiben értékmérők, visszajelzések a munkánkról, hitünk evilági erejéről. A kulturális és életmód-választások valamelyest szabad piacán árazzák be az egyházak intézményesült valójának sikerességét. Viszont az hitfeladás és egyben intellektuális silányság volna, ha nem értelmeznénk a számok világát a maga helyén.

Galilei az Univerzum megismerésének Istentől kapott szótáraként tekintett a matematikára – de nem a lélek, az öröm, a szenvedés, a bűn, a megváltás méricskélőjeként. Márpedig mi más volna a vallási közösségek elsőrendű dolga, mint ezekben cselekedni? A számokat pedig csak azután és annak fényében kellene néznünk, miután lett válaszunk Dosztojevszkij nagy inkvizítorára, Nietzsche Isten-ölés vádjára, Bonhoefer hitvallására, Bergmann „Úrvacsorájára”.

Amikor az egyház nem ezt teszi, hanem alárendeli magát a politika, a pénz és a velük egylényegűvé vált média világának, akkor ez csak részben zajlik a hatalmi ideológiák mentén.

Inkább a számosságot fogadjuk el mércének: mennyi a szavazat, mennyi a kattintás, mennyi az iskola, menyi a pénz, mennyien vagyunk?

Ám keresztényként kisebbségi létünk a társadalomban nem kudarc, anomália, trauma, hanem természetes létállapot.

A szekularizáció ugyanis valójában keresztény sikertörténet: mindazok a normák és kulturális javak, amelyek a kereszténység gondolatvilágán és szervezetén át formálódtak, immár a vallásosság nélkül is megálló közkinccsé lettek. Ezt a civilizatorikus misszióját tehát elvégezte Krisztus egyháza. És mivel a politikai kereszténység morális, teológiai és szervezeti csődje nyilvánvalóvá lett akár a trumpizmus, akár a politikai ideológiák szerinti „liberális” vagy „konzervatív” egyházkép megtapasztalásával, végképp nincs okunk máshoz méri magunkat, mint a krisztusi üzenethez, evangéliumhoz. Ennek a missziós kötelezettsége viszont nem adható fel: „…megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek…..” folytatódik Máté 28.20.

Ami azonban úgy tud felszabadító lenni, hogy gyakran kényelmetlen másoknak és magunknak is. Hiszen valójában meglehetősen csekély kockázatú a külső és trendimód ostorozható hatalmakkal szemben közhelyesen felszólalni. De a belénk ivódott, természetessé vált bűnösségeket, lelket lehúzó, magunk-teremtette bálványokat veszélyesebb néven nevezni, ellenük mondani. Egy középhosszú felsorolásban megsérthetjük társadalmi környeztünk és önképünk nagyobb részének világi dogmáit, csökkenthetjük az olvasottságot/nézettséget.

Ezért csak óvatoskodva, vagy úgy sem merünk beszélni a neoliberális konszenzus lélek- és minőségromboló következményeiről;

a hagyományosnak titulált családkép hamisságáról; a szegénység és alávetettség botrányáról; az egyként ellenségképre alapozó bal- és jobboldali hatalomvágyak embertelenségéről; a menekültekkel szembeni könyörületességről; a multikulturalizmus zsákutcájáról; a cancel culture és wokeizmus értékfelszámolásáról és szabadságellenességéről; illetéktelenségünkről a szexuális identitás és orientációk körüli hangzavarban; a politika szakralizálásának tévtanításáról; az újpogányság jobboldali terjedéséről; a nyugati keresztény kultúrához való eltéphetetlen kötődésünkről a keleti teokralizálódó despotizmusokkal szemben. Vagy akár csak kitartani amellett, hogy a karácsony giccsbehajló család- és szeretet-üzenete semmiség a megtestesülés drámájának kereszténységet megalapozó történelmi és üdvtörténeti tényéhez képest.

Az ilyesmikben alig találunk számokat, ellenben ott a kegyelem ígérete és a megtérés Luthertől tanult elvárása. Egyfajta álságos toleranciával persze mondhatjuk, hogy erről nem beszélünk a külvilágnak és elfogadjuk annak nyelvét, fogalomhasználati elvárásait.

És bár a hegyen épült városnak a világ világosságaként valóban érthető fényjeleket kell küldenie szerteszéjjel, de a fényforrásunk csakis a betlehemi csillag lehet. Annak az erejét viszont nem tudjuk lájkokkal skálázni.

A szerző Fábri György az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar habilitált egyetemi docense, a Társadalmi Kommunikációs Kutatócsoport vezetője, a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének felügyelője. Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!